Sokáig bekerítetlenül állt a Nevenincs téren a kutya szobor. Sokszor gondoltam lefényképezni a szobrot, és a körülötte kialakult kis kutyás csoportosulásokat. Itt én többször láttam kutyát sétáltató urakat és hölgyeket megállni, és beszélgetni. Addig gondolkodtam ezen, míg a teret bekerítették, és a kutyásokat is kitiltották a térről. Valójában nem is tér ez, hanem három utca (Izabella, Alsó erdősor, Hutÿra Ferenc) találkozása.  A kutyus tekintete pont a Hutÿra Ferenc utcára tekint, mintha onnét várna valakit. Gondoltam a kutyusnak talán pont Hutÿra Ferenc volt az állatorvosa, és ezért került pont ennek az utcának a kezdetére.  

Szepeshelyi Hutÿra Ferenc (Szepeshely-Zsibra, 1860. szeptember 6. – Budapest, 1934. december 20.)[1] magyar állatorvos, orvos, patológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1910), rendes (1921), majd tiszteleti (1934) tagja. A magyarországi állatorvos-tudomány kimagasló jelentőségű, világszerte elismert alakja, az állatorvosi patológia, járványtan, belgyógyászat, immunológia, szerológia és virológia, valamint az igazságügyi állatorvostan terén végzett munkássága egyaránt kiemelkedő. Nevéhez fűződik a korszerű humánorvosi szemlélet és gondolkodásmód meggyökereztetése az állatorvos-tudományban. A budapesti Magyar Királyi Állatorvosi Főiskola megszervezője és három évtizeden keresztül rektora volt. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hut%C3%BFra_Ferenc

Akár így is lehetett volna, de nem ezért került ide ez a kutyus ide, hanem egyszerűen száműzték az ötvenes években. Mondhatni koncepciós per áldozata lett, mert nagyon hasonlított Dr Némethy Károly miniszteri tanácsos Fool nevű kutyájához. Aki nem hiszi, járjon utána!

Idézetek a Nevenincs tér neves kutyájáról, és hozzá köthető személyekről:

„A legrégibb és a legismertebb önálló kutyaszobor Maugsch Gyula alkotása, és 1938-ban eredetileg a Szilágyi Erzsébet fasorban állították fel. A méretes alkotást a háború után vitték jelenlegi helyére, a néhány évvel ezelőtt bekerített, zsebkendőnyi parkba a VII. kerületben, az Izabella utca és a neves állatorvos, Hutÿra Ferenc nevét viselő utca sarkánál. A források azt is tudni vélik, hogy a szobor modellje Némethy Károly politikus-jogászdoktor Fool névre hallgató dogja volt – ám hogy a főváros miért rendelte meg a szobrot, nem sikerült kiderítenünk.”Forrás:http://hg.hu/cikkek/design/12844-barataink-bronzba-ontve

„Dr. Némethy Károly miniszteri tanácsos 1862-ben született Berettyó-Ujfalun. Középiskolai tanulmányait a debreczenii ref. collegiumban, a jogot az ottani jogakadémián végezte, a jogtudományi szigorlatokat a budapesti egyetemen tette le. 1884-ben a belügyminiszteriumba lépett, hol 1889-ben már fogalmazó lett. 1900-ig részint a vármegyei, részint a közjogi osztályban dolgozott, majd az utóbbinak vezetője lett. Ebben az időben a közigazgatási biróságról, a községi és egyéb helynevekről, valamint a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló törvények megalkotásának munkálataiban nagy része volt. 1900-ban már az újonnan létesített törvényelőkészítő osztály főnöke s mint ilyen: "A községi közigazgatási tanfolyamokról, "Az állami gyermekmenhelyekről, "A közsegélyre szoruló 7 éven felüli gyermekek gondozásáról"és "A közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről" szóló törvények megalkotásában vett részt. Tevékenyen működik a különböző közigazgatási kérdéseket tárgyaló enquetteken, az országos községi törzskönyvbizottság és a magyar jogászegylet űlésein, melyeken több becses értekezést tartott. Több jogi és közigazgatási szaklap munkatársa és évek óta főmunkatársa a Magyar Közigazgatásnak; a hivatalos Belügyi Közlönynek pedig - annak megjelenése óta - szerkesztője. A hivatalos pályán tehetségéhez méltó gyorsasággal emelkedett. 1895-ben titkárrá, 1898-ban osztálytanácsossá és 1901-ben már miniszteri tanácsossá neveztetett ki. „ Forrás:http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0005/33.html

„Némethy Károly (Berettyóújfalu, 1862. aug. 2. – Bp., 1941. dec. 22.): jogász, a Horthy-korszak ismert közigazgatási politikusa. Tanulmányait Bp.-en végezte, majd 1884- től 1918. nov.-ig a belügymin, szolgálatában állt. 1899-től a kodifikációs osztály vezetője. 1910-ben adminisztratív államtitkárrá nevezték ki. 1895-ben megalapította és 1918-ig szerk. a Belügyi Közlönyt, majd haláláig a Boncza Miklós által alapított Magyar Közigazgatás c. lapot. Pályafutása alatt a hivatalos pilitika szellemében gyakorlati közigazgatási politika és a kodifikáció egyik irányítója és végrehajtója. 1918-ban főrendiházi tag, 1927-től a felsőház tagja volt. – F. m. A közigazgatási bíróságról szóló tőrvény magyarázata (Bp., 1897); A nyilvános betegápolási törvény magyarázata (Bp., 1899); A közigazgatási eljárás egyszerűsítése (Bp., 1903); A közigazgatási hivatalnokok képesítése és a közigazgatási gyakorlati vizsgák (Bp., 1912). – Irod. Fejezetek a közjog és a közigazgatási jog köréből (N. K. emlékkv, szerk. Mártonffy Károly, Bp., 1932); Ravasz László és Tomcsányi Károly: N. K. emlékezete (Bp., 1942).” Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC10888/11226.htm

Ajánlott blogposzt: http://dunaninnendunantul.blogspot.hu/2015/03/oops-hogy-kerulok-en-ide.html

Egész nap számítógép előtt ülve dolgozom, ami igen csak terebélyessé tett az évek alatt. Évek óta ezt a napi nyolc óra ülést ellensúlyozandó rendszeresen járok uszodába, és gyalog a munkahelyemre.  Ez a napi 7-8 kilométernyi gyaloglás sem segített testtömeg indexem lefaragására. Már évekkel ezelőtt láttam, hogy nyugaton sokan hódolnak a nordic walkingnak. Az idei évben aztán barátom rábeszélt, hogy próbáljam ki a botos gyaloglást, mert sokkal egészségesebb, és hatásosabb, mint a bot nélküli bejárás. Ráadásképpen megígérte, hogy ha bottal járok, akkor a hazafele út egy részén elkísér. Így aztán nem volt nehéz rábeszélni a Nordi Walkingra. Az irodaházunktól elindulva a kollégák egy kicsit furán néztek, ahogy elindultunk a síbotnak néző sportszereinkkel.  

„A sportág Finnországból indulva Észak-Európában már az 1930-as években elterjedt a sífutók körében, mint a leghatékonyabb nyári erőnléti edzést biztosító mozgásforma. Eredeti neve sauvakävely (ejtsd: "szauvakevëlü"), amely egy finn szó, jelentése „botos gyaloglás”. Először gúnyos megjegyzések kísértek a Nordic Pole Walkingot Finnországban is. A "Feledékenyek sportja", szólt a kritika, utalva a Finneknél népszerű sífutás otthonfelejtett léceire. A cég felkérte Markot, hogy ne csak a sporteszköz fejlesztésében, hanem az új sport terjesztésében is működjön közre. Új értékesítési hálózat és új edzők, trénerek kellettek az új sporthoz, s új név is - Nordic Walking. Ezt az Exel Oyj, az INWA, a Nemzetközi Nordic Walking Szövetség létrehozásában látta biztosítottnak 2000-ben. A Nordic walking egyesíti a gyaloglás vagy futás és a sífutás előnyeit. Fontos különbség a sétához képest a botok használata, amelyek révén hosszabbakat lépünk, úgy, hogy a kezek és a lábak természetes, a járáshoz elengedhetetlen ellentétes mozgása megmarad. A botok használata dinamikát, ritmust ad a gyaloglásnak. Az edzések intenzitásuk szerint lehetnek lassabb tempójú zsírégető edzések vagy gyorsabb intenzitású kondinövelő edzések.” Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Nordic_walking

Szerencsére nem kell sokat autók mellett gyalogolni, mert közel van hozzánk a Városliget, amelyik ideális terep még a botos gyalogláshoz is. A ligeten máskor hamar át szoktam menni, de most alaposan körbejártuk, hogy megizzadjunk, és minél több zsírt égessünk.

Több ligeti nevezettességnél megálltunk. Itt éppen a liget egyetlen síremléke mellett pihentünk meg.

Buza Péter várostörténész hosszas kutatómunkával felderítette a sír történetét, és az alábbiakat írja róla:

Levéltári kutatások alapján kiderült, hogy az sírkő alatt Horváth Jakab (Grassalkovics herceg jogi igazgatója) 1806-ban elhunyt ügyvéd nyugszik, aki végrendeletében 700 forintot hagyott Pest városának olyan kikötéssel, hogy a Városliget, akkor „Ökördűlő”, majd „Battyány erdő” néven ismert terület belsejében temesse el, és sírhelyét „Fuit” feliratú sírkővel jelölje meg.. A sírhelyet Zitterbach Mátyás falazta ki téglával, a sírkövet pedig Okenfusz János készítette.

Horváth Jakab Toporcz községben született 1738-ban. Ügyvéd lett belőle, és igencsak jó módban élt (irodájában 30 jurátus dolgozott). Különc módon élt, megvetette a földi örömöket, nem nősült meg, állandóan a könyvtárában tartózkodott, nem volt vallásos. Viszont jakobinus volt, és a Martinovics- -féle perben vállalta az áldozatok jogi védelmét. Végrendeletében a teljes vagyonát jótékony célra ajánlotta fel. A sírhelyet először 1928-ban javították és faragott kőkeretet állítottak a sírkő elé. Időközben a város terjeszkedett, és a kieső mocsaras elhagyatott helyből kialakult a Városliget. A hatvanas években ismét felújították Évtizedeken keresztül még a Liget gondozói sem tudták, hogy a sírkőhöz sírbolt is tartozik. 1955-ben cserjeültetés közben fedezték fel.

1995-ben a Herminamező Polgári köre, jelesül Antal Sándor kőfaragó mester elhatározta, hogy a követ felújítja. Azt is elhatározták, hogy ha lehet a megújult sírkövet, a sírboltra teszik vissza.Hosszas kutatómunka kezdődött Buza Péter vezetésével, mert a korábbi leírások nem határozták meg a sír helyét. Modern technikai eszközöket is igénybe véve 1995. augusztus 30.-án megtalálták. Az elhunyt kettős koporsóban feküdt korabeli ruházatban. A sírhely tetejét vasalt betonréteggel lezárták és föléje az eredeti sírkő mintájára faragott sírkövet helyeztek. A sírhely köré kovácsolt vas kerítést került.

Azóta minden év Húsvét vasárnapján sírkoszorúzással nyitják a ligeti szezont. A sírkövön pedig maradt a felirat FUIT (Volt) Forrás: https://www.kozterkep.hu/p/66/A_FUIT_sir_rejtelye.html

Ha már az ember a ligetben gyalogol, meg kell állni olyan emlékműveknél, melyeket még nem mutattam meg. Itt van Pósa Lajos a szobra.

Pósa Lajos (Radnót (Gömör és Kis-Hont vármegye), 1850. április 9. – Budapest, 1914. július 9.), a magyar gyermekirodalom klasszikusa, dalszerző.

Egyszerű református földmívelő szülők gyermeke, akik a szépeszű fiút szegényes anyagi viszonyaik ellenére is taníttatták. A gimnázium hat osztályát Rimaszombatban végezte, a két felsőt Sárospatakon, majd a budapesti egyetem bölcseleti karán a tanári pályára készült és a rendes tanfolyamot el is végezte. Ezalatt folyton súlyos anyagi bajokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítő-tanár a fővárosi reáliskolában (a belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt beteges volt, másrészt pedig minden áron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérpályával és folyton írt. Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska c. humorisztikus lapnál kezdette az 1870-es évek elején mint rendes belső munkatárs; ily minőségben 1875-ig Csernátoni Ellenőrjébe is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került és 1881-től a Szegedi Napló munkatársa volt. Majdnem kivétel nélkül minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött, amikor mint már országszerte ismert gyermekköltőt a Singer és Wolfner cég egy megindítandó gyermeklap szerkesztőjéül meghívta Budapestre. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljöttekor pár száz gyermek arcképéből albumot nyújtottak át neki s a város intelligenciája búcsúünnepet rendezett tiszteletére. Ezután Budapesten működött, Benedek Elekkel együtt megindította az első irodalmi értékű gyermeklapot Az Én Újságom címmel, s annak szerkesztője volt. A gyermekköltészet mellett kiválóan a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést a hazafiérzésnek. Ilynemű költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat a gyorokménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó ménesi borral tisztelik meg. Az első évi tiszteletadót 1896-ban külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen az ún. Pósa-asztalnál. 1901-ben megházasodott és anyja halála után feleségével együtt Radnótra költözött, azonban alig egy év múlva ismét visszatért a fővárosba. 1892-ben a Petőfi-társaság tagjának választotta.

Számos verskötete és több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Műveit számos idegen nyelvre lefordították. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%B3sa_Lajos_%28%C3%ADr%C3%B3%29

Egy nekem tetsző vers a mai napra:

A KAKUKKOS ÓRA

Forrás: http://posalajos.com/lapok/tartalomjegyzek/posaversek/

Egyre több emlékmű van a ligetben. Hamarosan egy éve, hogy felavatták, azóta sem sokan látogatták. A Magyarországon nem nagyon ismert Kazah irodalmár szobrát a keleti nyitás politikájának köszönhetjük.

„Ibrahim Abaj Kunanbajuli (kazahul Ибраһим Абай Құнанбайұлы) vagy oroszosan Ibrahim Abaj Kunanbajev (Ибраги́м Аба́й Кунанбаев; Omszki terület, 1845. augusztus 10. – Szemipalatyinszki terület, 1904. július 6.) kazah költő, énekmondó, filozófus és műfordító. A kazah nép nemzeti öntudatát és önrendelkezését zászlajára tűző, a népi költők sorából kiemelkedő Ibiraj Altinszarin és Dzsambil Dzsabauli (Dzsabajev) mellett a modern kazah irodalom és irodalmi nyelv megteremtője. Költeményeinek tartalmi és formai újításaival munkássága korszakalkotó a kazah irodalom történetében.” Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Ibrahim_Abaj_Kunanbajuli

„Embereknek ne higgy, bárhogy dicsérnek

Embereknek ne higgy, bárhogy dicsérnek,

Forrás: http://gepnarancs.hu/2014/05/szultan-a-varosligetben/

Nem bántam meg, hogy a botos gyaloglást választottam, mert így hazafele a sportolás mellett jutott egy kis idő a kulturális nevezetességek megismerésére, fényképezésére. Azóta, ha nincsenek nálam a botjaim, azt tapasztalom, hogy már tervezem a következő botos gyaloglást, és bot nélkül is figyelek a szabályos botos mozgásra.

A blogom karbantartásával lelassultam, gondolatban pedig megvannak ám a tervek és az anyagok a szokásom szerinti „SZ” betűs megjelenésekre. Most még egy ideig időhiány miatt csak minden SZOMBATON jelenek meg. Aztán, ha időm, és energiáim engedik, vissza fogok térni a megszokott kerékvágásba.

A mostani szombatra Zsolnay épületkerámiás ház képeit hoztam Nektek. A Váci utca és Duna utca sarkán épült az emeletes bérház. A szakirodalmam szerint tervezője ismeretlen, épült 1900 körül historizáló stílusban. Az emeletes bérház vakolt homlokzatán, az első emelet magasságában három színezett, pirogránit falikép jelzi, hogy ebben a házban működött az előző századfordulótól a harmincas évekig a Zsolnay-gyár budapesti képviselete. A sarkon a Zsolnay-gyár öttornyos kerámiacímere, pajzson. A Váci utcai homlokzaton korongozó férfi, a Duna utcai homlokzaton festő nő látható. Az épületet 2003-ban felújították. A kerámiaplaketteket letisztították és átfestették: az öttornyos Zsolnay-védjegyet élénksárgával, a hátteret kék mázzal befestették, a két plakettet színezték, és fényes lakkal vonták be.

Mattyasovszky Zsolnay Margit visszaemlékezéseiben ezt írja a képviseltről: „Miklós a pécsi gyár képviseletét és lerakatát az Andrássy útról a Váci utca és Duna utca sarkán álló Takács-bérházba telepítette át, és olyan nagyra növelte, hogy az üzlet, a raktárhelyiségek és az irodák elfoglalták a saroképület földszintjét és első emeletét. Itt végezte irodai munkáját, megosztva szobáját az képviselet vezetőjével. Sem itt, sem Pécsett nem engedett írógépet használni, mert udvariatlanságnak minősítette a géppel írt levelet.

A pesti tartózkodás fő célja az üzletkötés volt. Ez kizárólag az ő személyéhez főződött, alapja a neves építőművészekkel, az illetékes minisztériumok és állami intézmények, mint a Posta és a MÁV főtisztviselőivel és a nagyobb vidéki városok vezetőivel kiépített kapcsolata volt. Baráti összeköttetéseit megnyerő modorának köszönhette. a Pesten töltött napok alatt sohasem pihent. Estéit a társadalmi összeköttetések ápolása és állandó nyugtalansággal izzó otthona töltötte ki.”

A keskeny egyirányú szűk kis terézvárosi utcán sokszor megyek el, mert a benne található házak közül több kedvencem, és jó őket csak úgy megtekinteni. Húsz évvel ezelőtt még az utcában volt egy a környék legjobb zöldségese, és húsboltja, ezért gyakran jártam az utcában. A kíváncsiság, hogy ki volt a névadó „Szalmás Piroska”, már akkor élt bennem. Munkáskórus vezető a II. Világháború előtt, tudtam meg, és megnyugodtam. Jó helyen van, hisz a zenei általános iskola közelében, sok más híresebb zeneszerző egykori lakó, és munkahelye közelében.

Szalmás Piroska, Fischer Antalné (Budapest, 1898. augusztus 7. – Budapest, 1941. augusztus 13.) kórusvezető, zeneszerző, pedagógus.

A budapesti Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoratanári oklevelet, tanárai voltak Székely Arnold, Kodály Zoltán, Weiner Leó és Thomán István.
1928-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, 1929-től lett az SZDP tagja. 1930-ban Népdalkórus néven szervezte meg a későbbi Szalmás-kórus néven ismertté vált ifjúmunkáskórust, amely az 1930-as évek elején a KMP által irányított kultúrmunka egyik központja volt. A rendőrség felfigyelt tevékenységére, a kórust több ízben betiltották, ő maga rendőri megfigyelés alatt állt. Az énekkar műsorán munkásdalok, népdalok szerepeltek amelyeket az ő feldolgozásában adtak elő. Elsőként zenésített meg József Attila-verseket, több politikai tárgyú színpadi szatírát, kórusművet és dalt írt. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a kórussal, amelynek vezetését halála után Justus Pál (1944-ig), majd Szabados Zádor (1948-ig) vette át. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szalm%C3%A1s_Piroska

Sajnálom, hogy átnevezték ezt az utcát. Az utca átnevezés indoklásának azért utánanéztem.

A kisebb jelentőségű közterületeket kevésbé ismert baloldali szereplőknek tartották fenn, így kaphatott utcát Szalmás Piroska kórusvezető, zeneszerző is. Érdemei közé sorolták, hogy 1928-ban bekapcsolódott a munkásmozgalomba, később pedig ifjúmunkáskórust szervezett, mellyel munkásdalokat és saját feldolgozású népdalokat adtak elő. A Szalmás-kórus fontos szerepet töltött be a 30-as évek elején a Kommunisták Magyarországi Pártjának népnevelő munkájában, és névadójának 1941-es halálát követően még több évtizedig működött. Forrás: http://valasz.hu/pest_budai_latkep/elukon-sagvari-jart-50736

Az LMP hatodik, hetedik és nyolcadik kerülettel foglalkozó blogján találtam meg az átnevezés előterjesztésről írt alábbi részletet, olyan jól leírja a történteket, hogy részemről nincs is további komment.

A következő érdekes napirendi pont egy utca átnevezés volt. A jobbikos képviselő első előterjesztése az volt, hogy a Szalmás Piroska utcát nevezzük át Németh László utcává. Az új név kellemes csalódás volt, mert vitatottabb személyiségre számítottam, Németh László mindenki által elismert alakja a magyar irodalomnak. Persze nem bírtam magammal, megnéztem hogyan vélekedett Németh László, a hazai zsidóságról. Szárszói beszédében mondott csúnyákat, amiket később már visszavont. Ezzel persze semmi gond nincs, hiszen mindenki mondhat butaságokat, ha meg valaki ezt később el is ismeri, az igazán egy kiemelkedő személyiség. Csak kíváncsi voltam, fontos szempont-e a kiválasztáskor, hogy az illető legalább egyszer zsidózzon életében?

De az igazán érdekes fejlemény az volt, hogy a legnagyobb egyetértés a Fidesz és Jobbik között abban a kérdésben alakult ki, hogy tök fölösleges megkérdezni az utcában lakókat, vajon nekik mi a véleményük az utca átnevezéséről. Mikor felvetettem, hogy ha közvélemény-kutatást nem is, de legalább egy tucat aláírást szerezhetnénk az utca lakóitól, – mielőtt arra kérjük őket, hogy vállalják pl. az iratok átírásával járó időigényes procedúrákat – akkor azt a mondatot engedte magának a jobbikos képviselő, hogy ennek semmi értelme, mert az embereket nem érdeklik ezek a kérdések és annyira nem szeretik az átnevezéssel járó kellemetlenséget, hogy a Teréz körút még mindig Lenin körút lenne, ha őket is megkérdeztük volna. No comment!  Hiába magyaráztam, hogy pont azért ennyire érdektelenek az emberek, mert még ilyen apró-cseprő kérdésekben sem kérik ki soha a véleményüket, nem hatotta meg őket. Ezt bezzeg megszavazták. Gratulálok nekik! Vitathatatlanul a „demokrácia bajnokai”. Forrás: http://lmp678.blog.hu/2011/10/02/terezvarosi_ketharmad

Az utolsó kép, egy másik átnevezett közterület.  Képem címe: SZÖVEG NÉLKÜL

Volt már a Váci utcából Zsolnais épület, most egy olyat mutatok, ahol a tekintet a negyedik és ötödik emelt magasságába kell emelni, hogy meglássuk a Zsolnay kerámiákat. A két felső szint téglány lakú, tojáshéj színű mázas kerámialapokkal van burkolva. A koszorúpárkány alatt ívsor mintázatú kerámia fríz húzódik, melyet középen háromkaréjos, megemelt oromzat szakít meg. Az oromzat mezőiben szimmetrikus, tulipánokkal és gránátalmákkal gazdagon díszített, domborított virágminta ível – a motívumot régi magyar hímzések alapján tervezték.

A harmadik emelet magasságában Gonzaga Alajos festett faszobra áll.  

Gonzaga Szent Alajos (Castiglione, 1568. március 9. – Róma, 1591. június 21. – olasz arisztokrata, lombardiai őrgrófi család sarja, aki a világi hatalomról lemondva jezsuita szerzetesnek állt; korai halála után kevesebb mint másfél évtizeddel boldoggá, majd később szentté avatták.

1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, szüleinek még hét gyermekük született. Lombardiai családjának korábbi férfitagjai többnyire császári vagy egyházi szolgálatban álltak, és vakmerő katonákként, esetleg kíméletlen zsoldosvezérként tüntették ki magukat. Előfordult, hogy egyidejűleg két bíboros is a tetterős és becsvágyó Gonzága család tagja volt. A családi ambícióknak megfelelően Ferrante Gonzaga nagy terveket dédelgetett magában elsőszülöttjével kapcsolatosan: azt tervezte, hogy fia fogja egyesíteni az őrgrófságot két, férfiutód nélküli nagybátyjának tartományaival, és így addig soha nem látott magaslatra emelheti a család hatalmát és dicsőségét.

Alajos alig tíz évesen a toszkán nagyherceg udvari szolgálatába állt, ahol a fejedelmi származású fiúk és lányok között megtapasztalta, hogy az udvar mentalitására messze nem a keresztény lelkiség, sokkal inkább a féktelen kegyetlenség és határokat nem ismerő léhaság volt jellemző. Már ekkor elhatározta, hogy távol tartja magát ettől a viselkedéstől, és bár kora szerint még gyerek volt, de a szerviták firenzei Angyali Üdvözlet templomában fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének e szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.

1579-ben az egész Gonzaga-ház fejének számító mantovai herceg udvarába ment, ahol állítólag már ki is fejtette azon meggyőződését, hogy ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni”. Nem sokkal később már Mantuában folytatta tanulmányait, mindinkább elzárkózva könnyelmű környezetétől, és társaival ellentétben az imádságban kereste örömét. Ebben az időben részesült az első szentáldozás kegyelmében, Milánó szent érseke, Borromeo Szent Károly kezéből. 13 évesen II. Miksa felesége, Mária udvartartásába került. 1583-ban Madridban ő mondhatta el az üdvözlő szónoklatot a több éves portugáliai tartózkodásból hazatérő II. Fülöp király köszöntésére, ez szónoki tehetségére utal.

Spanyolországban úgy határozott, hogy belép a jezsuita rendbe, feldúlva ezzel apját, aki magasabb méltóságra szánta a fiút. A győzködés nem járt eredménnyel, 1585. november 2-án Alajos lemondott minden elsőszülötti jogáról, két nap múlva pedig már úton volt Róma felé. Első tanulmányi évét súlyos családi viszály zavarta meg – Rudolf öccse ugyanis birtokviszályba keveredett a mantovai herceggel, amit egy rangján aluli liaisonnal tetézett –, s a rendfőnök úgy döntött, hogy Alajos legyen, alig 20 évesen az ügy döntőbírója. Közvetítése sikeres volt, és helyreállt a béke a családban; ezt követően visszatért római szolgálati helyére.

Róma lett élete utolsó állomása: 1590-91 tele ugyanis éhínséget és pestist hozott Olaszországra, márpedig e betegséggel szemben az akkori emberek szinte tehetetlenek voltak. Az önkéntes ápolók sorába a Római Kollégium növendékei is beálltak, ám Alajos egy napon, amikor egy, az utcán összeesett pestisest próbált megmenteni, maga is megfertőződött, mindössze 23 évesen. Fájdalmas betegeskedése csaknem fél év után ért véget, a Római Kollégiumban 1591. június 21-én bekövetkezett halálával. Már 1605-ben boldoggá, 1726. december 31-én pedig szentté avatták; ünnepét 1842-ben vették föl a római kalendáriumba. Dőlt betűs részek forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gonzaga_Szent_Alajos

Az alsó három szintet gazdag faragású faburkolat fedi. A faburkolat egyes részein visszaköszön a párkány alatti magyaros kerámia motívum.

Nemrég lányom vásárolt magának egy ugrálókötelet, modern műanyag, korszerű, jó drága. Járt is le az udvarra, és a garázsok közé, ahol senki sem látta ugrált is. Később aztán megunta egyedül az ugrálást, és édesanyjának is felajánlotta, hogy vesz neki egy ugrálókötelet, csak ő is menjen vele ugrálni. Feleségem aztán kikötötte, hogy ő szívesen ugrál, ha olyat kap, mint gyerekkorában volt neki. Ötvenen túl szeretünk nosztalgiázni, és gyerekkori tárgyainkkal körülvenni magunkat. Nagyobb biztonságérzetet ad még a sportszerek között is az egyszerű hagyományos. Lehet, hogy a modernnel könnyebb, de az egészségért és a szépségért azzal sem kell kevesebbet dolgozni. Amikor az ugrókötelezésnek utánanéztem, kiderült, hogy amit a néprajzi lexikonban olvasni lehet, azt emlékezetből is tudtam, és mindhárom ugróköteles játékot ismertem a gyerekkoromból.  Nem én játszottam ezeket, mert én inkább mentem a fiúkkal focizni, de a lányok előszeretettel ugrálóköteleztek. Mi fiúk, nézni szerettük, amint a lányok ugrálnak, és kis szoknyájuk is az ugrálás ütemére lebben.

„Az ugrókötelezésnek három változata ismert: mindegyik esetben arra kell vigyázni, hogy az ugráló gyerek lába bele ne akadjon a kötélbe. Az egyik változatban egy gyerek függőlegesen hajtja maga körül a kötelet, két végét a kezébe fogva. Ha ügyes, még haladni is tud vele előre, sőt van, aki hátrafelé forgatva is át tudja ugrani. A másik változatban ketten hajtják a kötelet, és egy harmadik ugrálja át. Ezt háromnál többen is játszhatják: egymás után ugranak, és aki az előre megszabott számú ugrásban nem hibázik, pontot kap. Számolás helyett mondóka is szerepelhet: ebben az esetben a játékosnak addig kell hiba nélkül ugrálnia, amíg az tart.

Játsszák úgy is, hogy a játszó gyerekek nevét mondogatják ugrálás közben, s akinél az ugráló elakad, az váltja föl. Ez leginkább abban a változatban fordul elő, amikor a játékot nehezítik: két lábbal, egy lábbal, keresztbe tett lábbal, égre nézve, behunyt szemmel stb. ugrálnak. A harmadik változatban egy játékos a föld felett vízszintesen körbe forgat egy kötelet, amelynek végén egy kisebb súly van. A többiek körben állnak, és mikor a kötél hozzájuk ér, átugorják. Ezt pányvázásnak nevezik. Forrás: http://mek.niif.hu/02100/02152/html/06/103.html

Mondóka az ugráláshoz:

Kép és mondóka forrása:http://lenvirag.blogger.hu/cimke/id%C5%91sek%20vil%C3%A1gnapja

Érdekes, hogy még ezt a mondókát is ismertem a gyerekkoromból. – Így aztán az egyik alkalommal, amikor a Garmada bolhapiacán jártam, megláttam egy vadi új régi típusú ugrálókötelet. Az ugrálókötél a Coca Cola testébresztő emblémáját viseli, gondolom valamelyik Coca Cola akcióhoz adhatták reklámajándéknak. Jó régen történhetett, mert ilyen akció nyomát a közelmúltban nem találtam.

Így aztán lett egy újnak kinéző retro ugrókötelem két gombóc fagyi áráért. Igencsak megérte, mert egy ugrálókötéllel sokkal több kalóriát lehet leadni, mint amennyit a két gombóc fagyi elfogyasztásával felvenni.

Az ugrálókötelet stílszerűen becsomagoltam, és át is adtam feleségemnek, csak úgy virág helyett. Így aztán legközelebb, ha a vidéki birtokunkra megyünk vetélkedhetünk, hogy a botos gyaloglás, vagy az ugrálókötelezés az egészségesebb.

A Lövölde tér VII. kerületi oldala sokáig elhanyagoltabb, mint a szomszéd kerületé. Mostában azonban megújult ez az oldal is. A „hajléktalanszállós” oldal parkját is kicsinosították, és éjszakára bezárják. A Rottenbiller utca tér házsorának a portáljai is megújultak. Az új vakolat alól a tél előhozott egy régi feliratot, amely szerint ott friss gyümölcs is kapható volt a KÖZÉRT-ben. Én ezen a feliraton jót derülök, mert jól ismertem én ezt a feliratot a hatvanas és hetvenes évekből, de a közértben friss gyümölcs nagyon ritkán volt kapható. Nem is erről akartam én e ház kapcsán beszélni, hanem a rajta látható emléktábláról, mert én sokat láttam, de a környéken lakóktól sem tudtam meg, hogy ki volt Makuszi Dezső. Aztán az internetnek hála, csak sikerült kideríteni, hogy a ház házmestere volt a II. világháború alatt.

Házmester, lassan kihalt szakmának nevezhető, mert egyre kevesebb található, és nem egy kapós szakma, mint ötven évvel ezelőtt. Házmesternek lenni jó volt még negyven évvel ezelőtt is, mert a lakáshiány idején szolgálati lakás járt a házmesternek. Magas fizetés ugyan nem járt a foglalkozáshoz, de a borravalós szakmák közé tartozott. Még én is dugtam egy bélást az egyik házmester kezébe, amikor mozi után a barátnőmet hazakísértem, és a házmestert fel kellett csengetni, hogy a barátnőm hazajusson. Ha mostanában szobrot kellene egy házmesterről állítani, biztos, úgy ábrázolnám, hogy az egyik kezében kulcs, másik kezét, pedig a borravalóért nyújtja. Bár az egyik barátom a házmesterükre mindig csak úgy emlékszik, hogy szőnyegporoló volt a kezében, de nem azért, hogy a poros szőnyegeket ütlegelje, hanem azzal kergette a ház csibész kölykeit. Lassan teleírom a képernyőt, aztán még mindig nem tudjátok, hogy ki volt Makuszi Dezső. Röviden Makuszi Dezső volt az a házmester, aki dr. George Katz édesanyját a nyilasok és nácik elől bújtatta. Akit részletesebben érdekel, a hivatkozott linkeken kiderül, miért is került a ház falára az emléktábla.

„Ez dr. George Katz magyar származású külföldi állampolgár kezdeményezésére jött létre. Az volt a kívánsága, hogy a felajánlott összeg nagyobb hányadát erzsébetvárosi szegény gyerekek élelmezésére fordítsák, de ugyanakkor feltételként szabta olyan foglalkozások szervezését is, amelyek segítséget nyújtanak a tanulásukban. Ennek érdekében az Alapítvány megkereste az erzsébetvárosi általános iskolák igazgatóit és gyermekvédelmi felelőseit. Segítségükkel évekig több tucat hátrányos helyzetű kisiskolás napi háromszori étkezését fizette elő. Tanórán kívüli foglalkozások megszervezését is vállalta, amelyek elsősorban az Erzsébetvárosi Közösségi Házban zajlottak le. Ez a későbbi években kibővült egyéni és kiscsoportos korrepetálásokkal. Nyaranta a Klauzál téri ún. kulcsos programokkal (az elnevezés olyan dolgozó szülők gyerekeit jelenti, akik lakáskulccsal a nyakukban, felügyelet nélkül bolyonganak az utcán) gyermeksegélyezéssel, tehetségtámogatással és - kutatással. Az említett adományozás terhére került sor Makuszi Dezső, egykori házmester emlékére a Lövölde tér 7. számú lakóház falán emelt tábla avatására, aki hosszú hetekig sikeresen bujtatta George Katz édesanyját 1944 őszén.” Források: http://www.7civilszovetseg.hu/images/konyv2/kozos.pdf http://www.hdke.hu/emlekezes/embermentok/embermentok-nevsora

Egy szerdai nap történt, hogy Péter születésnapja után nordi walking partit csapatunk Péter születésnapja tiszteletére. Munka után elindultunk, hogy átmozgassuk a nyolc óra ülőmunka után elkényelmesedett testünket.

A Forgalmas út melletti járdán jutottunk el a ligetbe. A liget szobrai közül először Ahn Eak Tai szobránál álltunk meg, és lefényképeztem a két zenészt a nemzetközi hírű zeneszerzővel, és karmesterrel. Többet itt lehet olvasni a szoborról: http://multmento.blog.hu/2014/08/09/piros_padok_mogott  

Itt megálltunk egy kicsit, és a fiúk felhívták figyelmemet, hogy ezt a turistalátványosságot fényképezzem már le. Én mondtam ugyan, hogy ez már annyiszor fent van a neten, hogy nem érdemes még egy kockát erre áldoznom.

Nem hagytak békén így lefényképeztem a Városliget legtöbbet fényképezett nevezetességét. A várudvarban belülről már nem készítettem képeket a nevezetességekről, mert azt ezen a napos délután már annyira elárasztották a turisták, hogy inkább a vár mögötti sétány mellszobrait néztük meg, és fényképeztem le őket.

A szoborparkról tudtuk, hogy mindegyikük a magyar mezőgazdaság előző két évszázadának jeles személyiségei. Életrajzukról alig tudtunk valamit felidézni a tanulmányainkból. Most összeszedtem a szoborképek alá rövid életrajzokat. Aki az olvasóim közül tudja, ezeket a dőlt betűs részeket kihagyhatja.

Pethe Ferenc (Bűdszentmihály, 1762. március 30. – Szilágysomlyó, 1832. február 22.) újságíró, gazdasági szakíró, az első magyar gazdasági szaklap szerkesztője. 1762. március 30-án született Büdszentmihályon, szülei elszegényedett földművesek.18 éves korában kezdett a Debreceni Református Kollégiumban tanulni. Az iskola elvégzése után a kollégium támogatásával 1788-ban Utrechtbe utazott tanulmányútra, majd a következő 8 évben beutazta egész Nyugat-Európát, ahol a nyomdászságot is kitanulta. Járt többek között Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Svájcban és Poroszországban, de a legtöbb időt Hollandiában töltötte, ahol meg is házasodott.1796-tól Bécsben az 1794-től kiadott első magyar nyelvű gazdasági lap, a Vizsgálódó Magyar Gazda szerkesztője, kiadója, de 1797-re csődbe ment a lap.1797-től 1801-ig a keszthelyi Georgikon egyik szervezője, tanára, majd vezetője.1801 és 1814 között az Esterházy család szolgálatában állt, illetve különböző területeken földet bérelt és gazdálkodott. Az Esterházyak támogatták szakírói tevékenységét is. Ebben az időszakban jelent meg a Pallérozott mezei gazdaság 3 kötete és a Mathesis 2 kötete.1814-től Bécsben, 1816-tól Pesten jelentette meg lapját, a Nemzeti Gazdát, de 1818-ban ennek a lapnak a kiadását sem tudta tovább finanszírozni. A lap célja elsősorban a mezei gazdálkodás, ezen belül a belterjesség, a takarmánytermesztés, főként a kukoricatermesztés, a talajművelés és a növényápolás korszerű eredményeinek az elterjesztése volt. A gazdasági válság következtében azonban javaslatai nem találtak kedvező fogadtatásra.1818-tól újra földet bérelt, gazdálkodott és üzleti vállalkozásokból élt. Többek között a budai Vár alatt is vásárolt területet és ott szőlőt telepített.1827-ben Kolozsváron megindította az első erdélyi politikai lapot, a Hazai Híradót, amit 1828-tól Erdélyi Híradó címmel jelentetett meg. A tudományos élet fellendítéséért harcolt, társadalmi, gazdasági reformokat sürgetett. 1831 őszén az újságot eladta, ő maga pedig Szilágysomlyóra költözött. Néhány hónappal később, életének 70. évében, 1832. február 22-én itt is halt meg. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Pethe_Ferenc

Nagyváthy János (Miskolc, 1755. január 19. – Csurgó, 1819. február 13.) az első magyar nyelvű rendszeres mezőgazdasági munka szerzője.1755. január 19-én született Miskolcon. Apja, Nagyváthy Ferenc (aki a római katolikus hitről áttért az evangélikus vallásra) nemes származású asztalosmester volt. János fia Sárospatakon tanult – teológiát és jogot. Ezután Szapáry István gróf két fia mellett nevelő volt két évig. Nevelősködése alatt sokat utazott növendékeivel. Miután elhagyta a nevelői pályát, Losoncon költészettant tanított. Szemei annyira megromlottak, hogy egy év mulva kénytelen volt tanári állásáról lemondani. Pestre ment a híres Szombathy szemorvoshoz. A gyógyítás több időt vett igénybe, és ezalatt eljárt a Pesti Egyetemre, ahol Mitterpacher agrártudományi előadásait hallgatta. Amikor szemei meggyógyultak, katona lett az élelmezésnél és hét év múlva kapitányi rangot kapott a Duka ezrednél. Katonakorában lett szabadkőműves Bécsben. Figyelemmel kísérte a külföld gazdasági viszonyait, szép könyvtárral bírt, mely magyar, német, francia és olasz mezőgazdászati, politikai, jogi és történelmi művekből állt. Később angolul is megtanult. Lovak idomítása, eladása, cserélése kedvenc foglalkozása volt. 1782-ben Olaszországba helyezték, az ottani éghajlat azonban káros hatással volt szemeire és 1786-ban azt hitte, hogy megvakul, ezért azok gyógyíttatása végett Bécsbe ment. Itt a szabadkőművesi páholyban találkozott Festetics György és Széchényi Ferenc grófokkal, régi ismerőseivel, itt ismerkedett meg Jordán Péterrel, Laxenburg és Vösendorf uradalmak kormányzójával, aki őt egy Bécs melletti birtokra tette gyakornoknak.1788 tavaszán elhagyta állását és utazni ment, különösen Belgium kötötte le vizsgálódó szellemét. Ezután Pesten telepedett le, itt ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, Báróczy Sándorral és Batsányi Jánossal a nagyszívűséghez címzett szabadkőműves páholyban. Ez időtől fogva csaknem kizárólag a gazdászati irodalomnak élt. Festetich György gróf 1792-ben meghívta teljhatalmú jószágkormányzójának („Directornak”), az akkor alakult központi birtokirányítási szerv, a Keszthelyen működő „Directio” vezetőjének, ezért Keszthelyre költözött. Azok a talajjavítási és egyéb eljárások, gazdasági utasítások, amelyekről a Festetics-birtok ismert volt, Nagyváthy nevéhez fűződnek. Ő kezdeményezte és vette rá Festeticset a csurgói gimnázium és a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia, az ún. Georgikon alapítására is. A gróf Nagyváthy buzdítására Csurgón gimnáziumot épített, mely 1792. október 1-jén megnyílt és templomot, mely 1796-ban készült el. Három év alatt a gróf elhanyagolt 162000 holdból álló uradalmainak rendezését és a jövedelem tekintélyes emelését eszközölte. Nagyváthy viszonylag rövid ideig vezette a Festetics-birtokot. Közte és Festetics között ugyanis idővel egyre jobban kiéleződött az ellentét, mivel a gróf a Martinovics-féle jakobinus szervezkedés vérbe fojtása után mindinkább elhidegült a plebejus Nagyváthytól. Festetich György gróf őnállóságra törekedett és nem szívesen vette gazdatisztjének leckézéseit, Nagyváthy pedig hat évi szolgálata után nyugalmaztatását kérte, amit 1797. október 1-jén el is nyert. Csurgón (Somogy megye) kapott egy tágas házat, kerttel, szőlővel és 40 hold szántófölddel holtig haszonbéri élvezetül és évi néhány száz forint nyugdíjat. Valóságos paradicsomkertet rendezett be, képviselve volt ezen a területen a mezőgazdaság minden ága. A Georgiconnak hat hónapig igazgatója és tiszti székének haláláig elnöke maradt és 1814-ben ott előadást tartott a virginiai dohányról. Zala- és Somogy megye táblabírája volt. Kezdettől fogva magyar nyelven írt, hogy széles körben terjessze az ismereteket. Első rendszeres magyar nyelvű munkája A szorgalmas mezei gazda címmel 1791-ben jelent meg. Ebben a földek fajtáitól és a talajváltástól kezdve a vetés, aratás, cséplés teendőin át a szőlőművelés, az erdészet és az állattenyésztés kérdéséig a mezőgazdasági termelés minden oldalát feldolgozta.További munkái: „Magyar házi gazdasszony”, A Magyar Practicus Termesztő, A Magyar Practicus Tenyésztő és A magyar gazdatiszt már csak 1819-ben bekövetkezett halála után jelentek meg. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyv%C3%A1thy_J%C3%A1nos

Tessedik Sámuel, szlovákul: Samuel Tešedík, németül Samuel Teschedik (Alberti, 1742. április 20. – Szarvas, 1820. december 27.) evangélikus lelkész, pedagógus, pedagógiai és gazdasági szakíró. Mind elméleti, mind gyakorlati pedagógiai munkássága a felvilágosodás pedagógiai eszméinek hazai meghonosítását szolgálta. Az apja, id. Tessedik Sámuel Albertin a szlovák telepesek evangélikus papja volt, az anyja Lang Erzsébet, német származású volt. Hét éves korában atyja meghalt és ő anyjával Pozsonyba költözött, ahol a gimnáziumot elvégezve, hét évig nemes ifjaknál nevelő volt. Hogy a magyar nyelvben és a magasabb tudományokban kiképezze magát, a debreceni főiskolára ment és egy évig élvezte a kollégium előnyeit is. Pozsonyba visszatérve gyalog tette meg az utat. 1763-ban a németországi erlangeni egyetemre iratkozott be, ahol két évet töltött, s teológiai, filozófiai és mezőgazdasági tanulmányokat folytatott. Megismerkedett a német filantropisták pedagógiai törekvéseivel. Meglátogatta a jenai, lipcsei, hallei és berlini egyetemet. Innen visszatért Pozsonyba, ahonnan nemesi udvari, majd az egyházközségi lelkészi hivatást töltötte be. Első papi állomása Surány volt Nógrád megyében Sréter György kastélyában, ahol udvari lelkészként működött. Második papi állomása 1767-től Szarvas volt, ahol nemcsak az egyházközségi lelkészi hivatalt töltötte be, hanem az evangélikus iskolában is nagy buzgalommal tanított, s ő lett a békés megyei evangélikus iskolák felügyelője. Természetesen ekkor még nem elemi népiskolára kell gondolnunk, hanem arra, hogy a telekkel, földbirtokkal rendelkező parasztemberek gyermekei járhattak az egyházi iskolába, ahol Tessedik Sámuel az írás, olvasás, számolás, hittan mellett a faültetést és -ápolást és a selyemhernyó-tenyésztést is megtanította a növendékeknek mind elméletben, mind gyakorlatban, sőt az állattenyésztés, a szőlészet, a kertgazdaság kapcsán is megkapták az alapismereteket. Elemi egészségtant is tanultak, tanulták az egészség megőrzésének titkait és a betegségek gyógyításának módjait, de a kereskedelmi számtan, a földmérés, az elemi építészet, a mértani rajz, a meteorológia és a közgazdaság körébe tartozó alapvető tudnivalók oktatása sem maradt el. A szarvasi iskola működtetése nem volt zökkenőktől mentes, az első négy tanévben csak maga a lelkész és a felesége tanított, Tessedik Sámuel saját költségén bővítette az iskolai épületet 1791-ben barokk stílusban. A terveket Kimnach Lajos építész készítette. Egyre több lett a tanuló, s az 1770-es évektől több jó felkészültségű tanár került az iskolába, de 1795-1799-ig zárva volt az iskola forráshiány miatt. 1799 nyarán egy királyi határozat nyilvánossági jogot biztosított az iskolának, melynek révén végre némi állami támogatáshoz jutottak, s ismét megnyíltak az iskola kapui. Többletfeladatot is kaptak, kétéves tanítóképzést kellett indítaniok. 1806-ig mintegy 60 tanítót képeztek itt, de 1806-ban újra bezárt az iskola, megint forráshiány miatt, a megnövekedett feladatok ellátásához nem volt elegendő a csekély állami támogatás.Szerencsére nemcsak a tanítás révén valósította meg Tessedik a gyermekek alap- és gazdasági képzését, hanem folyamatosan írásaiban is rögzítette elgondolásait, módszerereit német nyelven, így Európa-szerte ismertté vált az ő gazdasági minta iskolája, s az ott alkalmazott módszerek, gyakorló kert stb. Iskolájában szlovákul és magyarul tanított, közismert, hogy a magyarországi evangélikusok elsősorban a török hódoltság után betelepült szlovákokból kerültek ki Békés megyében. A soknemzetiségű monarchiában több nyelven is beszéltek a tanítók, a lelkészek és a mesteremberek, köztük Tessedik is, a szlovák mellett a magyar és a német nyelvet is elsajátította. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Tessedik_S%C3%A1muel_(lelk%C3%A9sz,_1742%E2%80%931820)

Mitterpacher Lajos (eredetileg Mitterbacher), mitternburgi (Bellye, 1734. augusztus 25. – Pest, 1814. május 24.), egyetemi tanár, az agrártudományok hazai úttörője. 1734. augusztus 25-én született a ma Horvátországhoz tartozó Bellyén, német eredetű nemesi családban. A pécsi gimnázium[1] elvégzése után 1749. október 14-én, Trencsénben lépett be a jezsuita rendbe. 1755-ben a soproni gimnáziumban latint oktatott, majd két évig a bécsi egyetemen felsőbb matematikát hallgatott. 1758-tól a győri gimnáziumban retorikát tanított. 1759-ben ismét Bécsbe küldte a rend, ahol a Pázmány-intézetben, 4 év alatt elvégzett teológiai tanulmányai után doktorátust szerzett és az intézet kormányzója lett. 1761-ben szentelték pappá. (Utolsó fogadalmát 1768-ban tette Bécsben.) Testvére volt Mitterpacher József egyetemi tanár és feltételezhetően Mitterpacher Dániel Antal államigazgatási hivatalt is viselő egyházi személy, püspök. 1762 folyamán herceg Batthyány Lajos mellett volt nevelő. 1762-ben a bécsi Theresianumba nevezték ki hitoktatónak, emellett még filozófiát, latin nyelvet és később mezőgazdaságtant is oktatott. Ekkor jegyezte el magát életre szólóan az agrártudománnyal. A jezsuita rend 1773. évi feloszlatása után pécsi címzetes monostori apáti rangot nyert. 1774-ben Nagyszombati egyetemen megszerezte a bölcsészeti doktorátust is. Később, mikor az egyetemet Nagyszombatról Budára, majd innen Pestre helyezték át, őt bízták meg az agrártudományok és mellette a természetrajz és technológia oktatásával. Ő lett az első, 1785 őszéig létező agrártudományi tanszék, az Oeconomica ruralis vezetője és az agrártudományi oktatás első professzora. A Helytartótanács rendelete szerint megszűnt tanszék tárgyait az általános természetrajz és a technológiai oktatás keretébe kellett beilleszteni, s ennek előadásait egészen 1814-ig főként Mitterpacher Lajos tartotta. A tanszéket végül az 1805. évi „II. Ratio educationis” állította vissza. Ugyancsak előadott a mezőgazdasági tárgyakból az 1784/85-ben, a bölcsészeti kar keretében felállított Mérnöki Intézetben (Institutum Geometrico-Practicum), ugyanis a mérnökhallgatók utolsó évfolyamukon agrártudományt is tanultak. 1790-1791 folyamán a bölcseleti kar dékánja, 1800-1801-ben az egyetem rektora volt.Tagja volt a bolognai tudományos akadémiának, és az Alsó-Ausztriai Mezőgazdasági Társaságnak, a pesti egyetemen pedig szenior rangot kapott a bölcsészeti kartól. Sokoldalú irodalmi munkásságot fejtett ki. Művei több nyelven is megjelentek, több műve azonban csak kéziratban található a Magyar Nemzeti Múzeumban. Tankönyveiben az elavult ugaros gazdálkodás ellen és a terményváltó gazdálkodás bevezetése mellett foglalt állást. A mezőgazdaságtan egész rendszerét az „Elementa rei rusticae” című háromkötetes nagy munkájában fejtette ki. A talajművelés részletes ismertetése mellett a növénymorfológia, a növénytermesztés, a szőlészet és kertészet mellett az állattenyésztés sőt a gyógyászat is helyet kapott benne, pótlólag kidolgozott 3. kötetében pedig az ipari növények termesztésével és azok feldolgozásával foglalkozik. A mű valójában egyetemi előadásainak részletes leírása volt. Az 1799-ben megjelent „Compendium historiae naturalis” című könyve az első hazai kiadású egyetemi természetrajzi tankönyv. A mű végén egy ásványtani rész is helyet kapott. Latin, magyar és német tárgymutatót is tartalmaz. Tanítványai között volt Nagyváthy János is, aki elismeréssel emlékezett meg munkásságáról. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Mitterpacher_Lajos

Itt a kakukktojás, a szobor modelljét  mindenki névaláírás nélkül felismerte. Aki nem ismerné a megfejtés itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lugosi_B%C3%A9la

A Városligeti tó szigetét elhagyva még mozogtunk egy kicsit a liget fái alatt. Ehhez hasonló túrát még tartani fogunk, mert alkalom mindig van rá. Például ma, amikor Péter (Héber, görög, latin eredetű név, jelentése: kőszikla) névnapját ünnepelhetjük a ligetben. 

Derűs vasárnap délelőtt volt, amikor úgy döntöttem most a belváros felé csavargok egy nagyot. A feleségemnek is felajánlottam, de ő nem élt a lehetőséggel, mert neki tetsző ruhakereskedelmi boltok zárva voltak. Én felajánlottam, hogy hazafelé majd beugrom a kedvenc cukrászdájába budai krémest venni. Erre a felajánlásomra sem érkezett megrendelés, így legalább két kézzel tudtam fényképezni. A Gerlóczy utcában a budapesti városháza falán találtam Báró Zách János Ferenc emléktábláját, melyet nem ismertem. Ismerőseim közül is kevesen ismerték városunk neves szülöttjét, de szerencsére a net segítségével sikerült kideríteni, hogy érdemes lenne többet megismerni róla, és olvasni életéről.

RövidenWikipediaból: „ Báró Zách János Ferenc, (Zach János Xavér), (Pest, 1754. június 13. – Párizs, 1832. szeptember 2.) csillagász és geodéta, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Kisbolygót és holdkrátert is elneveztek róla.

Középiskolai tanulmányokat a jezsuitáknál folytatott, majd Bécsben végezte el a katonai akadémiát. Ezután az osztrák hadseregben szolgált és Joseph Liesganig páter (1719–1799) vezetésével végzett földmérési munkálatokat. Az 1770-es évek második felében a lembergi egyetemre került, a mechanika tanárának. Ott tanított Liesganig is. II. József azonban az egyetemet 1780-ban császári rendelettel megszüntette. Zách ekkor Párizsba utazott. Az ottani csillagvizsgálóban ismerkedett meg Jérôme de Lalande (1732–1807) és Pierre-Simon de Laplace (1749–1827) csillagászokkal. 1783 és 1786 között Londonban házitanító volt, Hans Moritz von Brühl gróf, nagykövet házában. 1786-ban II. Ernő Szász–Gotha–Altenburgi herceg szolgálatába lépett, aki őrnaggyá nevezte ki. (Zách később az ezredesi rangig vitte.) II. Ernő herceg a Gotha városában megépült új Seeberg Csillagvizsgálóba nevezte ki igazgatónak.

1790-ben megfigyelte a Mars oppozícióját, 1802-ben pedig a Merkúr átvonulását figyelte meg a Nap korongja előtt. 1796-ban megalapította az első nemzetközi csillagászati lapot, az Allgemeine geographische Ephemerident és a Monatliche Correspondenzét, amelyet Gothában 1813-ig szerkesztett.

Munkásságának kiemelkedő jelentőségű része három nemzetközi folyóiratnak a szerkesztése. Ezek az Allgemeine Geographische Ephemeriden (4 kötet, Gotha, 1798–1799), a Monatliche Correspondenz zur Beförderung der Erd- und Himmels-Kunde (28 kötet, Gotha, 1800–1813, ezt 1807-től Bernhard von Lindenau szerkesztette, és a Correspondance astronomique, geographique, hydrographique et statistique, Genf, 1818–1826, 14 kötet. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagságára 1794-ben választották meg. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Z%C3%A1ch_J%C3%A1nos_Ferenc

Varga Domokosné könyvet is írt a munkásságáról, a könyv címe: Zách János Ferenc csillagász 1754-1832. Az előszavát olvasva annyira megfogott, hogy már fontolóra vettem megvásárlását, és kiolvasását. 

Míg könyvemet írtam, az volt az érzésem, hogy közvetlen baráti kapcsolatban élek ezzel a rég elhunyt csillagásszal, aki külföldön oly sok sikert ért meg, s akit hazájában alig ismernek. Németországban, Peter Brosche bonni csillagász több évtizedes kutatómunkájának eredményeként a csillagászok körében szinte divattá vált Zách életművével foglalkozni. Brosche számos tanulmány mellett részletes monográfiát is készített róla. 1998-ban Gothában, a seebergi csillagász által szervezett első nemzetközi csillagász találkozó kétszáz éves jubileuma alkalmából az Astronomische Gesellschaft tudományos konferenciával tisztelgett emlékének. Amikor két évtizeddel ezelőtt hozzáfogtam ahhoz, hogy az életével kapcsolatos dokumentumokat megismerjem, és lehetőség szerint össze is gyűjtsem, annak tudata lelkesített, hogy volt egy magyar csillagász, akit Laplace tanítványának, Lalande közeli barátjának ismert el, és akinek az is megadatott, hogy Angliában magával William Herschellel együtt kísérje figyelemmel az újonnan felfedezett bolygó, az Uránusz kalandos égi útját. És be kell vallanom, hogy nem kis büszkeséget éreztem akkor, amikor megtudtam, hogy a zseniális, de némiképp gőgös Carl Friedrich Gaussnak évekig kellett leveleivel ostromolnia Záchot annak érdekében, hogy mellette, a Seeberg ormán, csillagász-inasként dolgozhasson. Zách János Ferenc báró, egy katonaorvos fiaként, nemcsak a tudományos élet kiválóságai között forgolódott otthonosan, de szerelme, később titkos felesége, Charlotte Amalie szász-meiningeni hercegnő révén az európai uralkodó családok egyes képviselőivel is közeli viszonyba került. Charlotte Amalie-től, ettől a nagyműveltségű és kiváló jellemű asszonytól származott Albert főherceg, Viktória angol királynő imádott férje. Csillagászunkat a hercegnő rokonai nemcsak befogadták a maguk társaságába, de széles körű tudását és értékes emberi tulajdonságait tapasztalva meg is becsülték őt. Tisztelői közé tartozott Lipót belga király is, aki a magára maradt öreg, beteg tudóst is meg-meglátogatta párizsi magányában.

Addig kerestem aztán, míg elektronikusan meg nem találtam a neten. Én már elolvastam, néhány részletet ide ki is másoltam belőle, de mindenkinek csak ajánlani tudom e könyv elolvasását.

VARGHA DOMOKOSNÉ: ZÁCH JÁNOS FERENC (1754–1832) CSILLAGÁSZ

Aki a mai Budapestet, a világvárost ismeri, az el sem tudja képzelni, milyen volt ez 1754. június 13-án, amikor Zách János Ferenc az akkori legnagyobb és legszebb épületben, az invalidusok kórházában meglátta a napvilágot. Az apa, Zách József ennek a katonai intézménynek és magának Pest városának is orvosa volt. Az újszülött keresztapja az ország egyik legtekintélyesebb főurának, gróf Fekete György országbírónak János nevű fia volt. Ő később, mint kiváló hadvezér, felvilágosult politikus és költő, Voltaire levelezőtársa vált híressé a magyar történelemben. Az ünnepélyes szertartás a kórházban történt, innen az akkor mindössze 13 éves ifjú keresztapa Bécsbe utazott, hogy ott a többi főúri csemete közt a Wiener Neustadt-i Katonai Főiskola hallgatója legyen. Ennek az Osztrák Birodalomban olyan jelentős intézménynek lett a vezetője néhány évtizeddel később Zách János Ferenc bátyja, Antal. Zách József orvos 1714-ben Olmützben született, innen került Magyarországra. Valószínűleg nem császári betelepítési akcióval, hanem magányos vándorként érkezett 1740-ben Esztergomba, hogy innen 1745-ben tovább vándoroljon Pest városába. Azt nem tudjuk, hogy feleségét, Sonntag Klárát hol ismerte meg, és azt sem, mikor házasodtak össze. Első fiuk, Antal, 1847-ben Pesten született. Az ő keresztapja az ország leggazdagabb főura, Grassalkovich Antal herceg lett. Mindkét fiú keresztanyja Laffert Anna bárónő volt. Zách József az akkor még többségében németajkú pesti polgárok hűséges orvosa és a kórházában sínylődő, hadban megrokkant katonák gyámolítója lett. Mint a Királyi Táblaorvosa megbecsülést szerzett magának a magyar nemesi társadalom legfelsőbb köreiben is, ezt a keresztapák neve és rangja is bizonyítja. A korabeli pesti születési bejegyzéseket vizsgálva csak elvétve találunk egy-egy főnemesi nevet a keresztszülők között. 1740-ig nincs is több nemes Pesten, mint az 1723-ban Pestre költözött Királyi Tábla tagjai. 1741-ben a megyei földesurak panaszolják, hogy a pesti polgárok nem engedik meg, hogy házat vásároljanak városukban. Fekete György gróf, az ország főbírájaként, 1748-ban 10 ezer rénes forintért vette pesti házát.

Ebben az időben mindössze 11 ezer lakos élt a városban, amelynek 1756-tól nyomdája is volt. 1765-ben 1146 házat írtak össze Pesten, ebből mindössze 453 épült kőből. 1770-ben már 13 ezren laktak a városban. 1752-től rendszeres hajóforgalom volt Bécs és Pest között, amelyet 1769 óta hajóhíd kötött össze a túlparton lévő Budával. A királynő hálából, hogy a magyar nemzet oly nagymértékben vette ki részét a birodalmi háborúkból, megígérte, hogy több időt fog eltölteni a Budai Várban. Ennek újjáépítéséhez 1760-ban kezdtek hozzá.

Zách János Ferenc írásaiban gyakran említi hazáját és kedves szülővárosát, Pestet.

Édesapja, anyja egyetlen eddig ismert levelében sem szerepel. Antal bátyjával, aki kimagasló katonai karriert futott be, bensőséges jó viszonyban volt. A báróságot is együtt kapták 1801- ben Ferenc császártól. Érdeklődési területük is közel volt egymáshoz. Mindketten foglalkoztak földrajzi helyek koordinátáinak meghatározásával és ennek segítségével térképek készítésével. A két testvér magas szintű matematikai ismeretekkel rendelkezett. Antal néhány évig ezt a tárgyat tanította a katonai főiskolán. Már tábornoki rangban volt akkor, amikor testvére csillagászati folyóiratában kozmológiával foglalkozó tanulmányt jelentetett meg. Károly nevű öccsük a birodalom hadnagyaként halt meg 1792-ben, az olasz fronton. Zách János Ferenc fájdalommal emlékezett meg róla 1792 októberében írt levelében, melyet A. Davidnak küldött Prágába.

1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria háromfelé darabolta Lengyelországot.

Galícia Ausztriának jutott. Mária Terézia tulajdonképpen ellene volt a felosztásnak, és sokáig késleltette az egyezmény aláírását. Miután a megszállás tényét már megakadályozni nem tudta, utasítást adott Hadik András grófnak, hogy védje meg a lakosságot a katonák garázdálkodásaitól. 1774-ben Liesganigot az újonnan megszállt terület katonai térképének elkészítéséhez szükséges geodéziai mérések elvégzésével bízták meg. Zách János Ferenc 1776-ban került Liesganig mellé, Lembergbe. Ezzel egyidőben megkapta az egyetem mechanika tanszékén az  egyik tanári állást. Itt, az egyetemhez tartozó obszervatóriumban kezdte meg egész életén át folytatott csillagászati megfigyeléseit.

Amikor 1780-ban, Mária Terézia halála után II. József vette át az Osztrák Birodalom irányítását, takarékosság céljából megszüntette a Lembergi Egyetem mechanika tanszékén az egyik tanári állást, ettől fogva egyetlen személy tanította a fizikát és a matematikát az egyetemen. Zách János Ferenc állása megszűnt, így neki munka és megélhetés híján el kellett hagynia a várost. 1781-ben vagy 1782-ben Bécsben is járt, és a császártól kihallgatást kért ügyének rendezése végett. Mivel a Felséggel való tárgyalás eredményt nem hozott, továbbállt ebből a városból is. Innen Olaszországba távozott. A Monatliche Correspondenz első kötetének 510. oldalán arról tesz említést, hogy ő 1782-ben már járt Genovában. Első megbízható adatunk 1783 márciusából való, ekkor a Mont Cenis-en keresztül Olaszországból jövet megállt Lyonban, hogy ott Le Febvre atyával közösen megfigyeljen egy holdfogyatkozást. Zách 1783 májusában már Párizsban volt.

Fél év Franciaországban

Zách 1783. március 18-án holdfogyatkozást figyelt meg Lyonban. Le Febvre atya, királyi

csillagász vitte el őt saját csillagvizsgálójába, és csillagászati eszközeit is rendelkezésére bocsátotta. 17-én és 19-én Nap-magasságokat mértek. Méréseikhez gnómont, ingaórát, kvadránst és egy 3 lábas akromatikus távcsövet használtak. Később, 1783 májusától novemberéig Zách Párizsban tartózkodott, ahol Lalande, Laplace és mások társaságában a Párizsi Obszervatóriumban dolgozott. Rajtuk kívül még sok más

neves tudóssal is megismerkedett ebben a városban, így többek közt Jean Baptiste Bochart de Saronnal, a Párizsi Akadémia akkori elnökével. Erről a találkozásról így írt 1795-ben Bodénak: „Az Akadémia közgyűlésén egy teremben összejőve az irodalom akkori állapotáról számoltak be, fizikai, kémiai kísérleteket mutattak be, és nekem oly nagy szerencsém volt, hogy néhány ilyen kellemes és tanulságos ülésen magam is részt vehettem. Annál is jobban lesújtott, amikor megtudtam, hogy a vérszomjas kutya, Robespierre, ezt a derék embert is megfojtatta.” Párizsi tartózkodása idején ismerkedett meg gróf Mercy d’Argentau aranykeresztes lovaggal is, a buzgó amatőr csillagásszal, a tudományok bőkezű pártfogójával. Ő azelőtt a Luxemburg palotában lakott, amelyben egy kis csillagvizsgálója is volt. Ebben dolgozott Wallot, Oppenheimben született német csillagász is, aki ugyancsak a „vérszomjas kutya” guillotinja alatt végezte életét. Mercy grófnak az 1783-ban Párizsban felépült új házában is volt saját obszervatóriuma, amelyet nagy büszkén maga mutatott meg Záchnak. Ez a ház minden arra méltó ember előtt nyitva állott. Mercy gróf a forradalom alatt Londonba menekült, és ott halt meg 1794-ben. Csillagászati műszereit még Párizsban Mercier-nek ajándékozta. Zách János Ferenc Párizsban az ottani csillagászok irányításával megújította addigi csillagászati elméleti tudását és mindennapi gyakorlatát. Itt ismerkedett meg Laplace üstökösökre vonatkozó elméletével is, amely nagymértékben különbözött az általa ismert Boscovich-félétől. Ezzel a módszerrel számította ki az 1779-es üstökös pályáját. Gyakori vendég volt a Párizsi Obszervatóriumban Moritz Brühl gróf, Szászország angliai nagykövete. Francia barátai az ő szolgálatára ajánlották be barátunkat.

1783 őszétől Londonban 1783 novemberében Záchot már Londonban találjuk Moritz Brühl gróf (Piccadilly, Dover streeti) házában. A gróf Anglia legfelsőbb köreibe tartozott. Első házassága alkalmával Lord Egremont özvegyét vette feleségül. A gróf legközelebbi barátaihoz tartozott Joseph Banks, a Royal Society elnöke, Jesse Ramsden, a kor leghíresebb csillagászati műszereinek készítője, Mudge, Emery, neves óraművesek. Ez az illusztris társaság Záchot is befogadta. A szűk baráti  társasághoz tartozott még William Herschel, a Király Csillagásza is. Az utóbbi az általa nemrégiben felfedezett bolygó, az Uránusz miatt kapta ezt a megtisztelő címet. Zách hivatalosan Brühl George nevű fiának nevelőjeként került a Dover streeti palotába. A buzgó amatőr csillagász gróf, aki hobbiból csillagászati műszereket is készített, boldogan tette csillagászati munkájának társává a nála e tárgyban jóval képzettebb ifjú tudóst. A világról alkotott képük is nagyon hasonlított. Brühl gróf szabadkőműves volt, s minden valószínűség  szerint Zách is. Zách a Dover streeten igazán jó körülmények közé jutott. Maga a nevelőmunka sem esett nehezére, nagyon szeretett fiatalokkal foglalkozni. Idős korában írt leveleiben élete legnagyobb szomorúságaként tartotta számon, hogy nem született gyereke. Utolsó éveiben, súlyos betegségtől gyötörve, fiatal és segítőkész barátok társasága enyhítette szenvedéseit. Brühl és ifjú társa minden derült estét csillagászati megfigyelések végzésére használt fel. Rossz időben, ami annak idején sem volt ritka Londonban, társasági életet éltek. Ennek egyik központja Joseph Banks háza volt, a Soho Square-en. Zách és Banks évekig leveleztek, az első levél még Párizsban íródott. Ebben Zách egy csillagászati műszerrel kapcsolatos megjegyzéseit küldte el neki Londonba. Banks, a ritka növények értője és szerelmese, a londoni botanikus kert alapítója, a csillagászati munkában is jártasságot szerzett. Tagja volt annak a Cook kapitány által vezetett expedíciónak, amely 1769. június 3-án a Hawaii szigeten a Vénusz bolygó Nap előtti átvonulását csillagászati eszközökkel figyelte meg, mint ahogy ezt az Astronomisches Jahrbuchban megjelent cikkeiből is megtudhatjuk. Banks később is érdeklődött a csillagászat problémái iránt. Az Astronomisches Jahrbuch 1787-es kötetében Zách közli Joseph Banks hozzá küldött levelének egy részletét, amelyben a Royal Society elnöke kifejti azon véleményét, hogy a Herschel által felfedezett új bolygó azonos azzal az égitesttel, amit Flamsteed 1690. december 23-án észlelt, és katalógusában a Bika 34. csillagának jelölt meg. Záchot is érdekelte ez a kérdés, és Angliába érkezése után elment a Greenwichi Csillagvizsgálóba, megkereste ezeket a régi észleléseket, és kiszámolta a bolygó helyét 1690. december 23-ra. Számításait átadta Brühl grófnak, aki azt Maskelyne királyi csillagásznak továbbította. Zách János Ferenc népszerűségnek örvendett a londoni társasági életben. Ezt a piaristáknál szerzett felvilágosult gondolkodásának, klasszikus műveltségének, gazdag nyelvismeretének és alapos matematikai képzettségének, de mindezeknél inkább vonzó egyéniségének köszönhette. Zách a Hornsby, Brühl, Herschel, Aubert, Pigott angol csillagászok által végzett csillagászati megfigyeléseket összegyűjtötte, és a szükséges számítások elvégzése után német nyelvre fordította ezeket, majd rendszeresen elküldte őket a Bode által szerkesztett Jahrbuchba. Francia barátainak közleményei is az ő fordításában jelentek meg az évkönyvben. Ennek egyes évfolyamai olyanok, mintha kettejük közös munkái lennének.

ZÁCH JÁNOS FERENC A „CSÚCSON”

Zách gyerekkora óta – sorsa így hozta – minden lakhelyét ideiglenesnek tekintette. A Seeberg tetejére épült csillagvizsgáló egyszerűen berendezett négyszobás lakrészében, amely elképzelései szerint készült el, s amelynek ajtaján a türingiai erdő illata áradt be hozzá, valódi otthonra talált. Férfi és női szolgák álltak a rendelkezésére. Saját istállóban, saját lovak várták, hogy hosszabb-rövidebb utakra befogják őket. Ezek a körülmények jó közérzetet teremtettek, és magas szintű csillagászati munka végzésére adtak lehetőséget számára. A Seebergen töltött 18 esztendő máig ható tudományos eredményeivel Zách bebizonyította, mekkora hatással van a tudomány fejlődésére egyetlen tudós tevékenysége és annak a távlatokat is reálisan felmérő programja.

Zách hazai kapcsolatai

1798. május 7-én Schedius Lajos, a pesti egyetem esztétikaprofesszora küldött neki levelet, amelyben értesítette őt, hogy egy Magyarországról szóló kisebb térkép szerkesztéséhez fogott. Zách nagyon örült annak, hogy hazájából kapott híreket, és felkérte Schedius Lajost, hogy lapjának állandó munkatársaként, időről időre küldjön beszámolót a hazájában történő eseményekről, és tudósítsa rövid kritikákkal külföldi kollégáit a Magyarországon megjelent legújabb könyvekről. Válaszlevelében Zách sajnálkozva jegyezte meg, hogy Magyarországnak csak igen kevés csillagászati mérések segítségével meghatározott földrajzi helye van. Hellre hivatkozott, aki azt  állította: „Geografia sine astronomia nulla est”. Már ebben az első levélben említés történt a tehetséges és derék főhadnagyról, Lipszky Jánosról, aki már évek óta egy megbízható „Karte von Ungarn” elkészítésén fáradozott. A Lipszky-féle Atlasz elkészítéséhez szükséges csillagászati megfigyelésekkel az Egyetemi Tanács Bogdanich Imre Dániel budai csillagászt bízta meg. Ettől fogva kettejük levelezésének központi témáját Bogdanich expedíciójának különböző állomásai képezték. 1798. november 16-án Schedius már az expedíció megkezdéséről értesítette Záchot. „Örüljön velünk, mert mi is boldogok vagyunk. Szeretett Nádorunk engedett Lipszky János főhadnagy kérésének, és beleegyezett abba, hogy a budai csillagvizsgáló jelenlegi adjunktusa, aki kiváló koponya, a Magyar Királyság területén közköltségen földrajzi szélességi és hosszúsági méréseket végezzen… (…) Bogdanich már ennek a hónapnak végén Fiumébe indult, hogy ott 15-e, 19-e és 27-e éjszakáján megfigyeléseket végezhessen. (…) Munkájához kvadránst, egy távcsövet és egy Budán, a kiváló Seifner órás műhelyében készült ingaórát vitt magával… Lipszky is, Bogdanich is honfitársunk, és megfigyeléseikkel hozzá akarnak járulni a Seebergi Csillagvizsgáló és az AGE munkájához.” Zách az alábbi megjegyzést fűzte Schedius AGE-ben megjelent leveléhez: „Érdemes honfitársunk, Lipszky László (sic!) azelőtt Graven, most Vécsey huszár regimentjének adjutánsaként 1784 óta végez földrajzi méréseket hazája területén egy elkészítendő pontos atlasz számára. Szolgálatai közben módja volt az egész országot megismerni. Csillagászati és matematikai ismeretei alkalmassá teszik őt arra, hogy egyedül, saját maga erejéből lebonyolítson egy ilyen nagyszabású tervet…” Lipszkyvel kapcsolatban arról is beszélt, hogy bizony kevés ország van, amelyről ilyen nehéz volna térképet készíteni, mint Magyarország. Ez elsősorban lakóinak sokfélesége miatt van így. Az öt különböző nyelven jegyzett helységnevek nagyon megn ehezítik a feladatot. Bogdanichról a következőket írta:

„…A születésére nézve horvát Bogdanich tanítványa volt a kiváló írásai által ismert dalmát  születésű matematikusnak, Pasquich Jánosnak, a Pesti Egyetem hajdani matematikaprofesszorának, aki jelenleg magánemberként él Lipcsében. Bogdanich kapta meg Bruna állását az obszervatóriumban, amikor az, Pasquich helyére, az egyetemre ment. Múlt nyáron Lipcsében egy különlegesen értékes ismeretséget kötöttem Pasquichcsal, ő mondta nekem, hogy Bogdanich egy rendkívüli zseni, egyike a legjobb matematikusoknak az Osztrák Birodalomban. Mi boldogok lehetünk, hogy egy ilyen értékes vállalkozás ennyire megbízható kezekben nyugszik.”

Zách újra megtalálja a Cerest

1801. december 18-án Zách részletesen beszámolt Orianinak arról, hogy 15 napot töltött el azzal, hogy bebizonyítsa az új bolygó létét. „December 7. óta három olyan csillagot találtam – írta –, ami nem volt benne a Bode-féle katalógusban. A december 7-it sehol máshol sem találtam meg.” 1801. december 22-én Méchain és Delambre megfigyeléseit is elküldte Gaussnak, és közölte vele szándékát, hogy meg akarja találni a Cerest. Még akkor nem tudta, hogy valójában már meg is találta a kisbolygót. 1802. január 14-én örömmel közölte Orianival, hogy meggyőződött arról, hogy december 7-én a Cerest találta meg, amelyet néhány hét múlva, 1802. január 2-án tőle függetlenül, Olbers is megtalált Brémában. Gaussnak január 23-án számolt be a felfedezésről. Azt írta, hogy rajta és Olbersen kívül mindeddig még senki más nem találta meg a Cerest, amelyet először 9 magnitúdósnak, később 7 magnitúdósnak határozott meg. Örömmel értesítette arról is, hogy már Angliából és Franciaországból is kapott visszajelzéseket, mióta ő újra felfedezte, már mindenki hisz a Ceresben. Megjegyezte, hogy bár paradoxonnak tűnik, távcsöve túlságosan nagy nagyítású volt ehhez a vizsgálathoz, s hogy végül is az üstökös-keresővel történt az újrafelfedezés. Egyre jobban élénkült Gauss és Zách levélváltása. Zách Laplace „Égi mechaniká”-jából Gauss számára is szerzett egy példányt Párizsból. A bolygóval kapcsolatos észlelések, számítási munkák mind megjelentek az MC-ben. Egyre többen ismerték el ennek a folyóiratnak a jelentőségét a csillagászok munkájának összehangolásában. Forrás: http://mek.oszk.hu/05400/05454/05454.pdf

A Király utca Kiskörút felőli végéhez közel a Gozsdu ház előtti tűzfalon egy hatalmas festett kandeláber, és nagy betűkkel kiírva: „Király a legpestibb utca”. Igen a Gozsdu udvar most az utca büszkesége, és élet is költözött az ódon falak közé. A következő kapualj a 15-ös számú ház, aládúcolt első emeleti erkélye nem túl derűs látvány. Ezt a házat, még a múlt évből a VII. kerület rejtett értékeit bemutató kirándulásból ismertem. Bementünk a ház belső udvarába, és megnéztük a budapesti gettó legtovább fennmaradt gettófala helyett épített új falat. Az épületegyüttes legújabb és legjobb állapotú darabja.

Bár van újabb épített örökség is, a néhány éve felújított ház előtti járda és útszakasz. A képeken láthatjátok, hogyan fest ez nem is oly régi felújítás. A kirakott pad mellett pedig megtekinthető a két évvel ezelőtti Depó betonworkshop egyik díjnyertes alkotása „ZÖLD TÉRKÉP” Budapest betonból, és a zöld parkjai gyeppel jelölve.

ZÖLD TÉRKÉP (Király utca 15.), Oszetzky Dorina, Kőműves Márton, Salgó Eszter, Weichinger Sára, 2013 | készült a Depó betonworkshopon Források: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/huszonegyedik_szazadi_betontablo.2631.html?pageid=81 , http://index.hu/urbanista/2015/03/27/beton_dizajn_terkep_budapest/

A Kazinczy utcában már sokszor megálltam Scneider József egykori kártyafestő műhelyének emléktáblája előtt. Jó volna írni erről a helyről, és házról is.  Most a földszintjén esténként kocsma működik. A kocsmát 1987-ben nyitotta meg Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus. Először Szent Jupát volt a neve, a kenusok fiktív védőszentje után, később változott Wichmann kocsmájára. A kártyafestő műhely lebontása, és a kocsma megnyitása között is kíváncsi lettem volna a ház történetére, de nem találtam meg a neten a történetét. A kapu halmozott szimbólum díszei érdekessé teszik ezt a házat. Vajon egykori tulajdonosa miért rakatta a bejáratra a szabadkőműves szimbólum alá az ankh keresztet és a Dávid csillagot. A ház tűzfala egyedileg festett, és a mellette levő játszótér mögötti tűzfal is művészi festést kapott.

A Tell-kártya a 1848-as szabadságharcot megelőző időben jelent meg, amikor Európa-szerte forradalmi mozgalmak érlelődtek. Az alsó és felső lapok alakjait a pesti kártyafestő Schiller 1804-ben írt, Tell Vilmos című drámájából vette, amelyet nálunk már 1827-ben Kolozsvárott színpadon is előadtak. Érthető, hogy Schneider nem a magyar történelemből választott szabadsághősöket kártyája illusztrálására. Az osztrák cenzúra elkoboztatta volna. Egy német szerző drámájában szereplő alakok ábrázolását azonban a Habsburg adminisztráció nem kifogásolhatta.

Schneidert nyilván inspirálta a dráma alapgondolata, a Habsburgok elleni küzdelem, amelyben Svájcnak is része volt. A műből nyolc alakot választott ki, hat lap a szabadsághős Tell Vilmost és társait, két lap a zsarnok helytartót, Gesslert és csatlósát ábrázolja. A király és az ász lapok rajza nem eredeti elgondolás. Lovas királyok már 16. századbeli kártyákon is előfordultak, a négy évszakot allegorizáló ász lapokra pedig szintén van példa Unger Mátyás győri kártyafestő körülbelül 1800-ból származó csomagjában.

A készítő neve a makk VII lapon van feltüntetve: „Zu finden bei Joseph Schneider in Pesth.” Az előállítás dátuma egyik lapon sem szerepel, Schneider működési idejét azonban ismerjük. A pesti polgárságot 1820-ban nyerte el, neve az 1842. évi pesti címtárakban megtalálható. A Kiskereszt utca 520. szám (a mai VII. kerületi Kazinczy utca 55.) alatt volt a műhelye. Schneider kártyalapjainak stílusa a biedermeier művészeti irányt követi, amely a 19. század első felében divatos volt hazánkban. A lapok hátoldala vörös márványerezésű. Ilyen reverzeket főleg a 19. század első felében készítettek. A felhasznált karton jellemzői az ez időszakban készített kártyák kartonjával azonosak. Mindezek az adatok arra utalnak, hogy a Schneider-kártya megjelenésének ideje a 19. század első felére, közelebbről az 1830-as évekre tehető.

Schneider a 36 lapos kártyát rézbe metszette, s a fekete levonatokat részben sablonnal, részben kézzel festette. A piros, skarlátvörös, kék és barna színeket sablonnal vitte a 94 × 56 milliméter nagyságú lapokra, míg az arcot, a kezet és a ruházat apró díszeit kézzel festette rózsaszín, sárga, illetve halványzöld színekkel. A feliratok német nyelvűek - abban az időben még nem volt az ország hivatalos nyelve a magyar.

A Schneider-kártya gondolati tartalmánál fogva népszerű volt, mert emlékeztetett arra, hogy az ország nem szabad a Habsburgok alatt, míg a svájciak már századokkal előbb kiűzték őket. Valószínű, hogy az 1848-as szabadságharc leverése után elkobozták, mert semmi nyoma nem maradt ebből az időből sem múzeumokban, sem a szakirodalomban. Ma már nem állapítható meg, hogyan került ki Angliába, de feltehető, hogy 1849-es emigránsok útján. Azt sem lehet tudni, hogyan került egyik kártyafestőtől a másikig, mert 1855 körül a pesti Giergl János már készített ilyen kártyát, majd ezt követően Schill és Tempel, Zsíros István, Griegl István és mások. A kártyafestők közül némelyik kissé változtatott az eredeti kártyán. Így Giergl János a Kuoni pásztort tök alsóként ábrázolta, Reding Itellt pedig megtette piros alsónak, vagyis felcserélte a színeket. A számos lapok közepén levő kis zsánerképek változatlanul maradtak, esetleg felcserélődtek. Az eredeti Schneider-kártyán az a jelenet, amelyen Tell Gessler parancsára lelőni készül nyilával a fia fejére helyezett almát, a piros VI lapon van. Gessler póznára helyezett kalapját, amely előtt az arra menő svájciaknak meg kellett hajolniuk, a piros IX lap ábrázolja. Tell búcsút intő felesége és gyermeke a zöld Vl lapon, a csónakon átkelő Tell pedig a tök VII lapon látható.

A bécsi Piatnik cég 1865 körül kezdte gyártani a kártyát, de átrajzolt formában. Az alakok azonossága, testtartása, öltözékének stílusa, az évszakokat allegorizáló ász lapok azonos kompozíciója kétségtelenül jelzi, hogy Schneider lapjait vették mintául. A monarchiában monopolhelyzetet élvező Piatnik gyár az eredeti Schneider-kártya két típusát alakította ki néhány lap rajzának megváltoztatásával. Az egyik változatban a nyarat megszemélyesítő, kaszát tartó ifjút (tök ász) felcserélte sarlót tartó leánnyal: a makk ász tűz mellett guggoló férfialakját pedig rőzseköteget cipelő öregasszonnyal. A másik változatban a Kuoni pásztornak (piros alsó) széles karimájú kalapja van, s jobb kezét szájához emeli, Stüszi vadász (tök felső) a bal karját esküre tartja, a zöld ász szüreti jelenetéből pedig az egyik alak elmaradt.

Az első világháború után a monarchia széthullott, de a Tell-kártya megmaradt, s tovább gyártották hazánkban, valamint Ausztriában és Csehszlovákiában is. A második világháború végéig nálunk mindkét változat előfordult.

Amikor a Piatnik cég a második világháború után Ausztrián kívüli vállalatait elvesztette, s azok önálló gyárakká alakultak, a két típus területileg elkülönült. A magyar Játékkártyagyár, mint a budapesti leányvállalat utóda, a második változatot gyártja „magyar kártya” néven. A bécsi Ferdinand Piatnik & Söhne cég az első típust adja ki „Doppeldeutsche Schnapskarten” elnevezéssel: Piatnik prágai vállalatának utóda, az O.T. K. (Obchodni Tyskarny P. N. Kolin) szintén az első típust gyártja, de feliratok nélkül. A kártyát ott „Dvouhlavé Hrací Karty”-nak hívják.A több mint másfél évszázados múltú kártyának az ad sajátosságot, hogy az általánosan használt és folyamatosan gyártott hagyományos kártyák közül az egyedüli, amely a lapjain levő képek témáját irodalmi műből meríti. Források: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_k%C3%A1rtya http://hu.wikipedia.org/wiki/Wichmann_kocsm%C3%A1ja

A Rottenbiller utcasarki lerobbant bérházat régóta ismerem. A ház földszintjén levő húsboltba rendszeresen jártam. A hentesnél vettem télen olyan fűszerezésű sütőkolbászt, amilyet régen mi is készítettünk. A hentesüzlet csődbe ment, én meg egyre kevesebbet jártam a házhoz, és nem is terveztem bemutatni, mert én sem tudtam, hogy van rajta emléktábla. Egyszer aztán valaki viccből, egy reklámszatyorban szemetet akasztott föl a tábla koszorú tartójára. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy ennek a háznak a bejáratánál egy emléktábla van.

Építésekor biztosan nagyon mutatós sarokház lehetett, mert nem sajnálták a díszítő elemeket a házról. Jól megépítették, építése óta nemigen tatarozták, de mégis használható.

Ebben a házban élt egykor Baghy Gyula, akinek a Wikipédiás szócikke csak a pécsi Eszperantó parkban ismeri emléktábláját.  

Édesapja színész volt, édesanyja színházi súgó. A családi hagyománynak megfelelően a színészi és a rendezői pályára lépett 1910-ben. 1911-ben kezdett az eszperantó nyelvvel foglalkozni. Az I. világháborúban szibériai fogságba esett, több szibériai hadifogolytáborban megfordult, mindenütt tanította az eszperantót, s a hadifogoly színház előadásaiban Berezovka és Nikolsk-Usurisk, Baghy színdarabokat rendezett és színészként is játszott.Hat év (1915–1920) után került haza a fogságból és teljesen az eszperantónak szentelte idejét: baráti köröket szervezett, tanfolyamokat vezetett itthon és külföldön. 1933-ig a Literatura Mondo (Irodalmi Világ) című folyóirat társszerkesztője Kalocsay Kálmán főszerkesztő mellett.

Több regényt és novellát fordított eszperantóra, szép számmal vannak eszperantó nyelven írt költeményei, regényei. Sokat foglalkozott az eszperantó színjátszás megteremtésének gondolatával is. Első eszperantó színművét Számum címen 1929-ben mutatták be Budapesten a 21. Eszperantó Világkongresszuson. Nagy sikere volt. 

Számos eszperantó nyelvű nyelvkönyve, nyelvtankönyve, olvasókönyve közül az egyik legsikeresebb La verda koro (Zöld szív) című olvasókönyv, számos kiadást megért 1937 és 1982 között. Forrás:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Baghy_Gyula

Kiegészítés: Szegedi olvasómtól kaptam Baghy Gyula szegedi szülőházáról az alábbi kettő fotót.

A nyolcvanas években sokszor mentem át a Király utcából a Dob utcába. Az udvaron akkor nem sokan voltak, bár a háztömbökben akkor még sokan éltek, és a földszinti üzletek közül is több működött. Mióta felújították a Gozsdu udvar épülettömbjének nagy részét már inkább elkerülöm ezt az útvonalat.

A kerülőútvonalként a Holló utcát szoktam választani. A Gozsdu udvar épülettömbjét, így is érintem, mert idáig elhúzódik. Itt van Gozsdu Manó egykori örökségének az a ki épülettömbje, melyet nem érintett a felújítás. Ez jelenleg az egyetlen, melyet még azok leszármazottjainak tulajdonában van, akikre Gozsdu Manó hagyta. Az épületre igen csak ráférne a felújítás, de látszik, hogy a tetőt megjavították, és remélem majd egyszer felújítva is bemutathatom.  

Gozsdu Manó, (románul Emanoil Gojdu, Manuil Gozsdu, Emanuil Gozsdu); Nagyvárad, 1802. február 9. – Budapest, 1870. február 3.) magyarországi román jogász, politikus, mecénás. Gozsdu Elek író nagybátyja. A Holdas templom mellett álló házban született. Apai ágon moscopolei eredetű cincár család sarja, akik korábban Miskolcon éltek. Apja, Atanasie Gozsdu gazdag marhakereskedő, anyja a bihari származású Ana Poynar volt.

Középiskolai tanulmányait a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd a nagyváradi és a pozsonyi jogakadémián tanult. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd három évig Vitkovics Mihály mellett patvaristáskodott. Grabovszky Atanáz szalonjában megismerkedett a fővárosi macedoromán családokkal és az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, valamint barátságot kötött Andrei Șagunával. 1826-ban néhány magyar nyelvű verse megjelent a Szép-Literatúrai Ajándékban. Ugyanezen évben önálló ügyvédi irodát nyitott. Különösen bűnvádi perekben szerzett hírnevet és nagy vagyont gyűjtött. 1827-ben a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet. 1832-ben feleségül vette a budai cincár kereskedőcsaládból való Anastasia Pometát.

1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. 1854-ben kapott rá engedélyt, hogy fölparcellázza a Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt. (Erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a Gozsdu-udvart.)

Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről.

1863-ban, első felesége halála után újraházasodott. Ismét cincár kereskedőcsaládból való lányt vett el, a pesti Melania Dumciát. 1865 és 1868 között Tenke kerületét képviselte az országgyűlésben. Jó kapcsolatban állt Deákkal, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében és Deák „egy és oszthatatlan magyar nemzet”-ről szóló betoldását is támogatta. 1869-ben a Kúria bírájává nevezték ki. Házában rendszeresen találkoztak a magyarországi román politikusok.

 november 4-én kelt végrendeletében vagyonát kizárólag a „román nemzet Magyarországon és Erdélyben élő és a görögkeleti ortodox hitet gyakorló” részére hagyta. A végrendelet legfőbb végrehajtója Andrei Șaguna erdélyi román ortodox püspök lett. E vagyonból kezdte meg működését a Gozsdu Alapítvány.

Források: http://mariaberenyi.hu/Gozsdueletbarats2002.pdf , http://hu.wikipedia.org/wiki/Gozsdu_Man%C3%B3

Nem is az a fontos, hogy eltévesztette, hanem az, hogy észrevette a kertészkedésem eredményét. Mostanában kijut a kerti munkából, mert a telken a füvet kell nyírnom, otthon a teraszkertet gondozni. Az idei évben változtattam a szokásaimon, nemcsak büdöskét vetettem, hanem más virágpalántát is ültettem, Öröm nézni, hogy milyen szépen fejlődnek. Van ez így.

Mára nem is írok többet. A munkámról ma beszéljenek a képek.

A nyolcvanas évek végén gyakran jártam a Teleki téri piacra, mert a közelben dolgoztam. A Népszínház utca akkor még nagyrészt macskaköves utca volt. A házak falán még sok helyen voltak golyó ütötte nyomok. Hangulata volt úgy is az utcának. A Népszínház utca kezdeti sarokházáról már írtam, most az utolsó háztömbjéről hoztam egy emléktáblát, és történetet. Amikor a Teleki tér felől megyünk a Népszínház utcába a sarki épülettömb, mint egy fordított felkiáltójel mered az ég felé. Ha megállunk és elmerengünk, akkor sarki tornyát egy ceruzának is nézhetjük, amint az égre akarja írni a háztömb történetét. Van mit írnia, mert ebben az épülettömbben történt a budapesti gettólázadás a második világháborúban.

Erről számol be részletesen G. Zoltán, az akkor 15 éves likőrgyári munkás: „Mindenki a tegnapi [1944. október 15-i − Sz. N.] eseményeket tárgyalja! Tankok a várban, rengeteg német a városban. Sokfelé közlekedni sem lehetett. És délután egy német járőrre rálőttek a Teleki tér egyik házából! Egy németet berántottak a kapu alá, lelőtték és kidobták a járdára! Rögtön lezárták a németek a környéket. A háztömböt körülvették és felszólították a bennlévőket − magyar segítséggel − hogy mindenki jöjjön ki a házból! Persze, senki se jött ki! A vastag bejárati keményfa ajtó zárva! Belelőttek a zárba, de az nem nyílt ki. Akkor a másik ház első emeletéről rájuk lőttek. Újabb halott és több sebesült! Akkor a németek elkezdték válogatás nélkül lőni az ablakokat mindkét házon! Az üvegek kitörtek, az elsötétítő papírok mögött meg téglából falazott ablakok, kis lőréssel a közepén! Vagyis itt már felkészültek a támadásra! Később elmentem megnézni a helyszínt. Alfréd is ott volt, mesélte, mi történt. Ő is lőtte a házakat három napon át, míg a Tigris tankok segítségével harmadnap leverték a lázadást. A házakban zsidók voltak többségben. Sokakat lelőttek, mások meg fogságba kerültek a végén. Elfogyott a lőszer is. Tehát igaz volt, amit meséltek! Az utca szinte minden közeli háza egy kis erőddé volt kiépítve! Még a padlásokról is lőttek. A visszalövő németek szétlőtték a tetőket, cserepeket géppuskával. A falakban sok ezernyi puska- és géppisztolylövedék becsapódása volt látható. Néhol teljesen leverte a vakolatot a falakról a sok lövedék. Több házon, de még 200 méterre, az OTI oldalán is − [mivel a] Tigrisek lőtték a házakat gránátokkal − háromméteres lyukak tátongtak a falakban. Több tucatnyi!

Rengeteg ember harcolt a németek ellen [október] 15-17-ig! A németek meg a Teleki téri fabódék mögül tüzeltek a bennlévőkre. 18-án bementem Alfréddel, mert előző este megjött. Oda vitt, ahol ő is tüzelőállásban volt, egy fabódé sarkánál. Mindenfelé ezerszám a kilőtt töltényhüvelyek! A látvány szörnyű! A bódék is kaptak sok lövést, de ezred annyit se, mint a házak! Talán kilenc német halt meg! Alfréd annyit mondott. Abba már az első nap meggyilkoltak is benne voltak! De sebesült sok volt. Hatalmas túlerővel szemben kellett harcolniuk! Így is csak tankokkal sikerült őket leverni! Igaz, ha nincs lőszer, akkor tank se kellett volna! A gyárban a munka megy, de az udvaron néha hallani a távoli fegyverropogást! Néha egész közelről hallatszik. Pedig ide a Teleki tér légvonalban megvan két kilométer is! Igaz, a házak sokat felfogtak a dörejek zajából. Másnap [1944. október 17-én − Sz. N.] − de mondták, a csata éjjel sem szünetelt − folytatódott [a harc − Sz. N.]. Délben mondták, Budáról telefonáltak, hogy Tigris tankok jönnek a hídon át Pestre a harcot befejezni. 13 tank! Aztán hallottuk a körúton a lánctalpak csörgését, hiszen egy megálló ide a körút! A közlekedést meg leállították. Fél óra se telt el, már hallani is a dörejeket. Tompán, hiszen a házak felfogják, szétszórják a hangokat! Sok dörej, vagy két óra alatt!

Sokan kimenekültek a házakból a légópincékbe vágott átjárókon. Azokat később üldözőbe vették. Így lehetett, mert egyszer csak látom, amint éppen a hátsó udvarba megyek, hogy a szemközti fal felől − a környező házak tűzfalai voltak ott − hangos fegyverropogás hallatszik. Egyes lövések, majd néhány géppisztolysorozat! Csattannak a lövések, visszhangzik a zárt udvarunkon! Ez már csak egy-két házzal odébb lehetett! Honnan kerültek ide? Akkor, ahogy ott állok, földbegyökerezett lábakkal, látom, hogy ott, ahol a kis beugró van a tűzfalon, ahol három ablak nyílik, az egyik − jobboldali − ablakból valaki átugrik a szemközti ablakba. A távolság van két méter, ez meg a második emeleten történt! Az egész egy pillanat volt! Más nem is volt az udvaron! Aztán még valaki átugrott, de utána mindjárt valaki kibújt ugyanazon az ablakon, de nem ugrott, hanem több lövést adott le pisztolyából a másik ablak irányába! Aztán minden elcsendesedett! Az utolsó lövésre már többen kiszaladtak az üvegmosóból is, de akkor már nem lehetett látni senkit! Mondtam, mit láttam! Mindenki sietett gyorsan vissza a helyére. Aztán már sehol se lőttek, ez volt az utolsó lövés, amit hallottam.”

Fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a Népszínház utca és a Teleki László tér − zömmel névtelen − ellenállói jelentős létszámhátrányuk ellenére olyan példátlanul elszánt ellenállást tanúsítottak három hosszú napon keresztül, amelyet a németek csupán nehézharckocsik bevetésével tudtak véglegesen felszámolni. Ezzel a „Kis-Varsó” területén harcolók véleményem szerint a hazai fegyveres ellenállás egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb fegyvertényét hajtották végre. Dőlt betűs részek forrása innét:http://www.photoblog.com/utazo/2011/11/11/budapest-viii-npsznhz-utca-31-20080809-20111114-htf.html

Az egyik külföldi kollégám kérdezett a Magyarországi kisebbségekről. Amikor a románokról beszéltünk csodálkozott, hogy van olyan falunk, ahol többségben vannak a román anyanyelvűek. Van, sőt nekem is volt román nemzetiségű évfolyamtársam. A most bemutatásra kerülő emléktábla szereplője is román származású, aki egy komoly méretű és értékű magyar könyvgyűjteményt hagyott nemzetünkre.

Todoreszku Gyula (1866. augusztus 16. – 1919. november 27.) földbirtokos, bibliofil könyvgyűjtő. Felbecsülhetetlen értékű könyvgyűjteményt hagyott hátra, amik 1711 előtt megjelent magyar és magyarországi nyomtatványokból és számos könyvritkaságból állt. Halála után becses gyűjteménye az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába került.

Román származású édesapja, Todorescu Pál 13 évesen került Magyarországra. Kereskedőként nagy vagyonra tett szert, amit bérházakba és földbirtokokba fektetett. Magyar feleségétől három fia született, de csak Gyula élte meg a fiatalkort. Nyelvtanulás céljából a német Schnepfenthalba vitték. A németen kívül megtanult franciául és angolul. Középiskolai tanulmányait már Magyarországon töltötte, Budapesten végezte jogi tanulmányait, 1892-ben avatták doktorrá. Sokat utazott, hosszabb időt töltött Párizsban, ezek az utak nagyban hozzájárultak európai műveltségének és széles látókörének kialakulásához. 1915-ben feleségül vette édesanyja felolvasónőjét, Horváth Arankát. Gyűjtőszenvedélyét felesége is támogatta, tékájuk nagysága csak gróf Széchényi Ferenc és gróf Apponyi Sándor hasonló hagyatékaihoz mérhető. Horváth Arankával kötött házassága nem lehetet hosszú életű, mert Todoreszku Gyula 1919. november 29-én hosszú betegség után elhunyt.

Eleinte minden magyar könyvet össze akart gyűjteni, de mikor rájött, hogy ez lehetetlen, akkor döntött az 1711 előtt megjelent magyar és magyarországi nyomtatványok mellett. Könyvgyűjtői szenvedélyére nagy hatással lehetett Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár című bibliográfiai munkája. A mű megjelenésével megnőtt az érdeklődés a régi magyar nyomtatványok iránt és nagy gyűjtőhullám vette kezdetét. Megnőtt a kereslet a magyar könyvek iránt, amiknek száma eleve igen alacsony volt, ezért egyre szűkösebbé és ritkábbá vált a kínálat. Todoreszku szenvedélyes gyűjtőként levéltárakban, felvidéki és erdélyi templomokban és azok parókiáin kutatott újabb kincsek után. Emellett kiterjedt könyvkereskedői és antikvárius kapcsolatai voltak itthon és külföldön. Bibliofil szenvedélyéből ered, hogy a könyvek tisztításának aprólékos munkáját ő maga végezte. Gyűjtőszenvedélyéhez hozzátartozott a teljességre való törekvés. Ha több csonka példányhoz jutott ugyanabból a műből, akkor igyekezett ezekből egy teljeset összeállítani. Néhány csonka példányát kölcsönkért teljes kiadások eredetihez megtévesztésig hasonlító másolataival egészítette ki. Todoreszku a régi magyar nyomtatványokat igényes kötéssel látta el. Ezek egy részéhez mintául szolgáltak a gyűjteményében található eredeti kötések, másik részük a magyar szecesszió könyvművészetének alkotása. A munkához szükséges anyagokat és szerszámokat is maga választotta ki.

Gyűjteménye 635 magyar nyelvű, 535 Magyarországon nyomtatott idegen nyelvű és 81 magyar szerzőtől külföldön 1711 előtt megjelent művet tartalmazott. Szabó Károly bibliográfiájából közel 200 mű nem szerepelt. A 18–19. századból a gyűjtemény csaknem 1000 kötetnyi magyar nyomtatványt tartalmazott. Könyvtárában 44 külföldi ősnyomtatvány, 26 régi magyar kézirat, 16-19. századi ritka külföldi nyomtatványok is fellelhető. Nagy érték a 83 cirill betűs román, szerb és ruszin nyomtatvány a 15–19. századból. A gyűjtemény fő részét a 16–17. századi magyar nyelvű, Magyarországon megjelent idegen nyelvű és magyar szerzőktől külföldön megjelent művek tették ki, nagy értéket képviselnek külföldi ősnyomtatványai is. Ilyen például Boethius római filozófus De Consoliatione Philosophiae című munkája, melyet 1481-ben nyomtattak Kölnben. Hazánkban csak a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ rendelkezik ugyanezzel a kiadással.

Gyűjteménye jelentős darabjai Tinódi Lantos Sebestyén Chronicájának (Kolozsvár 1554) kiegészített példánya, Thuróczi János Chronica Hungaroruma (Brünn, Augsburg, 1488), Sylvester János Új Testamentum fordítása (Sárvár 1541), különböző kalendáriumok, több Calepinus-szótár s számos értékes könyvritkaság. A gyűjteményben találjuk Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediaját, melyet Utrechtben nyomtattak 1653-ban. A gyűjteményhez gazdag segédkönyvtár tartozott, mutatva ezzel, hogy a szép régi könyvekért lelkesedő amatőr gyűjtő tudós munkát végző bibliográfussá vált. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Todoreszku_Gyulaű

Egy szombati napon történt, hogy három magyarországi német falut látogattunk meg. A leutazás három órát tartott, a csoportvezetőnk örömére nem tizenhárman, hanem eggyel többen mentünk, igaz ehhez a sofőrt is beszámolta. Mind a három falu lakossága az evangélikus felekezethez tartozott így evangélikus templomból is hármat látogattunk meg. Az első falu Kalaznó volt, melyet névről már ismertem, mert feleségemnek sokáig kerestem az antikváriumokban a Kalaznói német nyelvjárás hangtanát. Kalaznón vendégségben jártunk az istállóból és pajtából átalakított galériában, ahol az egy kiállítótérben rögtön három kiállítás maradékát nézhettük meg. Már az első faluban annyi mindent fényképeztem, hogy a gépem akkumulátora lemerült.  A dőlt betűs részek alatt jeleztem az eredeti forrás helyét. Akinek van ideje, ajánlom figyelmébe a forrásszövegek elolvasását, szerintem megéri elolvasni, de még inkább ellátogatni a három tolna megyei német faluba Kalaznóra, Murgára és Györkönybe, ahogy mi is tettük.

Tolna megyében, egy kicsi faluban áll az a csodaszép parasztház, amelyet Lux János (1891-1978) magának és családjának építette. A pénzt Amerikában kereste meg rá, ahol évekig kőművesként dolgozott. Míg másoknak a tengerentúl jelentette az álmok országát, ő inkább hazatért Kalaznóra, hogy itt éljen a szerettei körében, boldogságban.  Sok öröm mégsem várt rá, mivel az 1942-ben elkészült portát a II. világháborút követő tragikus események következtében elvették tőle. Fia, Lux Henrik hadifogságba esett és mielőtt hazatérhetett volna, feleségét Németországba telepítették ki. A család a sorscsapások ellenére mégis újraegyesült. Bár Luxék az egykori parasztházukba már nem költözhettek vissza, komoly erőfeszítések árán mégis új életet kezdtek a szülőfalujukban. Hatvannégy évbe telt, mire 2009-ben az „örökség” ismét a család tulajdonába került. Nem tehettünk másképp, vissza kellett vásárolnunk a házat – mesélik az unokák, Csorbáné Lux Erzsébet és Pankotainé Lux Margit. Teljessé szeretnénk tenni nagyapánk életművét és az szeretnénk, hogy ez a hely találkozóponttá váljon – teszi hozzá Erzsébet. Forrás: http://nemzetisegek.hu/repertorium/2013/05/belivek_14-15.pdf

Esküvőtől születésig, illetve Egy bábaasszony naplója a címe az egyik kiállítási résznek, amelyben régi Kalaznói fotográfiák kerülnek bemutatásra. Ennek keretében emlékeznek meg az egykori Kalaznói bábaasszonyról, Daechert Margitról, aki a múlt század első felében számos Kalaznói gyermeket segített a világra.  A család életében a születés az egyik legszebb pillanat. Várva várt esemény, amelynél elkél egy tapasztalt bábaasszony segítsége. A bába kiállított, múlt század közepéről származó naplója pontos adatokkal szolgál a Kalaznói születésszámokat illetően. Ambach Mónika, a Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ igazgatónője megnyitóbeszédében kiemelte, hogy Daechert Margit egy iskolázott bábaasszony volt, aki szaktudását a paraszti bábaasszonyok tapasztalatával kiegészítve a gyermekek és édesanyák szolgálatába állította. A II. világháború viharos évei bizonytalanságot hoztak magukkal, de a született gyermekek, még ha az ebben az időszakban csökkent is számuk, mégis reményt hoztak a kalaznói közösségbe. Forrás: http://www.zentrum.hu/hu/2014/06/harom-kiallitas-egyben/

A Pünkösdi hétvégén változékony idő volt, ezért a családi kupaktanács úgy döntött, hogy többnapos vidéki kirándulás nem lesz. Én úgy mentem volna a természetbe, és hallgattam volna a madárdalt. Helyette szobafogság jutott osztályrészül. Azért nem unatkoztam, és a hosszú hétvége többórás napsütését is kihasználtam. Elmentem a szomszéd kerületbe fényképezni. Már régóta tervezem, hogy néhány fémmunkás emléket lefényképezek, mert én érdekesnek találom. Különben is, ki tudja meddig maradhatnak még ott ezek fémműves emlékek.

A Nefelejcs utca sarki boltjának hátsó bejáratához egy rámpa van hegesztve. A vaslemezre a lakatosok – talán azért, hogy csúszásmentes legyen –, feliratot hegesztettek. Az írásképet biztosan nem ötösre osztályozták volna, de jól kivehető, hogy 1982 decemberében készült ez a nem mindennapi rámpa.

A Nefelejcs utca következő sarkánál egy modern cégtábla, mely az ott levő működő lakatosműhelyt reklámozza. A műhelyben már lézervágást is készítnek, biztos nem ott készült a csúnyácska rámpa.

Talán ebben az alagsori műhelyben készült a rámpa, amelynek ajtaját már régóta nem nyitották ki. A VII. kerületi IKV már rég nem létezik, a műhely dolgozói már biztosan nyugdíjba mentek. A tábla még egész jól tartja magát. Még 20 évet kell kibírnia, és akár a helytörténeti múzeumba is mehet.

A következő utcasarok házában élt egykor Teszársz Károly vasöntő, emléktáblájának alsó kettő bronzcsavarját már lelopták.

Teszársz Károly, Tesař (Pest, 1855. okt. 22. – Bp., 1916. máj. 18.): vasöntő, szociáldemokrata vezető. ~ Kálmán apja. Fiatalon ausztriai, németországi vándorútja során csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz. Hazatérve 1880-tól már a munkásmozgalom egyik szervezője. 1885-ben megalakította a vasöntők segélyező egyletét, amely a későbbi szakmai szervezkedés magja lett. Szervező munkája miatt feketelistára helyezték és többször bebörtönözték. 1893-tól a vasöntők elnöke.  Megalapította a vasipari szakegyletek közös magyar-német nyelvű újságját, a Vas- és Fémmunkások Szaklapját. Részt vett a Szakszervezeti Tanács megalapításában, 1899-től haláláig annak elnöke, nemzetközi kongresszusokon a magyar munkásságot képviselte. 1894-től az SZDP vezetőségi tagja. 1903-tól a Vas-és Fémmunkások Szövetségének elnöke, 1904-től az Általános Fogyasztási Szövetkezet alelnöke. Tehetséges agitátor és szervező volt, nagy érdemei vannak a magyarországi szakszervezeti mozgalom kifejlesztésében. Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC15363/15646.htm

A Dembinszky utcánál jobbra lefordultam, és az Izabella utcáig meg sem álltam. Ott emlékeztem egy járdába öntött kulcsra, mely a „kulcslyuk” nevű kis lakatosműhelyt jelölte. A kulcs még a járdában volt, a műhely már elköltözött a túloldalra. 

Nem szeretem a sorozatokat, de a Tolna megyei egynapos kirándulásunkról nem tudok egyetlen posztban beszámolni. Mint az első részben írtam csak Kalaznón sikerült fényképeznem, mert lemerült a masinám akkumulátora. A három falu evangélikus templomai közül így egyes egyedül a kalaznóit tudtam lefényképezni. A templomról ismertetőket a netről szedtem forrásmegjelöléssel.

Az elpusztult középkori települést hesseni német evangélikusokkal telepítették be a XVIII. század húszas éveiben. A gyülekezet kezdettől fogva Varsád filiája volt, csak 1784. május 25-én lett anyagyülekezet. A telepesek megérkezésekor még álltak a középkori templom romjai. Első imaházukat hamarosan felépítették, s haranglábuk is lehetett, hiszen 1725-ben harangot vásároltak. Az oratórium berendezésével kapcsolatban érdekes adat maradt fönn. A somogydöröcskei evangélikus gyülekezet 1794-ben felszentelt fatemplomában Kalaznóról vásárolt szószék volt. Pénztárkönyveik szerint az imaház tatarozására is többször fordítottak nagyobb összeget, többek között 1770-ben. Korábbi oratóriumuk helyett épült föl 1787-90 között a ma még álló, 13 öl hosszú és 6 öl széles templom.

A homlokzat előtti tornyos, félgúlával kontyolt nyeregtetős templom telekbelsőben, domboldalra épült a falu főutcájától feljebb. Homlokzatai lineáris tagolásúak, köztük két oldalt, két sorban félköríves, vakolatkeretes ablakok. A főhomlokzaton négykaréjos és ovális ablakok, fönt a két szélen kővázák. A főhomlokzat dísze a négyszintes torony. A szegmensíves, füles, barokk kőkeretű főbejárat az oldalbejárat formájával azonos. Felette íves koronázótaggal lezárt kőtábla német-római császári kétfejű sassal és császári koronával, középen magyar kis címerrel, oldalt 1789-1889, illetve átfestve 1779-1879-es évszámokkal. Az ajtókeret szegmensének felirata "IHR ENKEL PREISET IOSEPHS RUHM DURCH SEINE HULD ZU GOTTES EHRE / ERBAUTEN VIR DIES HEILIGTHUM, DAMIT MAN HIER DIE TUGENT LEHRE." Forrás: http://users.atw.hu/kalazno/epitesz/kraehlin.htm

A kalaznói templom 1787-90 közt épült. Karzatképeinek mestere öt év múlva a keszőhidegkúti templom karzatképeit is elkészíti. Amíg kalaznói képei sötét tónusúak és kicsit merevek, addig a keszőhidegkúti képei már határozott előrelépést mutatnak. A könnyed, rokokós formaalkotás bizonyos elemit is sikerült elsajátítania a rendelkezésre álló néhány év alatt. Mindkét helyen újszövetségi jelenetsort és az apostolok képeit készítette el.

Sok tolnai templomban művészi orgonákat is látunk, gyakran a templom építésével csaknem egyidőseket. Megyénkben a kistormási Adam März volt híres evangélikus orgonakészítő. A kalaznói templomba is ő készített orgonát. Az orgonakarzaton Náthán és Dávid portréját látjuk. Sajnos az orgona sípjainak nagy részét széthordták a templom egyik kifosztásának idején, és a hangszer így használhatatlan. Ma is működőképes viszont Adam März bonyhádi orgonája, amit ma a szekszárdi evangélikus templomban láthatunk. Forrás:http://www.csatolna.hu/hu/tolnamegye/muemlek/evhegyhat.shtml

Hoppá, egy emléktábla, az éjjel-nappali maszek boltjának reklámtáblái között. Ezt még eddig nem vettem észre, és a rajta szereplő Vihar Béla neve sem mond számomra sokat. Mindegy, név megjegyezve, és mentem tovább. Otthon aztán nem hagyott nyugodni a táblán szereplő név. Hiába, ez az emléktábla vadászat, ami nálam a blogolással kialakult szép lassan gyógyíthatatlan betegséggé vált. Otthon aztán szabad időmben utánanéztem az emléktábla szereplőjének.

Az életrajza felcsigázta érdeklődésem, így aztán elkezdtem keresni írásait. Hogy-hogy nem az antikvár könyvkínálatban még egy dedikált verseskötetére is akadtam. A kíváncsiságom megért egy ezrest. Meg is vettem Vihar Bélától a Szerelem születése című verseskötetét. Akár nekem is ajánlhatta volna, de akkor – 1958 április 4-én -, még gondolatban sem léteztem.

Vihar Béla (Hajdúnánás, 1908. május 23. – Budapest, 1978. november 24.) József Attila-díjas (1966) magyar költő, újságíró, tanár.

Tanítóképzőt, majd tanárképzőt végzett Bp.-en. Először Hajdúsámsonban, majd Miskolcon tanított. Verseivel tizenhat évesen a Raith Tivadar által szerkesztett Magyar Írás című avantgárd folyóiratban jelentkezett. A Vági-féle Magyarországi Szocialista Munkáspárt tagja lett, titkos politikai szemináriumokat hallgatott. A II. világháború alatt munkaszolgálatra vitték. 1945-1948 között iskolaigazgató. 1949-1954 között a Népművelési Minisztériumban a nemzetiségi művelődésügy referense, 1954-56 között szabadfoglalkozású író. 1956-1959 között a Műterem című lap olvasószerkesztője.  1959-1968 között az Élet és Irodalom belső munkatársa. Ő állította össze a Sárga könyv (São Paolo 1945) c. antifasiszta dokumentumgyűjteményt.– Első versgyűjteménye 1933-ban Út önmagadtól címmel Miskolcon jelent meg. A felszabadulás előtt ezenkívül már csak 1941-ben adott ki verseskötetet Budapesten, Betűk békessége címen. Kígyóének (1970) című kötete megjelenése alkalmából készült önéletrajzában azt írja: "egy szétzúzott nemzedék tagja." A húszas évek avantgarde lírikusai közt nem egy hasonló módon kezdte pályáját, mint Vihar Béla. Jó néhányan elsodródtak a kezdeti iránytól, s az újrealista, tárgyias lírához kapcsolódtak. Ebbe az irányba haladt volna Vihar Béla is, de ihlete egy időre kiapadt, mivel a vidéki élet, a származása miatt ráosztott történelmi vesszőfutás és személyes sorsának tragédiái kisodorták az irodalmi élet belső köréről. Majd csak 1958-ban jelentkezett ismét versgyűjteménnyel, A szerelem születésével. Pályakezdésének törekvéseit látja igazolódni a felszabadulás után. "Aki kétszer születik, két anya vigyázza lépteit. Én is két anya gyermeke vagyok"– írja Vallomás, intelemmel című versében. S ugyanebben: "Az én szocializmusom erkölcsi mozgalom is, vagy enélkül semmi."

A szerelem születése (1958) után gyakran jelentek meg kötetei. 1960-ban Baráti asztal, 1962- ben Önarckép, 1965-ben A Négy Felelet címen jelent meg versgyűjteménye. 1966-ban József Attila-díjat kapott, s 1968-ban első válogatott gyűjteményét is alkalma nyílt közreadni. Párbeszéd az idővel címmel. Többé nem apadt el ihlete. 1970-ben a Kígyóének, 1973-ban a Küzdelem az angyallal és 1976-ban a Szamárháton című verseskötete jelent meg. A megújult ihlet összeköttetést keresett pályakezdő lírájával. 1934-ből való Szamár című verse: "Szürke vagy, mint a föld, állasz piciny patákon, s mint két kart, tárod szét füledet, te törpe ló, paripák Chaplinje: komikum." Ennek a szamárnak a hátára ül föl ismét a hetvenes évek elején, s így foglalja össze szellemi fejlődésrajzát: "valami parancsot véltem teljesíteni, elindulván a görbe, kis Malom utcából, ki a világba, bensőmben egy üzenettel, amelynek már-már elfeledett szövegét próbálom azóta is meglelni ...", majd így folytatja: "így ügetek, kocogok az irónia makacs szamarán ..." Dikciója megőrizte a szabadvers ösztönzését, a hatvanas-hetvenes években írott versei Füst Milánéira emlékeztetnek.

A szerelem születése című kötet megjelenésére Weöres Sándor ír szonettet: "Könyvedben minden út és forduló igaz, ahogy mondod: Szerelem születése." Weöres ráismer a rokon törekvésre Vihar Béla költői megújulásában. E megújulás természetéről vall az 1978-ban, a költő halála évében megjelent új válogatott gyűjtemény is, az Egy katona megy a hóban. Félszázados költői pályát tekint át ebben. A verseket nem a hagyományos időrendi csoportosításban közli, hanem más szerkesztési elv szerint: hét ciklusban, hét koncentrikus körön oszlanak meg; nem az életrajz időrendi fonalán, hanem a személyiség sorsegységének mélységi tagolódásában. Ebben a kötetszerkezetben van középpont és vannak közelebbi meg távolabbi körök, amelyeknek szervező rendje a személyiség súlypontjáról növekedő sugarakkal tágul. A legbelső kör az életrajzé, a második a természet és ember rejtelmes kapcsolatáé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a társadalmi viszonyoké, az ötödikben a történelem szólal meg, a hatodik körön a múló idő lebeg, a hetediken pedig a lírikus ars poeticai reflexióit gyűjti ciklusba. Ahogy szülőföldjeinek emlegetésével a bolyongás képzetét keltette, evvel a koncentrikus körökre tagolt szerkezettel a lineáris idő fölötti lebegést fejezi ki. Mintha a költőnek nem is lehetne más a kifejezési célja, csak az, hogy életének metafizikai jelentését tárgyiasítsa, a rábízott üzenet rejtjeleit anyanyelvi formákba fordítsa át. Forrás: http://kalaka09februar.homestead.com/Vihar_B_la__letrajz.pdf