A kalaznói kirándulás alatt, amíg a csoport szakmai ügyeket tárgyalt, én elindultam felfedezni a falu legelőkelőbbnek látszó régi házát. Az ablakai szecessziós díszítésűek, és az egyetlen melynek az utcafrontról van a tényleges bejárata. Megtudtam, hogy a háború előtt ez volt a falu bírájának a háza. Meg is látszik a házon, hogy a falu első emberének a háza. A bírói házról nem sok mindent találtam, de megtaláltam a kalaznói bíró lányának az esküvőjére való hivatkozást Hanzmann Károly evangélikus lelkész és esperes visszaemlékezéseiben. A lakodalmas szokások leírása annyira tetszett, hogy egy kicsit bővebben is ollóztam belőle.  

„Eme kis elkalandozás után visszatérek a varsádi népszokások leírásához. A lakodalom szerte a világon örömünnep jellegű. Kevés helyen jelent azonban akkora előkészületet és költekezést, mint a mi tolnai németjeinknél. Ez már a meghívottak számából is megállapítható. Ha valamely lakodalomba 50-60 vendéget hívnak, akkor az egész kisméretőnek számit, mert az általános vendégszám 150-200 körül szokott lenni. Nem ritka azonban a 300-400 vendéges lakodalom sem. Egyszer voltam olyan lakodalomban is, amelyen 800 volt a vendégsereg száma. / Ez Kalaznón volt, de a varsádi, felsőnánai, szárazdi és gyönki rokonságukon kívül a Hochzeitvater kalaznói bíró meghívta a járási főszolgabírót és a szolgabírákat, az említett gyülekezetek lelkészeit és tanítóit, sőt még a szekszárdi alispánt is./A lakodalom napja rendszerint a kedd, a kisebbeket csütörtök, az egész szűk körűeket vasárnap szokták tartani. A házasságkötés ideje a farsang és a szüret utáni időszak. Adventban és böjtben ritkán van esküvő. Egy valamire való lakodalom egy teljes hétig tart. Az előkészületek csütörtök azzal kezdődnek, hogy a jegyespár szülei házában az anyák, nagyanyák, keresztanyák / tudnivaló, hogy Tolnában majdnem minden gyereknek 6-8-10 pár keresztszülője van/ és a szomszédasszonyok kenyeret és kalácsot sütnek. A koszorús lányok és a vőfélyes legények az ivóedényeket hordják össze kosarakban a rokonságtól. Pénteken az örömapák, keresztapák és a legények a húsféléket készítik elő. Levágnak rendszerint egy üszőt, vagy borjút és 2-3 süldőt s elkészítik a kolbászféléket. Este tánc. Szombaton az asszonynép leöli a szárnyasokat, 40-50 csirkét, 20-30 récét, vagy libát és előkészítik sütésre. Éjfélig megint tánc harmonikaszóra. Vasárnap a levestésztát gyúrják és vágják az asszonyok és sütik a tésztaféléket, főleg az úgynevezett forgácsfánkot /Terrkrepl/. A násznagyok déltől fogva kettesével végigjárják felvirágzott bottal a meghívandókat és hivatalos formában, verses invitálással hívják a vendégeket. Pap, tanítók, jegyzők, mindig hivatalosak. Sértésnek veszik, ha legalább is 1-2 órát kedden délután vagy este nem töltenek a lakodalmas háznál. / A hívogató násznagyokat mindenütt illik egy pohár borral megkínálni. Ezért estig rendszerint mind elázva fejezik be a körútjukat./ Este tánc és ivászat éjfélig a lakodalmas háznál. A hétfői nap az utolsó előkészületek ideje. Még megemlítem, hogy a fentebbi élelmiszereken kívül felsütnek körülbelül 2-3 q kenyér- s ugyanannyi finom búzalisztet és felkészülnek a vendégek száma szerint 4-8 hl bor elfogyasztására. Délután elhozzák kocsikon a szomszédos Gyönkről a rezesbandának 8-10 emberét. Estharangszó után közvetlenül a rezesbanda kiáll a lakodalmas ház elé és rendszerint Kraul „Magyar díszinduló”- ját fújja el. Ez a lakodalom hivatalos kezdetét jelenti. Aki addig nem jelenik meg a lakodalmas háznál / tulajdonképp három házban, mert a két szomszéd házat is teljesen kirakják s - így lévén minden házban két szoba s közte a konyha- kilenc helyiségben folyik rendszerint a tánc, étkezés/ azon túl már nem vehet részt a továbbiakban. Lakmározás és tánc éjfélig. Kedden délelőtt 10 órakor kezdődik a felvonulás. Először öltöztetik a mennyasszonyt. Aztán zeneszóval a menyasszony házához a vőlegény násznagyaival és a férfi vendégekkel, hogy kikérjék a mennyasszonyt. Ez sok mókás szokás kertében történik. Utána búcsúztatják a mennyasszonyt szüleitől, s ha van testvérétől. Így vonulnak ezt követően zeneszó mellett a vőlegény házába. Rendszerint ott tartják a lakodalmat. Egy keveset esznek, isznak azután zárt menetben, elindulnak a községháza elé. A polgári házasság megkötése után az egyik vőfély elhozza a tanúsítványt a házasság megkötéséről a lelkészi irodába, mire a toronyban összeharangoznak, s elindul a menet zeneszóval a jegyzőlak elől a templomba. A zene mögött a vőlegény halad, kétoldalt násznagyai, mögötte a keresztapái, férfi rokonai és barátai; azután következik a mennyasszony keresztanyái között, mögötte a násznép nőtagjai. Mind legnagyobb ünnepi díszben. Szemüdítő, pompás színes kép. A férfiak gomblyukába 1-1 új színes zsebkendő és egy rozmaringszál. A násznagyok nagy, fekete kasmírkendőt tűznek a gomblyukukba, s az onnan majdnem a földig ér nekik. Ezeket mind a vőlegény köteles ajándékozni a bibliai menyegzői ruha jelképezéséül. A nők és a leányok kezében szintén rozmaring és fehércsipkés kendő. A zeneszóra lépkedő férfiak és a zene előtt ugráló suhanc legénykék és fiúcskák kezében 1-1 literes palack tele borral. A templomban orgonaszó fogadja a menetet. Korált énekelnek a magukkal hozott énekeskönyvből. A lelkész esketőbeszédénél a legtöbben főleg a „ríkatás” mozzanatát keresik. Eskü, ima, áldás, közének után kivonulnak, s ugyanolyan sorrendben vonulnak a lakodalmas házhoz. Az örömapák és a násznagyok a lelkészi irodába mennek anyakönyvezés végett immár harmadszor, hívják meg a papot, utána a tanítót is a lakodalomba; mint ahogy előzőleg hétfőn a jegyespár maga végigjárta a falu intelligenciáját és személyesen meghívta őket. Otthon aztán tánccal és versmondással kezdődik a lakodalmi ebéd és egyhuzamban tart szerda reggelig. Majd egy kis pihenőt leszámítva folytatódik csütörtök reggelig. A falu tisztviselői leginkább estefelé szoktunk elnézni a lakodalomba 1-2 órára. Táncolni sohasem szoktam, inni meg pláne nem. Akárhányszor arra kértek az örömszülők, hogy minél tovább maradjak, mert addig sokkal rendesebben viselkednek a vendégek, mert olykor visszatetsző dolgok történnek. Mint egész különleges szokást említem, hogy még a béke idején a varsádi lelkész minden lakodalomból kapott egy marhanyelvet és egy egész kalácsot. A kistormási papnak viszont minden esketéskor egy zsebkendőt és rája egy szép almát tettek az oltárra. A felsőnánai lelkésznek pedig a jegyespár egy szép delénfejkendőt szokott vinni. „Forrás:www.varsad.hu- honlapról Hanzmann Károly emlékezete.

A kalaznói bíró házának 1945 utáni története is érdekes. A faluba betelepített bukovinai katolikus székelyek paplakja, és imaházaként szolgált. Esküvőből biztosan sok történt benne, ha nem is evangélikus német szokások szerint. 1945 után a falu katolikus papja Elekes Dénes is itt misézett, és mint a kalaznói honlapon megtaláltam e falu temetőjében talált végső nyugalmat.

Elekes Dénes Székelyudvarhelyen született 1901. november 8-án. Gyulafehérváron végezte el a Hittudományi Főiskolát, 1921-1925 között. Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök szentelte pappá a gyulafehérvári székesegyházban 1925. június 28-án. Három évig káplánként működött Csíkszentsimon-Csatószegen, majd Székelyudvarhely-Szombatfalván. Amikor a bukovinai székely falu, Istensegíts (Ţibeni, Suceava megye) egyháztanácsa Gyulafehérvárra jött székely "papocskát" kérni kilenc hónap széküresedés után, Majláth püspök nem tudott papot ígérni, de megengedte, hogy az előszobában várakozó Elekes Dénes káplánt meggyőzzék, menjen velük, elengedi. Dénes atya vállalta a meghívást. 1928. augusztus 14-én jelentkezett Istensegíts faluban, majd az akkor még lembergi római katolikus érsekséghez tartozó Bukovina csernovici helynökségéhez is bejelentették 1928. szeptember 2-án. 

Elekes Dénes atya 1928-tól haláláig egybeforrott a bukovinai székelyek sorsával. Velük együtt vándorolt ki Bácskába 1941-1942-ben, velük együtt menekült tovább 1945-ben Baranyába, a Pécsi egyházmegyébe. A német evangélikus Kalaznó faluba (Szekszárd mellett) telepedett le 250 istensegítsi hívével. Vele volt édesanyja is (Elekes Lőrincné, Józsa Mária), akit 1948-ban Kalaznón temetett el. Az ínséges körülmények között gazdálkodással segítette ki magát. Sohasem kért elbocsátót Erdélytől, mindig erdélyi (azaz 1932-től gyulafehérvári) egyházmegyés maradt. Dr. Jakab Antal megyéspüspök 1982. május 30-án kinevezte tiszteletbeli szentszéki tanácsosnak (assessor consistorialis ad honorem). Amikor nyugdíjba ment, egy ideig rokonaival élt, majd a Pécs melletti egyházi Szent Lőrinc Gondozóotthonban talált nyugalmat. Itt élte meg "acélmiséjét" is (75 év papság 2000-ben!), Mayer Mihály pécsi püspök atyával. Erdély főpásztora külön levélben köszöntötte acélmisés papját.június 2-án halt meg a Szent Lőrinc Gondozóotthonban. Meghagyása szerint Kalaznón temették édesanyja sírjába június 13-án. A gyászmisét a község főterén Mayer Mihály pécsi megyéspüspök és Jakubinyi György gyulafehérvári érsek együttesen vezette, a temetési szertartást is. Mintegy 70 pap és a hívek megszámlálhatatlan sora kísérte ki a temetőbe. A Magyarországi Bukovinai Székely Szövetség elnökei, tagjai énekkel, beszédekkel búcsúztak szeretett lelkipásztoruktól. Sírkövét maga készítette el a következő felirattal: "Elekes Dénes 1901 - Címzetes Püspöki Tanácsos."

Elekes Dénes atya, a székely anyaváros szülötte, a madéfalvi veszedelem áldozatainak, a bukovinai székelyeknek hűséges lelkipásztora, halld Üdvözítőd biztató szavát: "Jól van, derék és hű szolgám, menj be Urad örömébe!" Forrás: http://nagyvofely.hu/kalazno/templomok 

A címbeli gondolat Rejtő Jenő légiós regényeiben hangzik el. Úgy gondolom ennél jobb címet Rejtő Jenőről elnevezett utca, és egykori lakóházának bemutatásakor nem találhattam volna. Az emléktáblája egykori lakóházán van, majdnem a róla elnevezett utcában. Valahogy úgy, mint egy Rejtő regényben, ott van, de még sincs. A Rejtő Jenő utca elkezdődik abban az utcában, ahol élt, aztán véget ér, mielőtt a lakóházához érnénk. Rejtő lakóháza már a Hevesi Sándor téren van, de ha elmegyünk előtte utána már megint a Rejtő utcába jutunk. Diákkoromban nagyon szerettem olvasni humoros írásait, bár azt mondták rá, hogy ponyvairodalom, de abban az életkorban pont nekünk való volt. Idéztük is sokat, és el is játszottuk a diákszínpadon a gyöngyháznyelű kés elvesztésének és megtalálásának történetét.  

Néhány idézet Rejtő Jenőtől : Pontosan két év előtt bejárta egy hír a világsajtót, hogy elveszett a Csendes-óceán szigetvilágának nagy kutatója, Gustav Bahr, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja stb. Utoljára egy kannibál törzs étlapján említették a nevét valami savanykás körettel kapcsolatban, azóta nyoma veszett.

Nem tudnak védekezést az elharapódzó ponyvairodalom ellen? Adják ki a széles néprétegek számára olcsón Gustav Bahr mindenki számára izgalmas művét: "Sextánssal a fényévek és sectorok imagináriusain át a kozmikus rendszer és az oceanobiográfia relációinak nyomában, a differenciális integrálrendszerben." Ez beadná a kulcsot mindenféle cowboy- és kalandorregényeknek! És üdvös népnevelő hatása is volna.

A közügy mindenkinek kedvenc magánügye.

Az életben csak pozőrök számára fordulnak elő komoly dolgok.

Források: http://www.citatum.hu/konyv/Piszkos_Fred_k%F6zbel%E9p, http://hu.wikiquote.org/wiki/Rejt%C5%91_Jen%C5%91

Életrajza kész regény

Gyermekkor, iskolák

A Kertész utcai községi Polgári Fiúiskola padjait koptatja. Magyar és német nyelvből, valamint történelem tárgyakból jó, a többi tantárgyból pedig többnyire elégséges, például a III. osztályban. Családi hagyomány szerint rengeteg csínytevése ellenére sem érzi jól magát az iskolában. A Kertész utcai polgáriból egy kereskedelmi iskolába kerül, de onnan hamar kicsapják, mert -indulatain nem tudván uralkodni - egy heves vita zárásaként "inzultálja" egyik tanárát. Az iskolák elvégzése során nyilvánvalóvá vált a család számára, hogy Jenő mozgékony alkat, de alapvetően művészlélek lakozik benne. Jenő jó barátságban van Rózsa Jenővel, az első magyar profi ökölvívóval, imádja a stílusát, és egy-egy ütése, "knock out"-ja láttán hatalmasakat szökell örömében. Boksz iránti elkötelezett érzelme végül is a Damjanich utca és az akkori Aréna út sarkán lévő Andrássy kávéház szuterén helyiségében működő BAK ökölvívó szakosztályához viszi. Ettől fogva rendszeresen lejár Székely József edzőhöz. Az egyik edzésen Székely edző úgy eltalálja Jenőt, hogy orrnyeregtörést szenved. Jenő folytatni akarja az edzést, ám Székely ezt nem engedi... Élete végéig látható ez a némi orrdeformáció. Egyébként titokban a "Sparta" bokszedzéseire is eljár, sőt megtalált iratai alapján elmondható, hogy ugyanez időben tagja az FTC-nek is. Máig sem érti egyik edzője sem, hogyan bírja fizikailag a kettős feladatot, pláne a harmadikat... edzései szünetében autodidakta módon franciául tanul, majd - a színészet, és a színház iránti gyermekkori álmát követve - 19 évesen jelentkezik színésztanulónak, legjobb gyerekkori pajtásával, a házukban lakó Buttola Edével. Mindkettejüket felveszik.

Rejtő Jenő, a színész

Rákosi Szidi színitanodájában Buttola Edén kívül Gertler Viktor, Kovács Károly, Keleti Márton az évfolyamtársa. Szidi néninél Jenő nem kiugró tehetség. Gyakori statisztálásokkal tarkított esztendőket tölt a Király Színházban, azzal együtt is, hogy az ösztöndíjasok közé tartozik. Buttola Edének 100 német márkáját felhasználva "Nagykörút" címmel lapot alapítanak ketten, amelynek egyetlen száma, az első jelenik csupán meg. Ám a kudarc nem keseríti el a fiatalokat. A vizsgaelőadáson pedig Molnár Ferenc "Ibolya" című komédiájának színigazgatóját játssza, már csak alkata miatt is. Korábban már játszik egy másik Molnár-darabban, a "Liliom"-ban is. A "Magyar Hírlap"-ban csupán annyit írnak az előző napi vizsgaelőadásról, hogy "Rejtő az igazgató szerepében jó volt". Kedvét szegi az a tény, hogy amit csinál, az egyszerűen csak jó. Ám a színi pályától mégsem ez tántorítja el, hanem egy konkrét Király Színház-beli kudarc teszi fel az i-re a pontot. Történetesen - mint néma sebesülthordozó - a nyílt színen leejti Törzs Jenőt, kit ölben kellett volna egy darabban vinnie. Törzs megússza kisebb karcolásokkal, de Rejtőnek mennie kell a színháztól.

Két év vándorlás a világban

Röviddel ezután néhány fillérrel a zsebében - és némi családi segítséggel - színházi tanulmányok céljából eredendően Berlinbe utazik, zsebében - Szidi néni közbenjárására - Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlólevelével. Itt Piscator, Charell, Jesner és Max Reinhardt színházaiban tanulja a színdarabírás kulisszatitkait, mint fizetés nélküli "student". Amikor sem próba, sem előadás nincs, akkor egy magyar zsoké jóvoltából lovakat csutakol a berlini versenypályáján, amely némi pénzkeresethez juttatja. De pénze fogytán van, így továbbáll, egy alkalmi lehetőség révén Hamburgba. Tavasszal, amikor megindul a hajózás, "St. Pauli és Altona éjszakájából lekerültem a kikötőbe, itt végeztem először fizikai munkát". Hamburgból Svájcba kerül, ahol magyar kézimunkákkal házal egy hónapon keresztül, amely dolog ezerszer gyötrelmesebb számára, mint a kikötői munka, mert az egy hónapból két hetet ül engedély nélküli házalásért. "Prága és Bécs következett. Kábelt raktam a Fleischmarkton és lapátoltam havat kiskabátban, szakadt talpú cipőben, harmincnyolc fokos lázzal, a harmincfokos hidegben, a többiekhez viszonyítva aránylag egészségesen és jól öltözötten." Ugyanakkor előadásokat tart a proletkult egyletben Szophoklészről, amiért elviszik a rendőrök a Rossaulandéra, ahol két napig verik úgy, hogy napokig nem hall. "... Hosszadalmas lenne leírni Konstantinápolyt, Ankarát, Felső-Ausztriát, Dalmáciát, amely helyeket tiszta "hobo"-ként vasutak tetején, tengelyén, gyalog, zsúpkocsin, fedeles szekéren, időnként a csavargók börtönében pihenve utaztam be." Párizsba húsz lejjel érkezik. Néhány napig a Re Soleit-i azilban lakik nyolcadmagával, pocakos és jókedvű palesztin menekültekkel, emigráns lengyel zsidóval - és feljegyeztetett, hogy a megerőltető dokkmunka után este Tangl Károly "Kísérleti fiziká"-ját olvassa és tanulmányozza. Érdekli a spektrálanalízis, és hogy hol vannak azok a csillagok, amelyek már rég odébbálltak, de a fényük még világítani látszik. Ismeri Max Planck kvantumelméletét - miközben titokban tanulmányt ír Szókratészről. Aztán a "tankamassza társaság"ügynökeként, provízió fejében cukorkát árul a Dom és a Coupole kávéházakban a Montparnasse-on, majd plonjeur, azaz mosogató a Hotel Montalamberban. Elkerül a Párizs külvárosában működő Poissy-cementgyárba, "special maneuver" lesz, vagyis géppel bánni tudó napszámos. Lyonban alszik néhány napig a világ legszebb templomának nevezett Fourvierben, és a Hagenbeck Cirkuszhoz szegődik napszámosnak. Traktorral utazik Avignonig, majd gyalog Marseille-be, ahol dokkon dolgozik és menhelyen alszik. Mint hajómunkás bejárja a Földközi-tenger medencéjét, spanyol partokat, Biscayát, és csupán Ajaccióban állapodik meg hosszabb időre, ahol a Societe Theg - mindenféle papírok nélkül - felveszi a paratai sziklákon folyó erődítési munkálatokhoz. Innen a nagy sztrájkmozgalom kergeti el.

Légióban

Ajaccióból ismét Marseille-be kerül, ahol - ősz lévén - munka nélkül, éhesen és kimerülten csavarog. Innen csak egy megoldás lehetséges: a légió! A Fort Saint-Jeanba kerül, ahol lenyírják a haját, rizst és feketekávét adnak neki egyedül, hogy valahogy tartsa magát, és behajózzák egy hatalmas "hombárba" hatvanadmagával, irány Dakar. "Keveset szenvedtem. A koszt elég jó, a bánásmód sem tűrhetetlen, ha valaki a vasfegyelmet betartja. Legfeljebb a klíma, az akklimatizáló gyakorlatok kínosak, hiszen teljes rüsztunggal hat-nyolc órán át kell menetelni naponta, de végül is júniustól augusztusig "légiós szieszta" van, és tizenegytől délután négyig nem csak szabad, hanem muszáj is az ágyon heverészni. Más lapra tartozik, hogy mindezt én alig tudtam élvezni. Pedig szerencsém is volt, mert Indokínában és Marokkó más részein valóban pokol a légió, és háromszáz jelentkező közül négy szerelt le élve az őrmesterem truppjából. Szeptemberben kezdődnek a rendszeres offenzívák a meg nem hódított, de névleg francia területek felé. Ilyenkor rossz a légionistának. De mondom, én nem panaszkodhattam. Egy ezredorvos kitüntető jóvoltából és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból, és következett egy lázálomszerű vánszorgás félig ébren és félig halva Észak-Afrika felé." Trópusi lázzal utazik autók tetején kialakított csomagtartórészen, és mint csomagfelvigyázó érkezik meg Casablancába. Djebelben a foszfátbányában dolgozik, majd amikor a kellő pénze összegyűlik, Nizzába hajózik. Afrikában még megsérül a lába, így Nizzában egy autógarázsban autómosóként dolgozik, majd pedig gyalog sántikálva Genovába megy. Villefrance, Monaco, Monte-Carlo, Ventimiglia, San-Remo és mindenhol a csavargók börtöne, mert minden kerékpáros országúti járőr igazoltatása után ez kijár annak, aki rongyos és nem tud legalább tíz frankot felmutatni. Milánóban a magyar konzulátuson jelentkezik, a lejárt papírjainak megújítása ügyében. Egy ideiglenes útlevet állítanak ki, majd pár lírát is adnak, hogy hazajusson. Ám a pályaudvaron igazoltatják, és az ideiglenes útlevelét hamisítványnak nézik, átszállítják Tarvizióba és kitoloncolják Klagenfurtba. Itt két hetet ül toloncházban, ahol tél lévén fát vág az udvaron, majd amikor kiengedik, visszaszökik Olaszországba. Verona, Padua, végül Velence. Velencében, hogy vasúti jegyhez jusson, bolondnak tetteti magát. "... és bár legjobb tudásom ellenére eljátszottam a paranoia összes tünetét, hivatalos írást adott arról, hogy súlyos dementia praecoxom van." Triesztig jut el vasúton, itt a Viale Mondenen lévő zsidó emigráns tanyára kerül, mint egy "palesztinai mészárlásokból szerencsésen megmenekült, és jobb napokat látott haifai kereskedő". Majd "egy hirtelen ötlettől sugallva, minden eddiginél kalandosabb és veszélyesebb útra indultam: hazajöttem Budapestre, ahol nincsenek dokkok, kenyeret adó gyárak, ahol nem vagyok napszámos és csavargó, tehát mind e nációnál szegényebb...". Utazásai során időről időre riportokat küld a "Pesti Napló"-ba és " Az Újság" szerkesztőségének, amiből némi bevétele is származik, épp az utolsó ilyen híradások után járó pénzek egyikéből haza tud jönni. Viszont ez a kalandos két év kellő alapot és élményt szolgáltat későbbi írói munkájához, színpadi darabjai és regényei számára.

Ismét itthon

1930-ban Budapestre visszatérve nyelvtanárként működik, ami annyit tesz, hogy baráti köréből néhány tanítványt nyelvekre oktat, de közben riporter, tördelő és szerkesztőségi titkár is egy személyben egy hetilapnál, havi 40 pengőért. Hogy értékén tudjuk kezelni az összeget, ebben az időben a megalakuló Állástalan Diplomások Egylete (ÁDOB) segélyként 35 pengőt utal ki havi minimális megélhetés céljából, tehát Rejtőnek a 40 pengős titkári állása mellett az "életben maradáshoz" is valami más, fizetőképes állás után kell néznie. Valószínű ezért is "választ" ennyi mellékállást, tehát nem valami egyéni bravúr ez, hanem a kényszer viszi rá. Egyébként egész életében anyagi gondokkal küszködik, nem csak ekkor.

Rejtő Jenő, a kabarészerző

Rejtő drámaírónak készül, erre érez belső elhivatottságot. Ír is egy ötfelvonásos drámát, amit a Nemzeti Színháznak szeretne felajánlani, ám útközben találkozik gyerekkori barátjával, Nádassy Lászlóval a New York kávéház teraszán, aki asztalához invitálja egy kis beszélgetésre. Nádassy kifaggatja szándékai felől, megnézi a dráma kéziratát, bele-beleolvas. Ekkor Nádassy már befutott szerző, és a Royal Orfeum egyik háziszerzőjének számít. Nem véleményezi a darabot, pusztán csak annyit mond: "Írjál a kabarénak!" Nádassy egy ötletét felvázolja rögtön ott, az asztalnál Rejtőnek. A befutott szerző végső érve: az azonnal kifizetett tantiem. Rejtő hazamegy, és másnap leteszi az asztalra a művet. Nádassy átolvassa, és megállapítja, hogy a szituációk, a dialógusok kifogástalanok, némi átfésülés, és amikor a bohózat színpadképes lesz, csak akkor szólnak a Royal Orfeum igazgatójának, Somogyi Kálmánnak. Együtt mennek be a színházba. Épp próba van. Jenő hátramarad, míg Laci előreviszi Somogyinak a kéziratot. Szünetet rendel el, és átfutja a hatperces bohózatot. Nádassy-Rejtő "Gengszteridill" című jelenete 1932. október 5-én startol, amely egyben Rejtő Jenő debütálása is színpadi szerzőként. Később ezt a jelenetet "Al Capone otthon" címmel is játsszák. Ezzel megkezdődik Rejtő Jenő kabarészerzői pályafutása, amelyet számtalan jelenet, színdarab, vígjáték, egyfelvonásos követ, sok éven keresztül. Később egy regényparódiájában visszatér ezekhez a kezdetekhez, csak ott a főhőst Birsics Ferencnek hívják, és a Magyar Le- és Felszámítoló Bank egyik könyvelője, úgy is mint Bakonyi Birzovics Báródi Bárdosi Blitzinger Ernő Ödön Oszkár, a bagdadi időtolvaj, író és sikkasztó, lovag vőlegény és karalábé, aki halálmegvető bátorsággal lép a nagy hatalmú színidirektor elé, leteszi elé a jelenetét...

Rejtő színpadi hőseiről

Számtalan jelenetet ír kis Rottnak, azaz Rott Sándornak, jó barátság fűzi a neves komikushoz, aki gyakorta küldet érte a Japán kávéházba, és rendel tőle egy-egy biztos sikert jelentő jelenetet. Egyébként legtöbb jelenete a kisember kiszolgáltatott helyzetének fonákságairól szól. Annak a kisembernek a mindennapjairól, akinek a legnagyobb kincse a rojtos nyakkendő és zálogcédula-gyűjteménye, és egyetlen szédítő perspektívája, hogy egyszer majd jobb lesz, kap mondjuk fizetésemelést, vagy valamilyen különös módon nagyobb vagyonhoz jut, amely nagyobb vagyon a család egy estéli jóllakását jelenti legfeljebb. Az állatkerti gondozó például, aki a vacsorához feltálalja az óriáskígyót panírozva és tükörtojással, no és a spájzban van még két pingvin füstölten és besózva (mert nem telik jégszekrényre). Vagy a másik kisember, aki annyira félti az állását annál a nagy cégnél, ahol dolgozik, merthogy az a foglalkozása, hogy mindenki helyett kirúgják őt, és szorong, hogy mi lesz, ha egyszer valóban őt rúgják ki. A kisember Rejtőnél mindig valamilyen öntudatos mesterember formájában jelenik meg. Szobafestő, nyomdász, cukrászmester, aki még Gerbaud-nál tanulja a mandulás kifli elkészítését, cvikkeres szabó, esetleg szűcs, akinek a vadmacska-belépője első díjat nyer, vagy egy tisztességes banktisztviselő, aki azért kerül rács mögé, mert hozzátesz a pénzhez, vagy a jóravaló fegyenc, aki szökés közben beszél a sanyarú börtönviszonyokról egy jelmezbálra beszökve, a fegyencruhában pihenő fogházigazgatónak. De ilyen rejtői figura a becsületes fuvaros, vagy az a könyvkereskedő, aki még elhiszi, hogy könyvekből meg lehet manapság élni, vagy a csecsemőotthonban tejért sorakozó negyvenéves izraelita fiú árva, illetve a megbízható és korrekt bérelhető hamis tanú.

A Rejtő-darabok dramaturgiája

Kedvelt komikai alaphelyzete az egy kis pénzért való mindennemű állás elvállalása. Így a főhős, ha kell, 100 szivarért ezredesnek öltözik, vagy 20 pengőért tanúskodik mint megbízható hamis tanú, 30 pengőért felbérelhető előkelő vendégnek, ételért mintaevő a kirakatban, 100 pengőért mesterséges házasságtörő, 200 pengőért pedig szakszerűen követ el önbetörést. Ha kell, Napóleonnak öltözik, vagy két számmal kisebb cipőben feszeng szerelmi vallomás közben, mert cipőjét megvásárolta az imént egy menekülőben lévő körözött szélhámos és csirkefogó. Rejtő szándékosan kerüli a sablonfigurákat. A megbecstelenítést számon kérő revolveres úr például nem robosztus, toprongyos alak, hanem jól öltözött fiatalember. Vagy az Igazi Trebitsch, a pesti vagány, aki klubokba jár, felismeri az adódó helyzetet és okosan él is azzal, még ha nem a megszokott módon teszi is. De ilyen jellegzetes figura az a vidéki színész, aki jelmezét felöltve, mint Rüttich-Schönau admirális (a skagerraki győző), próbára teszi felesége hűségét. Rejtő egyik különbejáratú zsenialitása az, ahogy az abszurd helyzeteket létrehozza. A vígjátéki félreértésektől kezdve, amely félreértések nem hagyományos módon a körülményekből következnek, hanem a főhős lelkében válnak azzá, amelytől akár egy egyszerű átkelés az úton is lehetetlenséggé erősödik, egészen a vágyukat kergető önhittekig mindenféle jellem képezheti az abszurd szituációkat, amely során mindig a jóérzés, a becsületesség, az igazság győz, ha nem is túl egyszerű módon.

Rejtő Jenő és Karinthy Frigyes

Hogy kettejük barátsága mikorra datálható, azt pontosan nem tudni, de egymásra találásuk egy életre szóló barátságot eredményez, az biztos. Rejtőt és Karinthyt természettudományos érdeklődésük mellett - színpadi szerző-karrierjük közös vonását át - számtalan dolog köti össze. Kevesen tudják talán, hogy az ismeretlen és fiatal Karinthy éppúgy járul első bohózatával Nagy Endre elé, mint ahogy jóval később a fiatalabb barát, Rejtő szorong a Royal Orfeum igazgatói szobájában. Mindkettejüket egy igazgatói "igen" indítja el a pályáján. Aztán, amikor az ismeretlen Rejtő Jenő megjelenik a színpadi szerzők között, Karinthy különös reklámot eszel ki Rejtő nevének népszerűsítésére, amelyet a legnagyobb titokban tart. Rejtő rejtélyes eltűnéséről számol be Karinthy a "Pesti Napló" hasábjain. Aztán nyílt levélben beszél az "ismeretlen" fiatalemberhez, "egy úrhoz, aki ma öngyilkos lesz" - aztán még halálhíre is megjelenik, amire reflektálva Karinthy biztosítja az olvasókat, hogy szerinte csak nevéhez híven elrejtőzött Rejtő. "Jenő, gyere haza, minden meg van bocsátva!" - fejezi be Karinthy... Aztán látványosan valóban megérkezik Rejtő Bécsből, és az olvasók fellélegezhetnek... Karinthy is, mert ettől fogva Rejtő Jenő neve pestiesen mondva, "be van vezetve", mégpedig úgy, hogy erről az egész akcióról Rejtő mit sem tud. Számos és számtalan közös és társaságbeli együtt töltött idő után, amikor Karinthy is tudja, elérkezett a végállomáshoz, Rejtőt hívja fel telefonon, szomorú agóniája idején. Karinthy utolsó napjait Rejtővel tölti a balatoni Vitéz Panzióban, végeláthatatlan és hajnalokig tartó kártyacsatában próbálják elnyerni egymástól az elnyerhetetlent.

Rejtő Jenő ars poeticája

"Én költő vagyok - költő, mint Leonardo, de nekem talán Mona Lisám se lesz, Utolsó vacsorám sem lesz, pedig én is csak olyan költő vagyok, mint Leonardo, akinek a feje meg volt mérgezve számokkal és mértani haladványokkal. Nagyon szeretem Leonardót. Ha nézek egy hajót, ahogy este végigmegy a Dunán, és a legszebb hangulatban az jut eszembe, hogy Einstein szerint én másképp látom... Komplikált koordinátarendszerek összekeverednek a kis hajólámpákkal, ilyenkor nagyon szeretem Leonardót, aki az Apokalipszis végtelen óceánján úszó tetemeknél vigyázott, hogy a beesési szög egyenlő legyen a visszaverődési szöggel... A logikának és az intuíciónak ez a különös kontrasztja nagyon kevés emberben van meg, és többnyire azok nagyon érzékenyek és nagyon szerencsétlenek...

Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző... Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: "Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat..."

Rejtőből - P. Howard

Bokszedzéseire visszavezethető Müller Györgyhöz fűződő baráti kapcsolata. Müller György unokaöccse annak a Müller Dávidnak, aki akkoriban egy jól menő könyvkiadónak, a Nova Kiadónak a vezetője, Pali fiával egyetemben. Rejtő jól ismeri a család Gyurin kívüli tagjait is, többször nyaralnak együtt Siófokon. Egy alkalommal megemlíti Rejtő, hogy pengős regényt szeretne írni. Müller úr nem lepődik meg ezen. "... nem rossz ötlet. Magának van ehhez tehetsége. Próbálja meg... biztos sikerül. - Milyet parancsol? - kérdi Rejtő. - Légiósat. Most, tudja, ez a divat. De... hogy is mondjam... válasszon magának egy másik nevet, mondja Müller. Jenő meglepődik ezen... "tudja, én egyszer már magyarosítottam Reichből Rejtőre. Most megint változtassak? Jobb egy Szabó, egy Kovács, vagy egy Lipták? - Nézze, nem erről van szó - mondja Müller -, én egy jó hangzású külföldi névre gondoltam. - P. Howard? - Ez az - mondja Müller Dávid, és rövidesen szerződést kötnek. Első Nova-regénye, "A pokol zsoldosai" már ezzel az álnévvel jelenik meg, 1936-ban. Miért pont P. Howard? Hogy jutott pont ez a név eszébe abban a pillanatban? Örök rejtély marad.

Rejtő mint vadnyugati regények szerzője

Az első Nova-könyve talán még nem az igazi Rejtő Jenő-féle regény, de nagy siker, Müller úr mindenesetre elégedett. Három esztendő alatt 13 darab P. Howard-művet ad ki a Nova Kiadó. Egy napon, amikor már eléggé közismert és keresett szerzőnek számít, Müller úr cowboytörténetek megírására ösztönzi. Ám ezúttal Rejtő kéri, hogy ne a jól bevált P. Howard néven írjon, hanem Gibson Lavery néven. G. Lavery! Így hamarosan elindul Rejtő Jenő vadnyugati történetíró-karrierje is. Első története, "A Nevada szelleme" még eléggé bárgyúra sikeredik, amelyet másik négy ún. "pengős" regény követ, amely már kidolgozottabb Rejtő-stílusjegyeket mutat. "Nincs kegyelem", a "Pokol a hegyek között", a "Tigrisvér"és a "Texas Bill, a fenegyerek" című könyvek adják Rejtő Jenő vadnyugati korszakát. A Nova Kiadó üzlete egyébként a Teréz krt. 1/A alatt működik, nem messze a Japán kávéháztól. A Nova olyan szerződést köt Rejtővel, hogy másfelé, más kiadókkal nem dolgozhat. Ám Jenő nem sokat törődik ezekkel a megkötésekkel. A regényírás inkább pénzkereseti forrás, annál nagyobb jelentőséget tulajdonít színdarabjainak, egyfelvonásosainak.

Rejtő, a keresett színpadi szerző

A Rejtő-Nádassy szerzőpár Salamon Béla számára írt bohózatai kiváltják a nagy sztárszínész elismerését, így rövidesen a Terézkörúti Színpad egyik háziszerzőjévé "lépnek" elő. De minthogy élni kell, másoknak is írnak, lassan a keresett színpadi szerzők közé kezdik sorolni őket. Honthy, Rátkai, Békeffy, Rott Sándor, a "kis Rott", Misoga, és megszámlálhatatlan azok sora, akik számára írnak jelenetet, dalszöveget, vagy épp valamilyen blüettet. Jó barátság fűzi többek között Kabos Gyulához. Végig magázódva róják a hajnali Duna-korzón a köröket, együtt megtekintve a napfelkeltéket, míg egy napon Kabos Amerikába nem távozik. Mindennapos sétáik közben megbeszélik a világ sorát, Kabos rendszeresen egyeztet vele az aznapi filmforgatás Kabos-poénjaival kapcsolatosan, kikéri a véleményét, de van úgy, hogy Rejtő vele beszéli meg az aktuális dramaturgiai problémáját. Kabos halála szorosan hozzájárul ahhoz, hogy a menekülést, a munkatábor megkerülését válassza. "Aki mer, az nyer" című színdarabja 150 előadást megér Honthy Hannával a főszerepben, a Városi Színházban, vagy a "Rózsa, a lovag" Salamon Béla főszereplésével. Az Ő filmforgatókönyve alapján készült, az "Úrilány szobát keres" című film pedig - Zilahy Irénnel a főszerepben - még ma is felidézhetően örökzöld slágerfilm.

Rejtő, a librettista

Buttola Edével, másik gyerekkori pajtásával is gyakorta szerzőtársak. Vele inkább a zenés műfajban "indul". Egyik korai, mondhatni első közös sikerük, a Rejtő-Nádassy-Buttola "Egy görbe éjszaka" című operettjük rekordidő alatt, közel egy hét alatt készül el, amelyet 1934. július 22-én mutatnak be a romantikus Horváth-kertben, a Budai Színkörben, rekkenő nyári hőség közepette. És a fülledt meleg ellenére is ötven telt házas estét sikerül a darabnak elérni, ami akkori viszonyok közt sikernek könyvelhető el. Ennek a sikernek következménye, hogy a hazatérő Latabár testvérek Rejtővel íratnak maguknak új vígjátékot. A "Bolondóra" szintén rekordidő alatt íródik meg. Sokat és gyorsan dolgozott. Később, amikor már nem tehette, négerként működött, mások neve alatt írt. Kovács Magdától, a gépírónőjétől tudni, hogy például Szilágyi László "Tokaji aszú" című operettjének dialógusait ő írja, Rejtő neki diktálja le gépbe.

Rejtő Jenő, a kávéházi ember

Müller úr, a Nova Kiadó vezetője, mindig csak kész kéziratokra fizet, egy idő múlva. Ekkor alakul ki az a rejtői munkastílus, hogy a papírmandzsettáin rajzolja meg a regényei, színdarabjai folyamatábráit, pontosan jelölve miben hol tart épp, és hogy az meddig van fizetve. Két ákombákom jel között meg - pontos és zseniális mondatszerkesztéssel - elkészül az a fizetendő néhány oldal, amely fedezi a reggelit vagy a vacsorát, gondosan ügyelve azon részletekre is - s különösen az átadott oldalak utolsó részeire (rendszeresen az összetett mondatok egyik felénél véget ér a szövegrész - eddig van fizetve...) -, hogy azok eladják a következő penzumot. Ám Rejtő nem krimit, kaland-, vagy légiós regényt ír, hanem ezek paródiáját adja, és ettől aztán már nem lehet a hagyományos légiós vagy kalandregényt többé olvasni, sőt eladni sem, mert érezni Rejtő hiányát benne, így a valóságban azok képletes halálát jelentik. Estéről estére bent ül kávéházában, a Japánban, ír, dolgozik, kártyázik, másokkal beszélget, bár inkább hallgatja őket. A kártyában a tíz- és tizennégy lapos römit kedveli, és csaknem mindig hadilábon áll a kártyaszerencsével. Folyvást veszít. A társaság csöndes tagjaként egyszer-egyszer szól csak bele a beszélgetésbe, ám akkor mindenki dől a nevetéstől - meséli az egykori szemtanú, az akkor még ifjú titán, a szegedi fiatalok mozgalmának író titkára, Balla Sándor - ha jó poénokat, beszólásokat vagy érdekes füzérű történetet hallott, lejegyzetelte a megszámlálhatatlan, egymásba dugott kézelők egyikére. Ezeket aztán sohasem volt szabad bántani senki fiának otthon. József Attila azóta már legendássá lévő jóllakatása is a nevéhez fűződik, amelyet az egyik regényének előlegéből finanszíroz. "A költő úrnak lesz szives kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik..."

Megállás nélkül dolgozik - szakít a Nova Kiadóval

Figurái mára már legendásak: Rozsdás, Ragyás, Bivaly, Piszkos Fred, Vanek úr, Fülig Jimmy, aki rendre Nedudki aláírásával tartja sakkban a királyi palota első emeletét, Hümér, a költő (akinek egyes tulajdonságait József Attiláról mintázza), 13. Pác Tivald, a peches betörő, akinek semmi se sikerül; de magát sem kíméli, mert Charles Gordon, a szökött fegyenc "A szőke ciklon"-ban például önnön karikatúrája: "feltűnő ismertetőjele: magas, kopaszodó, hízásra hajlamos egyén, régebbi sérülései következtében forradás torzítja el az arcát". Lázas iramban dolgozik tovább. Megírja a legendás "Piszkos Fred közbelép, Fülig Jimmy őszinte sajnálatára" című könyvét, és az "Ezen egy éjszaka" című kabaréregényt, amelyet barátjának, Kabos Gyulának ajánl. Befejezi "A tizennégy karátos autó" folytatását, "Vanek úr Párizsban" címmel. Teremtményei azonban feszengnek a történetekben. Rosszul érzik magukat, mert Müller úr egyre gyakrabban küldi vissza javításra az oldalakat, sőt 20-25 oldalnyi részeket húz ki belőlük. Rejtő dühöng, és bosszankodik. Ekkor már a Jávor utcai idegszanatóriumban tartózkodik, ahol megállás nélkül dolgozik. Van olyan, amikor négy-öt változat után dühödten tép össze a lapokat, és nem érdekli a regénye. Gépírónője szedi össze a gépelt lapdarabokat, napokig rakják össze "puzzle" formájában az írásokat, és Gyulával együtt silabizálják ki a megfelelő befejezést. Egy levéltöredék jól demonstrálja viszonyát Müller úrhoz:

"... én torkig vagyok a maga érthetetlen udvariasságával, basáskodásaival, szavamba vágásaival, leintésével, lakonikus intézkedő módjával, amellyel velem érintkezik. Én magával nem akarok és nem tudok dolgozni. Én Howardot szívből megutáltam, mert Howard becsapott. Howard piszokul kijátszott, visszaélt szeretetemmel, nem viszonozta sok száz álmatlan éjszakámat, amikor 15 pengőnek igazán örülve, halálra doppingolva gyúrtam, dolgoztam hajnalig, talán éveket ölve belé az életemből. Ez a Howard kibírta azt is, hogy az "Előretolt helyőrség" legjobb részeiből 42 (!) oldalt húzzon, mert ezeknek az olvasóknak nem kell a humor, csak épp egy kicsi. Ez kibírta "A fehér folt" 3 x 25 oldalas húzását... és "A szőke ciklon"-ra erőszakolt afrikai véget. Ez íróölés. Ajánlom magamat uram! Maga azt is mondta nekem a hetekben: Nekem megvan a kenyerem hála Istennek, és nem akarok magával mérgelődni. Ugyanezt mondom én: nekem megvan a fejem, hála Istennek!" Müller úr szinte fel sem ocsúdik, amikor egymás után három különböző kiadónál is megjelenik Rejtő-könyv. "Az ellopott futár"-t a Csillag, a "Piszkos Fred" második kötetét az Auróra, míg a "Megkerült cirkáló"-t Soóky Margit könyvkiadója nyomtatja ki.

A gyilkos cikk

"Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét" címmel cikket jelentet meg az "Egyedül vagyunk" című nyilas folyóirat (1942. október 9., IV. évfolyam 21. szám) álnéven író, bátor és "jó nevű" bértollnoka. A hosszú cikk gunyoros hangnemben tálalja P. Howard írói mivoltát, megkérdőjelezve "kalandos" utazásait, a ponyvairodalom kétes értékű királyának titulálva őt, aki épp idegkezeléséről tér vissza a Japán kávéházba. "Mr. Howard csak néhány hete hagyta el az ideggyógyintézetet, s civilben Rejtő Jenőnek hívják. Ha pedig tovább kutatsz, kiderítheted, hogy nem is Rejtő az igazi neve, hanem Reich." Aztán a cikk különös hangsúlyt helyez arra, hogy Reichet mint zsidót eltanácsolják az olasz hatóságok, "ezért kellett abbahagynia ott a fizikai munkát, legnagyobb sajnálatunkra" - írja a cikkíró. Akkoriban bevett szokás, hogy azon ismert embereket, akiket valamilyen véletlen folytán elkerült a "nemzet lesújtó ökle", az újságírók "önnön felháborodásától vezetve" megírják a lapokban. Nem újdonság ez a hangnem, hisz ilyen sajtókirohanás volt már korábban is Kabos Gyula és Perczel Zita ellen. Ma már azt is tudni lehet, hogy a "nemzetvédő urak" gyakorta egyszerű vagyonszerzésre használják fel a propagandagépezet eszközeit, egyebek mellett itt, az újságoknál is. Tudni olyan nyomdászból lett újságíróról például, akitől sohasem kérdezték meg, hogy miből lett a háború végére a Gellért-hegyen az a többszobás háza, amelyet ugyan államosítottak 1948-ban, és amely után 1990-ben a család még kárpótlást is kapott. Itt az újságoknál akkoriban ezek az ártalmatlannak tűnő cikkek egy oda-vissza jól működő félelemgépezet részeként suhognak a hatóságok, a nyilvántartó szervek, és a pártújságírók között úgy, hogy végig a szabad véleménynyilvánítás köntöse alá rejtőzködnek, sajtószabadságról papolnak és a '48-as forradalom eszméit, Petőfi nevét használják védőpajzsul, mögötte persze gyakorta álnéven, mint jelen esetben is. Összefüggés található Rejtő Jenő kipostázott azonnali behívójának beérkezési időpontja és a cikk megjelenése között.

Rejtő megkapja az azonnali behívóparancsot

Bevonulása előtt megírja személyes jajkiáltványát: "Az utolsó szó jogán"-t. Mottója rejtői: "A tornádóban panaszkodik, kidőlt ősfák alatt, egy lehullott, elsárgult, hervadt, nyílt levél".

Reich-Rejtő Jenő elindul a behívójának eleget téve Nagykátára. Ott a szecsői majorba irányítják. 1942. november 27-én ott áll ő is sok száz sorstársával egyetemben az Ukrajnába induló 101/19-es munkaszolgálatos század tagjaként a nagykátai pályaudvar hátsó vagonrendező részén kialakított szabadterű körletben. Hűvös november végi nap. Édesapja, Lajos bátyja és Kovács Magda, az utolsó gépírónője elköszönnek tőle ott, a vasútállomás melletti árokparton. Ukrajnába egy darabig vasúton szállítják őket, aztán gyalog. Rejtő vászonzsákba gyűjtött holmijait vonszolja, ameddig bírja. Alig egy hónapja van távol, de ezer évnek tűnik.

Munkaszolgálatban

Ott Ukrajnában találkozik a menetszázadában Rajna János artistával, akit még Pestről ismer. Innentől fogva együtt haladnak. Rajna rendszeresen noszogatja a le-lemaradozó Jenőt, a közel negyvenfokos hidegben, hogy "gyerünk, ne maradj le...". Mindenki megszabadult már a vackaitól, csak Jenő vonszolja magával könyveit a zsákban, meg a papírokat, amelyekre néha ír. A hidegben egyre messzebb tűnik a cél. Elérik Jevdoko település határát. Egy kültelki romos iskolában helyezik el őket, ideiglenes szálláshelyen. A helyenként gránát sújtotta, kormos égésnyomokkal tarkított épület egyik zártabb részében vackolódik el sokadmagával. Napokig itt állomásoznak. Rajna munkára jelentkezik. Hullaszállító lesz, aki az iskolaközeli ideiglenes tömegsírba hordja ki a megfagyott, vagy flekktífuszban elhunytakat. Néha, amikor egy-egy halottat később visznek ki, a fejadagot megosztja Jenővel, hogy kicsit erőre kapjanak.

"Nekem itt dolgom van..."

Rajna noszogatja Jenőt, hogy jelentkezzék ő is munkára. "Munkára? - Nem, én innen nem megyek sehová. Nekem itt dolgom van. Tudod, én fiatalabb koromban utaztam egy keveset, szereztem egy kis tapasztalatot. Sok könyv is született belőle. De mi volt az, ehhez képest! Most az egész történelmet átélem! Százezer évet, egymillió évet, Rajna, hallod!" Köhög és lázban ég az arca. Vörös foltok lepik el a testét, és egyre magasabb láz gyötri. Flekktífusz. Lázálmában a nagy, megírandó regényéről beszél, amely teljesen a fejében van, csak le kell jegyeznie. "Rajna, Ez egy nagy mű lesz, meglátod... mindent megírok... a legnagyobb regény lesz, a legcsodálatosabb... meglátod."

Az utolsó nap - Rajna elbeszélése alapján

Rajna 1942. szilveszter napján reggel elhagyja a fagyos, fűtetlen helyiséget, estig foglalkoztatják. Ma is legalább negyven fok hideg van. Több fordulóval viszi ki a hullákat egyesével, estig. Este pedig fáradtan, és barátja iránt érzett mély és reménytelen aggodalommal tér meg a Rejtő melletti ágyra. "- Rajna, ...te fogsz kivinni? - Én. - Nehéz leszek. - Nem baj." Jóval később: "- Hanem... a Nagy Regényből nem lesz semmi. Pedig... készen van. Itt bent, érted - ujjával a homlokára bök. - Csak hát... hiába, ...te is tudod, hogy hiába." Rajna elbeszéléséből tudni, hogy ezek voltak utolsó szavai. Valamikor éjfél után hanyatlott le a keze, vagy talán hajnal felé, ahogy a sötétben és félálomban látni vélte. Innen tudható, hogy 1943. január elseje lehet nagy valószínűséggel halálának időpontja. Másutt a földön ilyenkor petárdák pukkannak, tűzijáték veszi kezdetét, az emberek boldogan és reménytelien néznek a jövőbe, az újesztendőre. Rejtő nem érhette már meg a reményt...

Egy távirat érkezik Reich Lipótné részére

"A M. Kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943. sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.

A parancsnok megbízásából: Szőts szds. Ker. hg. Tiszt." - 1943. január.

A betegen fekvő édesanyja nem tudja meg a hírt, a táviratot nem olvassák fel neki. Úgy hal meg, hogy Jenő bármikor hazajöhet, csak szokásához híven csavarog.

"Tudtam, hogy megint menni kell, hogy a gyöngeségemben már úgy éreztem, hogy a halál csak pillanatok kérdése lehet, hogy az élet már csak homályos emlék a múltamban, hogy a jelen már csak egy agónián túli állapot..." - Rejtő Jenő: "A megkerült cirkáló" - részlet.

A temetésem

Ott látom menni rogyva jó Anyám

Sötét fátyla a szélben integet.

Az arca vékony, beteg, halovány

Pirult szeme már nem ad könnyeket.

Szegény Apám, ő is ott áll a sírnál

Suttog vagy sír a többi résztvevő

A koporsó, két korhadt lécen vár már

S enyhén borul reám a szemfedő

A kapa csendül. Pereg a homok,

Ne még...! Sikít fel szegény jó Anyám

A pap egy halk imádságot mormog

Sírnak mind... a hantok hullnak rám.

A sírástól messzi még hull a homok.

Távolról... úgy, hogy más ne lássa meg

Egy fának dőlve valaki zokog

Egy lány sirat ott két holt életet.

Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,

Író volt és elköltözött az élők sorába.

Halt harminchat évig, élt néhány napot,

S ha gondolkozott, csak álmodott

Néhány lapot. S mikor kinevették:

Azt hitte, hogy kacagtatott.

Most itt fekszik e nehéz

Temetői hant alatt,

Zöld koponyáján kiüt a csíra

És azt álmodja, hogy él.

Szegény. Béke hangjaira!

Ámen.

Rejtő Jenő

Rejtő Jenő utóélete

1948-ban újfent színre kerül néhány nagy sikerű darabja, majd közel tíz évig nem jelenhet meg könyve, ponyvaírónak titulálja a hivatalos irodalomkritika. 1957-től azután folyamatosan kiadják regényeit, megenyhül felette a hatalmi cenzúragépezet. Sőt az Albatrosz-sorozatban valamennyi jelentősebb Rejtő-regény napvilágot láthat. Így a hatvanas évektől fogva aztán végképp bekerül a köztudatba a neve. Művei százezres példányszámokban fogynak, számtalan, azóta megismételt kiadásban. A P. Howard-könyvek jó részét lefordítják számos idegen nyelvre, regényeit, filmre, rádióra, tévére számtalanszor feldolgozzák. Népszerűsége egy ponton elért arra a szintre, amikor a "fujjoló", és Rejtő Jenő nevétől prüszkölő elefántcsonttorony-lakóként emlegetett szakmai kritika és irodalomtörténet is befogadja, nem utolsósorban Hegedüs Géza mellette kiálló sorainak is köszönhetően. "... ma már tudjuk, melyek írói erényei, és mik az írói hiányosságai. ...többé nincs akadálya, hogy maradandó helye legyen a magyar humoros irodalom történetében" - mondja 1967-ben Rejtő Jenő "Az utolsó szó jogán" című kötetének előszavában Hegedüs Géza. Ám, hogy hivatalos elfogadása mennyire lépcsőzetes, jól jelzi, hogy az 1971-1973-ban kiadott "Új Filmlexikon"éppúgy nem említi, mint az 1994-ben szerkesztett, és egyben mind ez idáig utolsó összefoglaló színházi lexikonunk, amely szintén nem tartja számon színpadi szerzőként, a Magyar Színházművészeti Lexikonban tehát hiába keressük, sőt annak mai, internetes változatában sem szerepel.

Post scriptum: Rövidhír a sajtóban:

- 2001. június 8. - a Budapest VII. kerületi Szövetség utca egyik szakasza a jövőben a máig rendkívül népszerű regényíró, Rejtő Jenő nevét örökíti meg. Ugyanekkor szülőháza falán emléktáblát helyeznek el (közel hatvan esztendővel a halála után, szerk.). Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/rejtoelet.htm

Munkába menet a Lehel úton egy nagypaneles lakótelep mellett megyek el. Nem gondoltam, hogy valaha fényképezni fogom, mert az a tipikus tízemeletes beton panel, amiből Dunát lehet rekeszteni. Két éve aztán a lakótelep a panelfelújítás alá esett, és körbeszigetelték az épületeket. Színes lett, és modern minták is kerültek rá. Így már egész elviselhető.

Munkába menet, ha hét után érek az utolsó panelhez - innét már csak néhány perc az irodaház ahol dolgozom -, még a napóráról is leolvashatom a „pontos időt”.

Ha hazafele megyek, akkor már hiába süt a nap, a napóra már nem mutatja az időt, hisz sugarai a panel túlsó oldalát világítják meg. Nekem ekkor Koch Valéria Huncutka című verse jut eszembe.  

Bejáratok melletti emléktáblákból már nagyon sokat mutattam be, de a bejáratoknál levő kedvenceimből a kerékvetőkről még nem is írtam. Itt a nagyvárosban sokkal többet találok belőlük, mint vidéken. No, jó azért a szülőfalumban is volt a patak fölött átmenő híd két oldalán, hogy a szekerek nehogy a hídkorlát oszlopainak menjenek. Mi előszeretettel rúgtunk beléjük – ha átmentünk a hídon –, mert úgy gondoltuk szerencsét hoz. Ezen kívül még a cigánykerekezést gyakoroltuk sokat a réten, főleg azok után, hogy Almássy Zsuzsit láttuk cigánykerekezni a TV-ben.    

Kerékvető kőből, öntött v. kovácsolt vasból, fából készült egészen egyszerű dúc-forma vagy ornamentált konzol-alakú eszköz annak az elhárítására, hogy bejáró kapukon a kocsi kerekei a kapufélfának neki ne menjenek, vagy valamely lejtős oldalon vezető úton a kocsi le ne csússzék. Magasabb töltések szélein a Kerékvetőket sorjában 5-10 méter távolságban szokták elhelyezni.  Forrás: Pallas Nagylexikon http://www.kislexikon.hu/kerekveto.html

 Ezt a kaput a Kassák Lajos utcában fotóztam. Nagyon szép lehetett, amikor még megvolt az ónémet kétszárnyas ajtó, és a bal oldalt is őrt állt a griff fejű kerékvető.

Amikor még mind a kettő kerékvető megvolt katonák őrizték ezt a bejáratot, mert laktanya volt (Lehel úton fotózva).

A díszes ajtók még megvannak, de a bal oldali oszlopnak lába kélt.

A Damjanich utca 56.ajtófélfáit őrzik, de méretük szerint várkaput is védhetnének. Ajánlom a Lásd Budapestet blogban ezt a posztot: http://lasdbudapestet.blogspot.hu/2015/06/damjanich-utca-56.html  , még sok titkot megtudhattok a házról.  

A Damjanich 50 bejáratánál még most is funkciójának megfelelően szolgál, mert az udvaron autók parkolnak.

Ezekből a gömb alakú kerékvetőkből már sokat lekoptatott az idő vasfoga, és a szódás szekerének a kereke, hiába készültek Tardosi márványból.

Itt sok kerékvető látható még: http://indafoto.hu/gyujtemenyek/kerekveto

A piros futórózsa bokor volt Édesanyám kedvence. Miután utolsó földi lakhelyéről elköltözött – a házat eladtuk -, a ház előtti rózsabokorból egy tövet a hétvégi házam elő ültettem. Az idei évben igen bő virágáldással örvendeztetett meg bennünket a rózsa. Tudta mikor kell nyílni, akkor volt a legszebb a sok rózsával, amikor vendégeink jöttek. A rózsavirágos vendégség után úgy gondoltam Várnai zsenitől, Édesanyám kedvenc költőnőjétől olvasok verseket. Nem találtam otthon verseskötetét, így aztán a neten keresgéltem. Valahogy nem az igazi elektronikusan verset olvasni, így aztán elkezdtem eladó kötet után nézelődni.

„Én nem mondok le soha reményről” – verseskötete több netes helyen eladó, és szinte mindegyik dedikált. Ez nem csoda, hisz a kiadás évében már az államilag nem támogatott szerző volt, így kénytelen volt maga terjeszteni.

A postán terjesztett egykori reklámja is érdekes kortörténeti dokumentum. Az én általam választott, és megvásárolt verseskötetéhez a dedikáláshoz még az egyik versét is ajánlja a verseskötet olvasójának. A verseskötetet olvasva láttam, egykori tulajdonosa még néhány vershez jelöléseket is tett. Amennyiben könyvtári könyv lett volna, ez idegesítene, hogy a kölcsönző „belefirkál”, de ha az egykori tulajdonosa tette, akkor az bocsánatos bűn.

A könyvből ide tettem a címadó, és a tulajdonosnak ajánlott vers scannelt képeit. A valódi könyvből való olvasás élménye az megmaradt nekem, de talán így nyomtatott vers képéről való versolvasás élvezetesebb. Azt már sajnos nem tudom megmutatni, hogy a verseskötet lapjai a diósgyőri papírgyárból származnak, mert a gyár vízjele díszíti a lapokat.

 A legközelebbi posztomban azt is megtudhatjátok, hogy Várnai Zseni kinek dedikálta ezt a kötetet.

Előző posztomban bemutatott Várnai Zseni a verseskönyvét Villányi Andornak dedikálta. Gondoltam utánanézek ki is lehetett a könyv első tulajdonosa. Villányi Andor névre keresve nem sok találatot kaptam, főleg nem olyat, akinek 1941-ben a könyvet ajánlhatták. Addig kutattam, míg kikövetkeztettem, hogy az első tulajdonosa nem lehetett más, mint Villányi Andor író, született Schwabach néven Villányban, egy borkereskedő családba. Mint íróról a neten nem sok információt találtam róla, bár eladó könyveit annál inkább. Legrészletesebb életrajzi ismertetőt Dr. Pusztai Béla Villányról írt helytörténeti könyvében találtam:  A villányi kaszinói élet különös alakja volt a 30-as években az 1887-ben Villányon született, magas, szikár, redingotban járó fekete, széles karimájú kalapos, öles léptű Villányi (Schwabach) Andor író. Édesapjával, aki még a századforduló után is jó nevű borkereskedő volt, élt a Rákóczi u. 19. szám alatti mutatós nagy házban. (Jelenleg Napközi Otthon.) Gyakran találkoztam, beszélgettem vele, mert három házzal arrébb éltem. Andor fővárosi írói sikerei után pihenni jött haza. Ilyenkor rendszeresen lesétált a postára a Budapesti Hírlapért. Visszafelé betért a Kaszinóba, gyűjtötte a témákat. Sokat elidőzött itt, tehette, agglegény volt. Jegyzetelgetett. A falu tipikus figuráit viszontláttuk könyveiben. (A férj és egyéb elbeszélések) Középiskolái elvégzése után a Budapesti Hírlap kötelékébe lépett, Rákosi (1842-1929) felfedezettje. Rákosi már ismert író, politikus volt, amikor 1881-ben megalapította a Budapesti Hírlapot. Villányi Andornak tíz könyve jelent meg, közöttük a legnagyobb sikert Mária című regénye aratta. Színdarabjai: Királynőm meghalok érted (Magyar Színház, Bp.) Attak című darabjával nyílt meg a budapesti Belvárosi Színház. Itt került színre a Legénykérés és A fekete liliom című darabja is, 16 egyfelvonásos darabját adták elő a fővárosi kisebb színpadok. Mint újságíró is sikeres működést fejtett ki, több fővárosi lapba is írt. Villányi Andorról és a Schwabach családról 1944 ősze óta nem tudunk. Forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/villany/unser_beruhmtes_weindorf_wieland/pages/000_konyveszeti_adatok.htm

Az írás alapján még a szülői házáról is tudok képet mutatni, amelyikben ma óvoda működik. Kép forrása: http://kikericsovoda.hu/ovodarol/

A mára már lassan elfeledett írótól kíváncsiságból az első útba eső antikváriumban kerestem és találtam könyvet. Ebből néhány kis írást szokás szerint be a posztba is beteszek.

A Bajza és Damjanich utcasarki háztömbjén levő Janikovszky Éva emléktábla fölött egyszer csak megjelent egy újabb emléktábla. Bozzai Bozzay Margitnak és fiának az emléktáblája számomra sokat nem jelentett, névről egyiket sem ismertem, eddig. Ez után már nem tartom kizártnak, hogy fogok én még Bozzay Margit regényt olvasni.

Bozzay Margit (Kemenesszentpéter, 1893. jan. 3. – Bp., 1942. márc. 17.): író.

Cikkei, versei és novellái könnyed olvasmányosságukkal nagy népszerűségre tettek szert a nőolvasók körében. 1939-ig a Pesti Napló asszonyrovatát vezette, aztán a Reggeli Magyarország belső munkatársa és a Kincses Újság főmunkatársa. – M. Regényei: Tizenötéves feleség (Bp., 1936); Kenyér és szerelem (Bp., 1937); A lecke vége (Bp., 1939); Egy pár selyemharisnya (Bp., 1940); Bécsi randevú (Bp., 1941).

Bozzay Margit írásait a feledés homálya fedi. A nehéz sorsú írónő, a legmélyebben átélt életet írta meg regényeiben. Három regényében, a (Tizenöt éves feleség), a (Kenyér és szerelem) és a (Lecke vége) a saját életét írja meg.  A Tizenöt éves feleség-ben, leírja gyermekkorát, szülei rossz házasságát, és hogy e rossz, veszekedésekkel sűrűn tarkított családból menekül tizenöt évesen az első férfivel, akit megismer, a házasságba. A férfi jóval idősebb nála, mint kiderül később, iszik és szerencsejátékos. A fiatal feleséget apósa zaklatja, és mikor ezt elmondja férjének, ő nem hisz neki. Viszonyuk egymással egyre rosszabb, a férj erőszakos és veri feleségét. Míg nem sok nehézségen át, sikerül két fiukkal Pestre menekülnie. A Kenyér és szerelem a Pesti élet döcögős kezdeteit meséli el. Pénz, munka és kilátás nélkül. Már az öngyilkosság határán menti meg egy állás ajánlat egy újságnál, ahol elfogadták cikkét. Innentől újságírásból tartja el két gyermekét, nem túl fényűzően, de megélnek. A szerelem ismét kopogtat az írónő ajtaján, de ismét sok gyötrődést és szenvedést okoz.

A lecke vége a már felnőtt gyermekeivel való megromló kapcsolatáról szól, őszintén elismerve saját hibáit, tisztán látja, és saját magát nem kímélve írja meg elrontott lépéseit. További regényei még: Egy pár selyemharisnya, melyben egy fiatal, szép, álláskereső lány hányattatását írja le a férfitársadalomban. Akit el akar csábítani főnöke, tudván, hogy szüksége van az munkára. A Vörös köd és a Bécsi randevú regényeiben szintén a korabeli nők nehéz sorsát írja meg. Témaválasztásai, és mély érzelmekben gazdag, de nem csöpögősen érzelgős stílusa véget első sorban a női olvasók körében volt népszerű. Talán ennek köszönheti, hogy igazán sosem ismerték el, és nem emelték őt a méltán megérdemelt helyre, a szépirodalom feledhetetlenei közé.

Rengeteg nő fordult hozzá tanácsért házassági problémákban; az alábbi “szerkesztői levélben” is e témában értekezik, maga a mondanivaló ma is megállja a helyét. Az is kiderül, hogy az írónő kedvenc írásjele a három pont volt…

Bozzay Margit: CSAK...

(1920.)

Forrás: http://kerettelen.blogspot.hu/2014/07/bozzay-margitra-emlekezve.html

Bozzay Dezső által formatervezett villamoson egykor sokat utaztam, de általa tervezett rádiót is hallgattam már. Aztán a három évvel ezelőtti emlékkiállításáról készült fényképeket nézegetve, megdöbbenve láttam, hogy az általa tervezett zöld csíkos kávédarálóból egyet már sokáig kezemben tartottam egy bolhapiacon. A zöldcsíkos kávédaráló annyira tetszett, hogy ha az eladó engedett volna az árból talán már a mi konyhánkat díszítené.

Bozzay Dezső 1912-ben született Répceszentgyörgyön. Tulajdonképpen autodidakta formatervezőnek tekinthető, hiszen az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában 1937-ben építész szakon végzett. Már hallgatóként is tervezett rádiót a Magyar Philips gyárnak (első terve az 1936-os Olimpia rádiókészülék volt), majd diplomája megszerzése után is folytatta a nekik végzett munkát. Emellett dolgozott a Siemens magyar leányvállalatának, később a Magyar Adócsőgyárnak, majd az Ipartervnek.

A Kaesz Gyula-tanítvány Juhász Lászlóval együtt a kezdetektől részt vett az 1954-ben létrejött, a tömegtermeléssel előállított tárgyak esztétikai minőségének javítását célzó Iparművészeti Tanács munkájában. Munkái nem csak itthon voltak sikeresek, kiválóan szerepeltek például az 1958. évi brüsszeli világkiállításon. Ilyen például a Csepel Gyárnak tervezett légpárnás köszörű, a BHG-nak tervezett nevezetes Körtelefon, és számos rádió- és telefonmodell az Orion Gyárnak. A kor olyan neves tervezőivel dolgozott együtt, mint Kaesz Gyula vagy Hornicsek László.

Bár ekkoriban már súlyos betegséggel küzdött, a hatvanas években is tovább dolgozott – 1966-ban született meg például a Ganz-MÁVAG kétcsuklós villamos terve. Élete utolsó éveiben visszatért az építészethez: a fővárosi Duna-part közlekedésére és a Nemzeti Sírkert rendezésére készített terveket. 1974-ben hunyt el Budapesten.

„Bozzay Dezső nem celeb, álhős vagy művésszé avatott nem művész volt – és pont az ilyeneket szokták elfelejteni” - foglalta össze a kiállításmegnyitón Fekete György, aki saját elmondása szerint sokat tanult az általa kedves, kellemes emberként jellemzett tervezőtől. „A leendő Designmúzeum anyagát egészen biztosan nem lehet majd összegyűjteni a nevéhez fűződő tárgyak nélkül. Rengeteg poézis volt a munkáiban, a rádióterveken sem a kemény műszaki oldal kerül előtérbe.”

Termékeny alkotóról van szó, hiszen 2500 körüli terv és több száz megvalósult termék fűződik a nevéhez. Az általa tervezett tárgyak sok kézműves vonást hordoznak, a nagyipari termelésbe átültetve a kézműves tárgyalkotó kultúrát. „Ez maga a vérbeli formatervezés” - véli Fekete György.

Bozzay Dezső a magyar ipari kultúra első jelentős alkotója volt, munkássága egybeesett a hazai modernizáció két jelentős korszakával: az első a 30-as évektől indult ipari fellendülést, majd a 2. világháború után az államosításokig tartó korszakot jelenti, amelynek jellegzetessége a már említett kézműves kultúra és a nagyipari termelés ötvözése. A második periódus az 50-es évek derekán kezdődött, az új életszínvonal-politika meghirdetésével, amikor a tömegtermelésben ismét előtérbe kerülnek a minőség szempontjai. Ekkor született meg a korszerű ipari formatervezés, amelynek hőskorszaka az 1954-74. közötti időszak. Forrás: http://hg.hu/cikkek/alkotok/14843-100-eve-szuletett-az-elfeledett-magyar-tervezozseni

Még májusban történt, hogy én is beneveztem a ’Te Szedd„ mozgalomba. A munkahelyünkön szervezték meg önkéntesek, hogy egy péntek reggel a munkahelyünkhöz közeli egyik TESZEDD gyülekezési helyen reggel nyolc órakor önkéntes szemétszedéssel kezdjük a napot. Szerencsére jó időt fogtunk ki.

Amíg a hivatásos szervezőkre vártunk, én próbáltam a sziget műemlék víztornyáról képet készíteni.

A gyülekezési helynél már túlcsordult a szemetes kosár.

De nem szedhettük ám, akárhogy. Munkavédelmi oktatás után kezdhettünk dolgozni, és steril gumikesztyűt kellett húzni.

Volt, aki tudta, hogy zöld kardigánban kell jönni, mert az passzol a szemeteszsákhoz.

Akár CSI: helyszínelés verkfotója is lehetne.

Itt volt a legjobb fotózni, mert akácillat is járt hozzá.

Voltak makulátlan kinézetű piros padok.

Amelyik padból nem lett reklámhordozó, az úgy is nézett ki.

Még mókust is tudtam fényképezni, bár nem véletlenül.

A romoknál találkoztam a mozgássérült nyugdíjassal. Elmondta, hogy jelentkezett volna, ha tudna hajolni, és szemetet szedni, de így tolókocsiból láb nélkül csak a saját vásárolt dióit töri a sziget mókusainak.

 A rendszeresen etetett mókusok már fényképezni is engedték magukat.

Jó kis, csendélet, és később a dióhéj is a szemétzsákban köt ki.

A kis óvatos mókus, figyel. Nem az emberektől, hanem saját fajtársaitól tart, hogy elkergetik a diós táltól.

A szigeti tónál még a tavirózsák is virágoztak.

A titokzatos tó mélye, mintha titkokat rejtene.

Itt, mintha szellő is besegített volna a fényképezéshez.

Én már végeztem a szemétszedéssel, amikor a tó közepén a vadkacsa még épp aludt.

Idén is születésnapom volt szent László napján. Ez évben szerencsésen épp szombati napra esett. Feleségem kigondolta, hogy elvisz a Zsolnay negyedbe egy kis kulturális programra. Mióta megnyitott, azóta meg akartam nézni. Jó időzítéssel nyitásra oda is értünk, és megvásároltuk a kombinált jegyet, amelyik minden kiállításra érvényes. Egy fotójegyet is vettem, mert gondoltam majd írok a blogra is. Nem ez volt az első Zsolnay kiállítás, amit láttam, de egy kicsit csalódtam benne. Na jó,  a családtörténeti kiállítást élveztem, mert a kiállított tárgyak, családi emlékek, visszaköszöntek a Zsolnay lányok visszaemlékezéseiből,  amit olvastam. A rózsaszín Zsolnay első termében a sok rózsaszín tárolóedény nagyon látványos volt. A második teremben a szecessziós bécsi karszékbe ültem volna be olvasni. A Gyugyi gyűjteményen tényleg egy jó válogatás, bár csak ez lett volna Zsolnay családtörténeti kiállítás helyén, és itt a családtörténet, ahol valójában a család az „aranykor”-ban élt.

Az egyik délután az utam a VI. kerületi Eötvös utcáján vitt keresztül. Ismerem én ezt az utcát, de mégis meg-megállok, és bámulom a házak homlokzatait. A homlokzatokról letekintő szobrok általában sokkal beszédesebbek, mint az utcán közlekedő emberek. A 32-es ház homlokzata nemrég tatarozott, és a homlokzatot díszítő szobrok jobbak, mint sok mai köztéri társuk. Én fotóztam a homlokzat díszeit, és a kapu rácsai között még a belsőről is készítettem egy képet. Amikor a kapunál fényképeztem, egy házba igyekvő hölgy megszólított, és felajánlotta, hogy megmutatja a ház belső udvarát is. A szíves invitálást elfogadtam, így néhány kép erejéig a belső udvarról is készítettem képeket. A vendéglátóm csak nemrég költözött a házba, így az egykor itt élt Kabos Edéről sem tudott információval szolgálni.

Itthon aztán hamar kiderült, hogy ebbe a házba Kabos Edéékhez sokat járt ebédelni Ady Endre is. Ady Ede Ilonka lányáról is írt verset, aki később nemzetközi hírű zongorista és zenepedagógus lett.  És ez a ház történetének csak egy ici-pici kis epizódja. Ha azok a szobrok mesélni tudnának, akkor én még mindig azokat hallgatnám.

KABOS EDE (1864-1923)

Vannak írók, művészek, szellemi alkotók, akikre sem a jelentékeny, sem a jelentéktelen jelző nem illik. Az ilyenek műveiből lehet a leghitelesebb képet nyerni egy-egy kor ízlésátlagáról. Kabos Ede pontosan ilyen jellemző középátlaga volt a századvég és a századforduló magyar naturalista irodalmi törekvéseinek. Nem volt igazán jó író, de nem volt rossz író sem. Nem volt olyan egyéni hangja, amelyből bármely írására ráismerhetünk, hogy ezt kétségtelenül ő írta, de még jelentéktelenebb műveiből is kétségtelen, hogy aki írta, azt részvét fordítja a szenvedők, az elesettek, a kisemberek felé, és jó szemmel veszi észre az élet jellemző apróságait. Justh Zsigmond rövid pályafutása és Bródy lendületes kezdeményezése után és Móricz Zsigmond porondra lépése előtt egy egész jóhiszemű és jó szemű írónemzedék igyekezett komor leltárba venni az élet nyomasztó mozzanatait. Akadtak köztük Petelei- vagy Thury-méretű nagy művészek, akadtak köztük Tolnai Lajoshoz hasonlatos, indulatokkal fűtött harcos haragvók, de az átlag olyan volt, mintha tudományos leíró igénnyel figyelné az élet egy-egy, néha igen szűk szeletét, hogy minél hívebb képet adva a valóságról vagy legalábbis érzékelhető felszínéről, túllépjen az eszményeket kereső romantika egyre inkább áleszményvilágán. Irodalomtörténeti jelentőségük kétségtelen: egy igényesebb realizmus előkészítői voltak... csak éppen legtöbbjük nem volt elég érdekes író. És ez éppen elég baj. Hiszen a legmagasztosabb mondanivaló is semmibe hangzik, ha nem vonzza eléggé az olvasókat. Vagy legföljebb pillanatokig vonzza, amíg színtelenségük újdonságnak hat. Ma már ennek a naturalista nemzedéknek alig-alig olvassuk a műveit, s aki mégis kíváncsian belenéz írásaikba, hamarosan el is unja. Legtöbb művével ilyen író volt Kabos Ede is. És mégis: aki csak visszaemlékszik rá, mindig a legnagyobb szeretet, olykor még a tisztelet hangján is idézi egykor volt lényét. Ő is azok közé tartozik, akiknek irodalmi jelentősége sokkal több, mint összes művei együttvéve. Ösztönző erejét és szerkesztői, szervezői munkásságát alighanem valóban irodalomtörténeti jelentőségűnek kell mondanunk.

Vidéki polgárcsalád fia volt, Nagykárolyból jött diákként Budapestre, hogy tanár legyen belőle. De hamarosan elragadta az újságírás, és nemcsak széles körű irodalmi műveltséget szerzett, hanem ízlése is korszerű volt. Egyforma biztonsággal fogalmazott magyarul és németül, jól tudott franciául, megismerte a nagy orosz realistákat is. Lelkesedett Zola, Turgenyev, később Dosztojevszkij iránt. Idegenkedve olvasta a kor epigon költőit, a petőfieskedőket ugyanúgy megvetette, mint Arany János nyomon követőit. Kitűnő ízlésére nagyon jellemző, hogy felismerte az életében szinte ismeretlen Vajda János költői nagyságát, és ifjú hódolóként szegődött a haragos-bánatos öreg poéta mellé. Estéről estére ott ült kávéházi asztalánál. Később a legelsők egyike volt, aki megértette és hirdette Ady összehasonlíthatatlan nagyságát, és már tekintélyes szerkesztőként a nála tizenhárom évvel fiatalabb Ady egyik legjobb barátja lett. Ady kevés embert tisztelt és szeretett annyira, mint az irodalomért önzetlenül rajongó Kabos Edét. Kabos ébresztette fel Ady és a nyugatosok érdeklődését, majd az elődnek kijáró tiszteletét az akkor már halott Vajda János iránt. Döntő része van abban, hogy az irodalom legalább utólag igazságot szolgáltatott Vajdának.

Az újságok szívesen látták Kabos írásait. Jó riporter volt, riportjainak nagy része érdekesebb, jellemzőbb képeket ad a hazai századvégről, mint azok a novellái, amelyekben ugyanezeket az észrevett mozzanatokat irodalmi igénnyel fogalmazza meg. De feltűntek novellái is, mert témáik - a napi gondokkal küzdő szegények problémái - újdonságnak számítottak még a hazai irodalomban. De a megfigyelt részletek mindig megragadóbbak, mint a körébük kerített történet. Nem volt vérbeli elbeszélő. Novellái inkább pillanatképek, mintsem igazi epikus művek. Ezért karcolatai jobbak, mint igazi novellái, és novellái jobbak, mint regényei, mert összefüggő, nagyobb cselekményt egyáltalán nem tudott megkomponálni. Közben valamennyi regénye sok érdekes dokumentumerejű riportanyagot hordoz magában. Drámát is szívesen írt volna, de ezek közül egy sem sikerült: az alakokat sem tudta mozgatni, dialógusai is érdektelenek voltak. Közben akit csak olvasott - és sokat olvasott -, az hatott rá. Zola, Bródy, Turgenyev, később Dosztojevszkij, néha Maupassant, olykor Petelei felváltva nyomja bélyegét bekezdéseire. És mintha maga is érezné a saját egyéniség hiányát, sohase akarta magát előtérbe tolni. Példás szerénysége még akkor is uralkodik irodalmi magatartásán, amikor a Budapesti Napló felelős szerkesztője, tehát afféle irodalmi hatalom. Írt vagy fél tucat újságba, a Pester Lloydba is, hiszen olyan otthonos volt a német nyelvben, hogy elmehetett volna német írónak is. Ő azonban inkább a magánál jobb íróknak ítélt kartársakat ajánlotta a budapesti német újságnak is; ha kellett, ő maga fordította le barátai cikkeit és novelláit. És az irodalom minden valamennyire haladó szándékú írója, költője jó barátjának és patrónusának tudta. Egy egész nemzedéket segített érvényesülni.

Szerkesztői tevékenységének legfőbb alkotása Az Érdekes Újság Dekameronja. Egy időben ennek az akkor népszerű képeslapnak is a szerkesztője volt. Itt valósította meg legkedvesebb eszméjét, hogy egy reprezentatív nagy műben sorakoztassa fel az egész élő magyar novellairodalmat. Tíz kötetben száz írót mutatott be úgy, hogy mindegyiktől azt a novellát kérte, amelyet az író legjobbnak vagy legkedvesebbnek tart életművéből. És minden novella elé egy önéletrajzot vagy önjellemzést kért. Ez a pompás gyűjtemény a századelő nagyszerű magyar novellairodalmának legpompásabb, valóban irodalomtörténeti értékű, máig is lebilincselően érdekes dokumentuma. A legeslegvégére, a tízedik kötet tízedik novellájával - mintegy mentegetőzve is a szerénytelenségéért - bemutatta magamagát is. Hát ez már túlzott szerénység volt, hiszen száz novellista sok egy nemzedékből és a gyűjteményben bőven akadnak olyan, ma már okkal-joggal elfelejtett írók, akik jelentéktelenebbek voltak Kabos Edénél. De olyan gyűjtemény ez, amely ma is alkalmas arra, hogy névsora nyomán elinduljunk század eleji irodalmunk mélyebb megismerésére.

Megalkuvás nélkül haladó volt. Adyval együtt egy pillanatig sem ragadta el az első világháború nacionalista uszítása. 1918-ban lelkesen fogadta Károlyiék polgári forradalmát és a Habsburgoktól végre elszakadó független magyar köztársaságot. A tanácsköztársaságban ugyan nem volt szerepe, amikor győzött az ellenforradalom, helyesebbnek tartotta az emigrációt, jól sejtve, hogy a Károlyi-párti és a kommunistákkal nem ellenszenvező író-szerkesztő élete is veszélyben foroghat az ellenforradalom vérengzéseinek közepette. Ady jó barátja sem várhatott semmi jót az Ady nevét is gyűlölő fehérterrortól. Bécsbe emigrált, haladó osztrák lapoknál dolgozott, várta, mikor lesz alkalom visszatérni, hiszen vád nem volt ellene, és Bethlen évtizedében lassanként kezdtek hazatérni a bécsi emigránsok is. Kabos Edének azonban erre már nem volt alkalma. Egészsége rég nem volt kielégítő. Szervezete gyönge volt, és mindig rengeteget dolgozott. 1923 nyarán Abbáziában nyaralt, ott érte a hirtelen halál. Még nem volt ötvenkilenc éves.

Alakja, lelkes irodalomszeretete, szerkesztői jelentősége, összekötő szerepe Vajda és Ady közt sokkal inkább emlékezetben maradt, mint számos regénye és novelláskötete. És ez így meg is felel az irodalmi igazságnak. Riportjait indokoltabb lenne újra felfedezni, mint szépirodalmi életművét. De azért mégsem lenne teljes a magyar novellairodalom egyszer majd elkészülő nagy antológiája, ha nem sorakoznék ott kortársai közé egy Kabos Ede-novella is. De amíg az a nagy antológia el nem készül, addig a legjobb ilyen nemű gyűjteménynek azt Az Érdekes Újság Dekameronját kell tartanunk, amelyet Kabos Ede szerkesztett. Forrás: http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/kabos.htm

Ajánlott cikkek:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Kabos_Ede ; http://www.huszadikszazad.hu/1919-februar/kultura/kabos-ede-ady-endre-edes-anyja ; http://lfze.hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/kabos-ilonka/10192;jsessionid=BEE38A529AF22FD7FF9705F53471C56D

A Városligeti fasort, a Bajza utcát két éve felújították. Sok helyen a csatornát is cserélték, de az esőelvezető csatorna fedlapokat csak kivették, és újra beépítették. Ezek a csatorna fedlapok nem mai darabok, mint ahogy a beléjük öntött gyártói felirat mutatja, még a Kellermann Vasöntödében készültek. A neten utánakeresve, aztán kiderült, hogy Budapesten még több városrészben szolgálnak hasonló korú és állapotú fedlapok.

„Érdeklődtünk is hát a szab. hivatalban és bizony előkerült egy 1943-ban kiadott szabadalmi leírás "vasbetonnal kombinált vasszerkezetekre", mely dokumentum Kellermann Lipót gépészmérnököt jegyzi a találmány tulajdonosaként. Lényege, hogy a vasszerkezeteket, s itt főként csatornafedlapokról van szó, vasbetonnal egészítik ki a kívánt vastagságra, s nem használnak fel hozzájuk annál több vasat, mint amennyi a megfelelő hordképességhez kell.

Ezek után fellapoztunk egy 1943-as telefonkönyvet, s abban megleltük Kellermann Lipót mérnök urat, ki a Pozsonyi út 32. szám alatt lakott. És, igen, ott állt vasöntödéjének és gépgyárának címe is: XIII. kerület Jász utca 39. Megleltük tehát a rejtélyes Kellermann vasöntödét. Sajnos a családról többet nem tudtunk kideríteni. A háború utáni első telefonkönyvben, az 1947-esben már nincsen benne. És a maiban sem találjuk Kellermann Lipót leszármazottait. „ Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-432017

A múlt hétvégén történt, hogy lementünk a birtokunkra. Nadrágszíj szélességű, de legalább változatos, mert a házunk előtt és mögött gyümölcsfás kertünk van. A hegyoldalunkon szőlő helyett most fűtenger húzódik egészen a felső útig. A hegy tetején még erdőnk is van. A házhoz vezető út előtt idén egy hatalmas tengernek látszó búzamező terült el.

A búzatenger szélén néhány napraforgó fürkészte a tekintetünket.

Gondolkodtunk rajta, hogy levágjuk őket, és a vendégváró asztalunk díszei lesznek, de megsajnáltuk őket.

Aztán jöttek a gépek, és mire a búzatenger széléhez értem a kombájnok már a búzával együtt a napraforgókat is levágták. Amennyiben az aratók 10 centiméterrel beljebb mentek volna, az napraforgók élete is tovább tartott volna.

Aranyosfodorka írta: Barátnője egy kisebb csomag régi képeslapgyűjteményt akart kidobni, de sajnálja őket, mert régiek, és több érdekes is van köztük. Én jelentkeztem rá, hogy szívesen válogatok belőle nekem kedveseket. Amikor a képeslap csomagot kibontottam a legfelső egy 1951-es Komlói képeslap volt. Hiába, aki olvasta a két évvel ezelőtti szerzeményemről -  http://multmento.blog.hu/2013/05/10/uj_kepeslap -, az gondolhatta, hogy a sorozat második darabját is szívesen fogadom.

Így aztán lett egy legújabb Komló képeslapom, mely most a legrégibb. A postabélyegző szerint 1951-ben adták fel Komlóról. Érdekes kis magyarázkodó üzenetet őrzött meg az utókornak ez a néhány grammnyi papírdarab.

Nekem meg eszembe jut, hogy a képeslapon lefényképezett épülő Kossuth bányaüzemi bejáratnál a keskeny nyomtávú vasúti vágányokon éppen a népes áll. Egy ilyen népessel vittek le bennünket is 38 éve a bányalátogatásra, hogy megtapasztaljuk, hol miképpen dolgoznak apáink.   

Harminc éve annak, hogy feleségem megkapta a diplomáját. A szakjukon együtt végző kis csoportjuk azóta is minden évben egy hétvégére találkozik. Az idei kerek évfordulóra mi láttuk vendégül a kis csapatot.

A kis csapat német szakon végzett, ezért a dekorációhoz igyekeztünk az anyaország – Ausztria, Németország -, színeit megjeleníteni. A színkódok nem sikerültek a legjobbak, de a napsugárzásra fogtuk.

Az asztal közepére a telkünkön szedtem vadvirág csokrot. A csokrot a présházzal örökölt szilkében helyeztem az asztalra, látszik rajta hogy sokszor merítették rézgálic oldatba.

Sikerült mindenféle éppen virágzó vadvirágot összeszedni, még a rovarlátogatók is velünk voltak.

Kétféle süteményt sütöttünk. Az egyik a Véméndi olajos kuglóf, ami feleségem szülőfalujának a specialitása. Ha valaki el akarja készíteni, nem túl bonyolult. Recept innét: http://www.nosalty.hu/recept/vemendi-olajos-kuglof.

A meggyes mákos süteményünket már öt éve sütjük, egy akkor kapott RAMA receptfüzetből. Eredetileg marcipánnak készülne, de mi egyszerűen helyettesítettük magozott meggyel.

A hétvégi találkozás nemcsak az evésről szólt, így legközelebb azt is megmutatom, hova kirándultunk.

Ha Gerecse hegy tövében levő nyaralónkba vendégeink jönnek, azokat szokás szerint  majki kirándulásra viszem. Én Majkot nem tudom megunni. Most ráadásul azt olvastam, hogy befejezték a főépület renoválását, és ismét látogatható. Majkon kiderült, a fele sem volt igaz. A munka nagy részét elvégezték, csak a műemlék melletti parkolón volt még igazítani való. A használatbavételi engedélyt a felújított épület, még nem kapta meg, így látnivaló annyi sem volt, mint 2011-ben. Majkról ismertetőt most nem írok, mert többet nem tudnék, mint négy éve. Aki nem emlékszik rá, annak ajánlom a korábbi posztom itt: http://multmento.blog.hu/2011/06/22/majki_kirandulas_i

A képek alig kéthetesek, így látható, hogy a környezetben mi újult meg.

Egy nagyobb képeslapcsomagban kettő 1948-ban feladott tábori levelezőlapot kaptam. A képes oldalát nézve elcsodálkoztam, hogy ezek 1948-asok. Én harminc évvel később voltam katona, de emlékeim szerint a kantinban még ilyen, vagy nagyon hasonló grafikájú képeslapokat akkor is lehetett vásárolni.

Hej, az a katonaév, amit a seregben szolgáltam éppen harmincöt éve ért véget. Még szerencse, hogy előfelvételisként voltam katona. Nem három évet szolgáltam, mint az akkor szokás volt. A ranglétra alsó fokán voltunk,  legfiatalabbak, és a legrövidebb ideig katonáskodók. Nem bántak velünk, kesztyűs kézzel, és a katonai szlengben csak a táposnak szólítottak bennünket a többiek. Volt, aki később katonai szleng szótárt készített, itt olvasható is annak elektronikus változat: http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/katszl/ ,

Mi az egyetemi elvégzésekor a ballagó magazinunkban örökítettük meg a katonaság alatt történt vicces történeteinket. Az alábbiakban közreadom a magazinunkban megjelent katonatörténeteinket. Így harminc év után visszaolvasva, érdekes kortörténeti emlék.

Ráadásképpen, aki az olvasásban ide eljutott – és képeslap gyűjteményébe már csak ez a kettő képeslap hiányzik -, annak felajánlom az itt bemutatott képeslapokat. Az kapja, aki kommentben jelzi, és megindokolja, hogy miért kéri. Magyarországra küldés esetén a postaköltséget én állom. Amennyiben több igény érkezik a lapokra, sorsolással döntöm el, hogy ki kapja.

A Hernád utcában találtam Erdős László emléktáblájára. Egy újabb József Attila díjas író, akire ma már kevesen emlékeznek. Lehet az emlékét leporolni. Valójában még rá se szállt a por. A mi könyvtárunkban van is kötete, de biztosan más családok is találnak a könyvespolcukon Erdős kötetet.

VADÁSZ FERENC: Lázadt az igazságtalanság ellen; Erdős László emlékezete

Az író, aki húsz kötetét hagyta az utókorra, 1913. július 20-án született, a 20. századi magyar történelem egy sokrétű vonulatának, históriájának tudója, tragikus eseményeinek átélője volt. Most rá emlékezőn megrendülten arra kell gondolnunk, hogy 1997 márciusában bekövetkezett halálakor tapasztalatai egy részét elvitte magával. Igaz, sokat feltárt, ismerté tett ezekből az élményekből, titkokból, de korántsem mindent nyújthatott át az olvasónak, amit elmondandó lett volna. A szocialista demokratikus törekvések és azok képviselőinek kíméletlen üldözése nem a nyilas rémuralommal vette kezdetét, hanem már jóval több, mint két évtizeddel korábban. Sok minden akadályozta erről szóló műveinek gyarapítását: szabadsághiány, szegénység, tilalmak, börtön, betegségek.

    Állapota már aggodalomra adott okot, amikor az egyik szokásos kedd délutánon ott ültünk az Írószövetség klubhelyiségében, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagjaitól, az Ezredvég néhány szerzőjétől körülvett asztalnál, s õ megfáradtan, zihálva kínlódva is képes volt még időszerű kérdésekről vitázni. Hiányoltuk néhány hetes távollé-tét, s mikor ennek okáról kérdeztük, két szóval válaszolt: majdnem meghaltam! Aztán rövid hallgatás után visszatértünk gyakori témánkhoz, az akkori bonyodalmaktól a régmúlthoz.

    Vajon, nem a magyar történelem része, elidegeníthetetlen és kihagyhatatlan fejezete-e mindaz, aminek Erdős László fiatal évei óta szenvedélyes odaadással önfeláldozással küzdő, minden szenvedést vállaló résztvevője volt? Ezt valóban csak elfogult, kirekesztő szándékú gyűlölködők próbálhatják kétségbe vonni, tagadni, elhallgatni. Erdős művei hitelesen tanúsítják: bennük dobban a magyar munkásmozgalom, a dolgozó kisemberek és az értük küzdők szíve. Könyvei ott sorakoznak városokban és falvakban a könyvtárak polcain, teljes számban ritkán, de az E jelzés mögött egy-két példány csaknem bizonyosan, s aki bármelyikbe belelapoz, az eltelt évtizedek harcos, győző vagy elbukó, boldog és boldogtalan, reménykedő vagy reményvesztett embereinek sorsával szembesül.

    Az alkotó a vele történteket a maga érzéseit, gondolatait gyakran átadja elbeszélése, regénye egy-egy alakjának, olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, amilyenekkel rokonszenvez, vagy amelyeket megvet. Ritka az olyan dokumentumnak számító önvallomás, amilyen a Tények és tanúk sorozatban 1984-ben megjelent műve. Ebben több mint 500 oldalon át nyomon követhetjük viszontagságos életének eseményeit, születése színhelyétől, a pesti Murányi utcától az 1945-ös szabadulásig. A testben-lélekben meggyötört, életét újrakezdő író maga mögött hagyva csendőr-nyomozó inkvizítorok kínzókamráját, az élete fogytáig fegyházra ítélt fegyenc zárkáját, az elpusztításra kijelölt munkaszolgálatosok pokoljárását, a náci koncentrációs tábor túlélőjeként szép álmokba ringató meséket ír gyermekének "A kínai császár elefántja" címmel. Később regényhőse, a latin-történelem szakos Tacitus tanár úr már nem mesét, hanem torokszorító megtörtént dolgokat mond el diákjainak, a kéjjel ölő Sturmführerről, az SS-legényekről, az évszázad infernójáról.

    Hadd mondjak néhány szót Erdős Lászlóról, személyes kapcsolatainkról. 1941-42-ben a szegedi Csillagbörtönben egymásra néztek zárkáink ablakai. Ő és társai a VKF/2 (a vezérkari főnök különbíróságának) elítéltjei, jómagam Komáromból a győri királyi törvényszék ötös tanácsának elítéltjeként töltöttem fegyházbüntetésemet. A két párhuzamos épületrész közötti udvaron ablakaink alatt olykor akasztófát ácsoltak, kivégzések folytak. A rácsozott, bedeszkázott ablak mögött raboskodó Erdős Lászlóval akkor még nem ismertük egymást, évekkel később derült ki egykori szomszédságunk.

    Barátunk fel-le többször megjárta a munkásmozgalom harctereinek zegzugos útvesztőit, emelkedőit és lejtőit. Érettségije után nyomdászinas, aki verseket ír a Népszavába, a jogi egyetem elvégzése után fegyenc, majd Dachau foglya. Hazatérve propagandista, lapszerkesztő, filmgyári igazgató, nyomdavezető, írószövetségi tisztségviselő. Ha meg-megismétlődő betegségei olykor pihenni kényszeríttették, akkor is talált magának nap nap után szellemi foglalkozást: sakkozott, rejtvényt fejtett, zenét hallgatott, különböző tudományágak új felfedezéseiről szóló publikációkat tanulmányozott, matematikai feladványok megoldásával múlatta az időt. A fizikai szenvedések közben is munkára fogta az agyát. Mindez aligha volt véletlen, mert nem akármilyen szellemi felkészültségű családnak volt a tagja. Fivérét, Pétert, mint a modern közgazdasági gondolkozás megújítóját, nemzetközileg ismert akadémikust tartották számon. Fia - Erdős L. Péter - ma már a matematika kiemelkedő tudósa, német, holland és más egyetemek vendégprofesszora.

    Maradandó tanulságokat mond el mindaz, amit Erdős más írásaiban, köztük a két alkalommal József Attila-díjjal jutalmazott Veszélyes művészet, majd Lelkiismeret című regényében mondott el. Aztán, mint a Magvető kiadó egyik szigorú ítéletű főszerkesztőjével, találkozhattak vele írótársai. Nem akarok nagy szavakat használni, mégis megkockáztatom az állítást: az igazi író mindig túléli halálát tíz-húsz évig és ki tudja meddig, míg a papír elporlad, szólhat az olvasóhoz. Ott, ahol kötetei közül valamelyik valakinek kezébe kerül. Szólhat koráról, sorsáról, álmairól, kalandjairól az utódoknak.

    Erdős László második élete máris elkezdődött. Olvashattuk az Ezredvégben, a többi közt, A Szeverjáncz-legenda című regényének részletét. Ebben - idézem - Kis Dezső egy Szabolcs-megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fia, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, elmondja élete egyik megrendítő emlékét.

    "Hogy hányunkat kergettek a mezőre, azt csak hozzávetőlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten; közülük kilenc súlyosan sebesült. Mint az okos ember már a számokból sejtheti: aki ott járt, isten segedelmében sem reménykedhetett... Az aknamező megtisztítását vezénylő főhadnagy a hadművelet sikeres befejezését jelenteni akarván feljebbvalójának strammul odavágta talpát egy földdarabra, amelyet eddig mindnyájan sikerrel elkerültünk, s ennek következtében több darabra szakadt. Egyik karja egy kis vállrésszel az őrnagy elé repült, aki nem tudván megállni átbotlott rajta, és alighanem megrántotta a bokáját, mert hozzánk is elhallatszott a káromkodása... Az őrmester az életben maradt munkaszolgálatosokat elvezényelte a fölöttesek szeme elől, álljt és pihenjt vezényelt, aztán megengedte, hogy leüljenek az árok partjára. Adott nekik egy-egy cigarettát és odadobta a gyufás dobozát, hogy rágyújthassanak. Végül szétterpesztett lábbal megállt előttük és nagyot sóhajtott. - Ilyen az élet, bizony az élet ilyen - mondta. - Jegyezzék meg maguknak, az őrmester úrnak is lehet szíve."

    Bizony az élet ilyen. Ilyen volt.

    Az író szelleme tovább él és hat, mert hitelesen vallott arról a tragédiáktól terhes, iszonyatos korról, melyben élnie adatott.

Forrás:http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0308-9/0308-93.html#vf 

 Erre a gyerekversére emlékeztem. Most megtaláltam, még mindig tetszik.

Erdős László: Fordított világ

Vers forrása: http://www.operencia.com/versek/versek-emberekrl/1695-erds-laszlo-forditott-vilag

Régóta készülök, hogy fényképezzek, és írjak az Országházról. Nehéz dolgom van, mert a legtöbbet fényképezett magyarországi épület. Zsolnay kerámia mániámból kifolyólag kihagyhatatlan, mert szinte megszámlálhatatlanul sok Zsolnay műtárgy van rajta és benne. Igencsak nehéz dolga volt Múltmentőnek, mert ha kívülről csak tisztes távolból engedik fényképezni, belülre is csak jegy ellenében és szigorú ellenőrzés után lehet bejutni. Volt időszak, amikor ingyenes belépőm volt a Parlament épületébe. Az igazsághoz tartozik, hogy az épület egy nagyon kicsi részébe, a könyvtárába volt engedélyem belépni, és ott kutatni. Már könyvtárlátogató koromban rájöttem, hogy a parlament belső terei, udvarai, és belső homlokzatdíszítései, azok apróbb részletei jobban megfognak, mint a sokat fényképezett neogótikus külső homlokzat.

Az alkalom eljött. Családi rokonlátogatásra érkeztek sógoromék, szombati programnak a Parlamentlátogatást választották. Engem választottak kísérőnek. Belépéskor, én voltam az egyetlen, aki fennakadt az Országházi belépő rendszeren. Az oldaltáskámat átvilágították, és egy fegyvernek látszó tárgy - a négy centiméter pengehosszúsági svájci bicskám – miatt húzódott el a Parlamentbe történő bejutásom. Szerencsére a fényképezőgépem nem minősült fegyvernek, így tudtam fényképet készíteni a bloghoz.

A kupolacsarnok kivételével mindenütt lehetett fényképeket készíteni. Ez a tény nagyon nem lombozott le, mert a kupolacsarnokról és a koronázási ékszerekről szinte megszámlálhatatlan mennyiségű kép van a neten. Így legalább nem rontottam a színvonalat az én amatőr képeimmel.

Régóta megvan nekem a Képzőművészeti Alap által kiadott fotósorozatom a hatvanas évekből. Sokszor gondoltam rá, hogy ezt a sorozatot is bemutatom itt a blogon, most itt az alkalom, mert így látható, hogy ha az Ország háza építészetileg nem változott, de a benne levő termek elnevezése egy kicsit különbözik.

 Itt van a Kongresszusi ülésterem. Nekem nem sikerült ilyen üresen lefényképezni ezt a termet.

A bejárathoz bemehettünk, és befényképezhettünk. Bemenni csak VIP-eseknek lehetett, de ők a levezető elnök helyét is kipróbálhatták, és készültek a fényképek. Megtudtuk, hogy most ezt a termet nem használják, de valaha ez volt felsőházi ülésterem.

A felsőházi ülésterem folyosóján még ott vannak a szivartartók, amelyekben egykor ott füstölgött a képviselők szivarja, amíg az ülésteremben a szónokot hallgatták. A szivarokat nem illet eloltani, ezért, ha sokáig tartott az beszéd a drága Havanna szivar is hamuvá lett. Megtudtuk, hogy innét származik a szólásunk, hogy „Ez a beszéd egy Havannát is megér.”.  

A társalgó kényelmes ülő alkalmatosságait kipróbáltuk. Jól esett rajtuk az ülés. A Zsolnay pirogránit szobrok csodálatosan szépek, kár hogy nem tudtam jó képeket lőni róluk.

Az országház makettje. Jól látszik, hogy a térről alagút megy a házhoz. Az alagút végén levő kutakba jeget hordtak, és innét áramlott nyáron a hűs levegő az Országház tereibe, hogy a képviselők nehogy hőgutát kapjanak.

Munkába menet, és munkából jövet szeretem változtatni az útvonalaim, mert így még több, szebb és érdekesebb házat, kapualjat, találok. Amennyiben kedvem úgy hozza – és a fényviszonyokat is jónak tartom -, még fényképeket is készítek. A Benczúr utca 29, az egyik kedvenc kapualjam.

Ezen a házon még megvannak a Tardosi vörös mészkőből faragott kerékvetők, és a kapuján a kedvenc virágos ajtómotívumom van.

Erről a virágos motívumról, azt hittem, hogy ilyen virág nincs is, amiről ezt mintázták. Aztán egyszer Franciaországban az egyik öreg ajtón egy szárított virágot láttam, amely úgy nézett ki, mint a kedvenc faragott virágmotívumom. Azt hittem, ilyen virág csak Franciaországban terem, és ez a virágmotívum onnét jött Budapestre.

Aztán utánanéztem, és kiderült, hogy ez a virág Magyarországon is őshonos, és nem más, mint a Szártalan Bábakalács.

Volt időszak, amikor tudtam annyit inni, hogy magyar nótára fakadtam. Nem szoktunk dicsekedni vele, mert évtizedekig csak megtűrt műfajként létezett. Édesapám nem szégyellte, és sokszor hangosan bekiabált az udvarról, hogy ne felejtsék el behívni, ha kezdődik a nótaműsor a tévében. Az egyik kedvenc előadója Vörös Sári volt. Én Vörös Sári egykori otthona előtt gyakran megyek el, ezért nem hagyhattam ki, hogy lefényképezzem azt a társasházat, ahol évtizedekig élt.

A ház, amelyikben 1938-tól haláláig élt a XIII. kerületben a Róbert Károly körúthoz közel van. Nem egy felkapott környék. Szokás úgy hirdetni, hogy dinamikusan fejlődő környéken helyezkedik el, ezzel is igyekeznek növelni a lakások irodák forgalmi értékét. Ahhoz képest, hogy Vörös Sári nótaénekei az „Önök kérték” műsorban még mindig népszerűek, nem sok információt találtam a neten róla. A születésének 100, évfordulójára készült filmösszeállításának reklámanyagában olvasható néhány sor az összes életrajzi ismertető a legtöbb, melyet találtam: „Vörös Sári legendás nótaénekes, dalénekes volt. 1910. június 7-én, Budapesten született. A rádióban, a televízióban és a nótahangversenyeken a közönség egyik kedvence volt. Hosszú éveken keresztül nevelte, oktatta, - az OSZK stúdióban - a ma is pályán lévő számos nótaénekest. A műsorban a nótaéneklés egyik koronázatlan királynője Vörös Sári legszebb felvételeiből válogatunk.” Forrás: http://www.mediaklikk.hu/2014/10/27/az-a-szep-voros-sari/

Találtam a Youtube-n több nótafelvételét. Az alábbi nótájának van a legtöbb megtekintése. Úgy gondolom, ilyen sok ember nem tévedhet. Remélem olvasóimnak is tetszeni fog.