A Városligeti fasor 33-ra a barátaim legtöbbször rámondják, hogy tipikus Kós Károly ház. Tévednek, mert ezt a házat Vidor Emil tervezte és építtette.

A Vidor-házat az építész saját családja számára tervezte. Az alagsorban rendezte be irodáját, ő azonban nem élt ebben a házban. A magasföldszinti és az emeleti részeken a lépcsőházból megközelíthető külön álló lakásokat alakítottak ki. Az épület külseje magas tetőszerkezete és hátsó homlokzatának faszerkezetes zárt és nyitott erkélyei miatt a hegyvidéki építészet formavilágát tükrözi, amely art nouveau ornamentikával egészül ki. Az épület összetett, aszimmetrikus külső homlokzatának egyes részei nem a belső tér funkcióját követik, hanem maguk is ornamentális elemként vesznek részt a felület formálásában. Az épületben jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Kollégiuma működik.Forrás, és további képek:http://gyujtemeny.imm.hu/virtualis-kiallitas/vidor-haz-budapest-varosligeti-fasor-33/689/2

A ház önmagában is érdekes, de híres lakói és látogató közül ma Szilárd Leóról szedtem össze egy kis visszaemlékezést. Leó számára ez sokat jelentett, mert ez volt az első és sokáig egyetlen lakása, amit sajátjának tudhatott. Életének nagy részét szállodai szobákban töltötte, mint az a rá emlékezőktől elhangzott. Az első beszédet születésének 100, évfordulóján, és hamvai egyharmadának Budapesti temetésén mondta Marx György az Eötvös Társulat elnöke: Szilárd Leó mondotta volt, hogy "jók a gyökerek, de ha nem lehetnek gyökereim, akkor szárnyakat használok."Élete első rövid harmadát élte Magyarországon, azután kényszerűségből - továbbrepült. Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban, Washingtonban, Chicagóban, Kaliforniában dolgozott. Saját otthona azonban csak itt a közelben, a Városligeti fasorban volt, majd élete utolsó éveiben La Jollában. Magyar gyökereit azonban nem tudta eltépni. Amikor egy bizalmas washingtoni ülésen elfogyott a türelme, kicsúszott a száján egy-egy erősebb magyar kifejezés, amit nem a jegyzőkönyvnek szánt.

Mint Csoóri Sándor mondta, legnagyobb hatással "Az ember tragédiája" volt rá. Élete alkonyán is az eszkimó-jelenetet idézte, amikor fogytán az energia meg a fóka, de sok az ember. Az emberek ezért támadnak egymásra. Tudjuk, e századvégen is a háborúkat inkább az olajért, mint az emberi szabadságjogokért vívják.

Szilárd Leó a nagy Emberi Tragédiában Ádám szerepét játszotta. Amikor Lucifer megmutatta neki a jelen hibáit, ő akkor a jobb jövő lehetőségeit kutatta. Mindig a holnapra irányította tekintetét. Ember volt, a világ polgára. Egyszer egy héja megelőző csapást sürgetett a Szovjetunió ellen, hogy drága amerikai életeket mentsen meg. Ekkor mondotta: - Uram, biztos Ön benne, hogy Isten szemében az oroszok nem emberek?

1960 táján Bécsbe tervezte egy biológiai intézet létrehozását és könnyes szemmel nézte a burgenlandi magyar falvakat. 1963-ban Wignernek jelezte, hogy talán hazalátogat. Betegsége erre nem adott időt.

La Jollából most szimbolikusan mégis hazajött. Ezek az ünnepélyes napok és órák azt hívatottak bizonyítani, hogy Szilárd Leó szellemében itthon, Magyarországon is él. Számunkra jelkép, hogy porai a Csendes óceán partjáról hazarepültek a Duna partjára. Mi, magyarok most azért gyűltünk itt össze, azért jöttek el a fiatalok is, tanítványaink, hogy az ő irányítását érezve nem a múltba, hanem Ádámként a jövőbe pillantsunk. Szilárd Leó ma a magyaroknak nagyon fontosat ad: hazajött, hogy általa szívünk mélyén mi is többek, felelősségtudatosabbak, jobbak legyünk.

- Mondottam: Ember küzdj, és bízva bízzál!

Elhangzott Szilárd Leó temetésén a Kerepesi temetőben, 1998. február 11.Forrás:http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz9804/marx.html

 A második Palló Gábor és Marx György telefonbeszélgetése Zeisel (Striker) Évával és lányával, Jeannievel.

Striker (asszonynevén Zeisel) Éva az iparművészet kilencvenegy éves amerikai nagyasszonya. Kerámiái a new yorki Museum of Modern Arts díszei. A híres Polányi család leszármazottja. Édesanyja, Polányi Laura pedagógus, történész volt, a világhírű kémikus és filozófus Polányi Mihály és a nem kevésbé híres közgazdász, Polányi Károly testvére. Striker Éva adta az élményanyagot Koestler Artúr "Sötétség délben" című világhírű művéhez, miután az 1930-as években férjével, a fizikus Alex Weissberggel, Tisza László egykori kollégájával, néhány évet Harkovban töltve, minden ok nélkül bebörtönözték. Striker Éva Polányi Mihály révén Németországban és Amerikában kapcsolatba került a legnagyobb magyar természettudósokkal, így Szilárd Leóval is.

Milyen kapcsolatban volt egymással a Szilárd és a Striker család?

Leó édesapja fiatal mérnökként az én nagyapám vasúti mérnöki irodájában dolgozott Magyarországon. Édesapja a nagymamámat is ismerte fiatal lány korában.

Mikor látta először Szilárd Leót?

Pontosan emlékszem. 1927-ben, amikor elmentem Magyarországról Németországba, Leóval Berlinben találkoztam. Polányi Mihály környezetében történt. Csak arra emlékszem, hogy szép esőkabátja volt, és nagyon gyorsan mozgott. Amint elkezdtünk beszélgetni, mindjárt átvette a parancsnokságot. Azonnal megmondta, mit kell csinálnom. Egyáltalán: mindig mindennek azonnal átvette a megszervezését. Azt mondta, Hamburg veszélyes hely egy 21 éves lánynak, ezért nekem az ő nővéréhez, az éppen Hamburgban lakó Rózsihoz kell mennem, és átadta a címet. Sőt azt is pontosan megmondta, melyik vonattal, melyik busszal menjek, hol szálljak föl, hol szálljak le. Nem tűrt ellentmondást. Csak racionális szempontokat lehetett mérlegelni. Akivel csak találkozott, rögtön elkezdte az életét szervezni.

Többször találkoztak Berlinben?

Én tehát Hamburgba mentem, és ott is maradtam. Így azután csak később találkozhattam vele újra, amikor átköltöztem Berlinbe.1929 és 32 között Berlinben laktam, Leó is ott élt. Egészen természetes volt, hogy összejöttünk. Gyönyörű nagy lakásom volt, amiben együtt laktam bátyámmal, Striker Mihállyal. Ő szabadalmi ügyvivő volt, később New Yorkban sikeres szabadalmi irodát működtetett. Leó gyakran meglátogatott engem vagy Mihályt. Rendszeres társadalmi kapcsolatban álltunk. Akkoriban gyakran rendeztem nagy vendégségeket. Szilárd szinte mindig hivatalos volt ezekre a vendégségekre, de vele kapcsolatban nem emlékszem különös esetekre. Nagyon bonyolult időszak volt ez Berlinben. Sokat politizáltunk; a nácizmus javában erősödött. Nagy társasági élet zajlott, sok barátom járt hozzám, ő volt az egyik. A lakásom valójában művészeti stúdió volt, Berlin közepén, egy kávéház közelében. Könnyen lehetett csak úgy feljönni hozzám. De igazi kapcsolat csak később, New Yorkban alakult ki Leó és közöttem.

A berlini műteremben rendezett partikra kik jártak?

Nem nagyon emlékszem. Sok híres fizikus, művész kollégák és a Polányi-nagymama, a híres Cecil mama is gyakran eljött hozzám. Neki mindig sok barátja volt.

Arthur Koestler is eljárt?

Koestler nagyon közeli barátom volt. Édesanyám iskolájába járt. De nem emlékszem, hogy Leóval különösebb kapcsolata alakult volna ki. Persze jól ismerték egymást.

A berlini társaságban hogyan viselkedett Leó?

Nem nagyon emlékszem, mit csinált ebben az időben. Egyike volt a társaság tagjainak, akik mind érdekes dolgokról társalogtak. Gyakran jött, mindig megkérdeztem, hozzám jött-e vagy a bátyámhoz. Hol nálam vacsorázott, hol meg a bátyámnál.

Neumann Jánossal is találkozott?

Arra emlékszem, hogy Neumann Jánossal egyszer itt New Yorkban találkoztak az én lakásomban. Sohasem fogom elfelejteni, hogy egyszer itt nálam az önmagukat reprodukáló számítógépekről beszélgettek 1940 körül. Azt hittem, megbolondultak, hiszen nem is léteztek számítógépek, ők meg azt vitatták, hogyan tudják önmagukat reprodukálni! De Leó New Yorkban sem velem állt igazán közeli kapcsolatban, hanem a lányommal, Jeannie-vel, aki 1940-ben született.

Ez különös egy agglegény esetében.

Agglegény maradt, semmiképpen nem akart kicsi családi lakásban élni. Később, mielőtt Washingtonba költözött volna, nem akart rendes lakásban lakni, csak hotelben. Én viszont 1949 körül lakást akartam venni. Segített keresni. Egyszer a Central Park Westen találtunk egy nagyszerű, hatalmas, sok szobás nagypolgári lakást. Azt mondta, nagyon szeretne ő is ott lakni, a nagy lakásban remekül elférnénk együtt. Az egyik részében ő lakna Trudéval. A lakásban éppen a bejáratnál volt egy nagyon nagy szoba. Azt mondta, itt fog ülni, a sok fiatal ember erre fog mindig bejönni, ő pedig majd beszélgethet velük. A szállodák halljaiban is szerette nézni az embereket, ezért nem akart normális lakásban lakni. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta nekem, azért akart volna abban a nagy lakásban lakni, mert emlékeztette volna a régi budapesti házukra. Ott is hatalmas család lakott együtt egy szép nagy házban. Végül New Yorkban mégiscsak túl nagynak találtuk a lakást, és nem ide költöztünk. Azt mondtuk, túlságosan sok rézkilincs volt benne, nehéz lett volna pucolni őket. Nem lett a dologból semmi, de ő szívesen vette volna, ha körülötte fiatal emberek jöttek, mentek volna.

Valakitől azt hallottuk, Szilárd fiatalabb korában tetszett a lányoknak, de őt nem nagyon érdekelték a leányok.

Én nem láttam, hogy különösebben érdeklődött volna a lányok iránt. Trudinak, későbbi feleségének mindennap írt levelet. Trudival az én bátyám lakásában ismerkedtek meg Bécsben, sok évvel a háború előtt. Viszont nagyon szerette a szépet. Amikor előadásokat tartott itt New Yorkban és meghallgattam, utána mindig azt mondtam neki, hogy milyen szép volt. És ennek nagyon örült. Egyszer le is rajzoltam, és ez a grafika valahogy elterjedt. Sok helyen jelent meg nyomtatásban is. Ha nincs meg önöknek, adok egy példányt. Az előadásokat egy College-ban tartotta. Talán kétszer hallgattam meg. Az atombomba betiltásáról beszélt. Ezek nem tudományos, inkább politikai előadások voltak. Egyszer később, az ötvenes években, meglátogattam Leót itt a közelben, a Kings Crown Hotelben, ahol mindig lakott New Yorkban, és nagyon deprimáltnak találtam.

Ennek politikai vagy egészségi okai voltak?

Határozottan politikai okai voltak. Úgy érezte, mindenki elfelejtette őt. A szemein látszott. Az volt az érzésem, hogy büntetni akarja magát az eszközért, amit feltalált. Néha felhívott telefonon, aggódtam miatta ebben az időben. Nagyon magányos volt. Bemutattam egy közeli barátomnak, de nem segített azon, hogy úgy érezte, elfelejtették. Ez az ötvenes években történt. Viszont nagyon közel került a lányomhoz, amikor a leányom körülbelül 13 éves lehetett, és az édesapja nagyon sokat volt távol, mert Chicagóban dolgozott. Jeannie apapótlék-félének tekinthette. Minden héten legalább egyszer meglátogatott bennünket. Gyakran ebédeltünk együtt. A leányomat nagyon érdekelték az állatok. Azt tervezte, hogy Londonba megy olyan iskolába, ahol az állatokat tanulmányozhatja. De Leó azt mondta, ne az állatokat tanulmányozza, hanem a gyerekeket, ráadásul Londonban élt Anna Freud, akit nagyra tartott. Egyszer adott a lányomnak egy könyvet, hogy olvassa el H.G. Wells könyvét, aminek "The World Set Free" a címe. Ebben Wells előre leírta az atomháborút. Érdekes módon a lányom fizikailag is jobban emlékszik Leóra, mint én.

Volt valami különleges tulajdonsága?

Két dolog. Az egyik, hogy könnyen elpirult. Nem tudom, miért. A másik pedig, hogy nagyon szerette a szépet. Emlékszem egy nagyon elegáns, drága kabátjára. Mindig megnéztem, milyen szép, sőt meg is jegyeztem, és nagyon örült neki. Esztétikailag nagyon érzékeny ember volt. És persze nagyon fontos, mennyire érdekelték a gyerekek.

Kedves Jeannie, az édesanyjával az imént beszéltünk telefonon Szilárd Leóról. Budapesten most fogjuk ünnepelni Szilárd századik születésnapját. Zeisel Éva azt tanácsolta, hívjuk fel magát, mert olyan közel állt Szilárdhoz és olyan élénk emlékeket őriz róla. 

Ez bizony igaz. Úgy érzem, mindig ismertem, kétéves korom óta, vagy még régebben. Olyasminek tekintettem, mint egy nagyon kedves nagybácsi. Egészen a haláláig jól ismertem. De én gyerekként másképpen láttam őt, mint a többiek. Az emberi oldalát ismertem: elsősorban emberi kvalitásait és humorát. Mint gyerek nem láttam semmit az arroganciájából, amiről olyan sokan beszélnek. Számomra mindig könnyen elérhető volt. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon félénk, és könnyen elpirul.

Tudta, hogy nagy ember?

Mindig tudtam, hogy fontos dolgokat fedezett fel, de ez számomra nem jelentett sokat. És ő nem viselkedett fölényesen, nem tartott távolságot. Azt hiszem, hogy közmondásos arroganciája nem a nagyságával függött össze, hanem a félénkségével, amit örökké leplezni akart.

Hogyan figyelte meg gyerekként, hogy félénk?

Sokat voltunk együtt. Más emberek is gyakran eljöttek hozzánk. Láttam, hogy bizonyos helyzetekben nem tud mit mondani. Néha egyszerűen nem tudta pontosan, mit is kell ilyenkor beszélni. Zavarban volt. Úgy éreztem, félénk, kicsit gátlásos. Nem tudott könnyen társalogni. Ha pedig valami kedveset mondtak neki, valami bókfélét, azonnal elpirult. Ha például azt mondta volna valaki, milyen szép ma a haja, azonnal a feje búbjáig elpirult volna. Nagyon könnyen elpirult. De nagyon, nagyon aranyos volt. Sohasem volt a számunkra távoli. Az volt a terve, hogy ha ledobják az atombombát, a bátyámat, Johnt, és engem Mexikóba visz. Megmondom, miben volt félénk: saját érzelmeinek kifejezésében. Azt hiszem, hogy az arroganciája tulajdonképpen maszk volt, amivel félénkségét leplezte. Mert ez az arrogancia rendszerint összekeveredett a vicceléssel. Azt hiszem, ez a keverék segítette, hogy legyőzze a félénkségét.

Magukkal nyilván nem volt olyan félénk.

Nem, soha. Teljesen oldott volt, az apámmal is. Szinte családtagnak tekintettük. Családunkat egészen fiatal kora óta ismerte. Itt lakott a közelben és magányos volt. Nem sok barátja akadt New Yorkban, ezért jött olyan gyakran vacsorázni hozzánk, és vált nagybácsivá. De Chicagóban, ahol apám élt, ők is éppen olyan közel kerültek egymáshoz, ugyancsak familiáris módon. Apámmal is biztosan a Polányi-családon keresztül ismerkedett meg, de nagyon, nagyon régen. Apám szociológusként a Chicagói Egyetemen tanított, és Leó sokáig szintén ott dolgozott.

Tudná illusztrálni a humorát?

Szavaiban mindig ott bujkált egy kis csípős, pajkos humor. Például amikor középiskolába jártam, tv-műsorban szerepeltünk, és interjút kellett készítenünk egy híres emberrel. Egy magas rangú politikust, Harold Stassent kellett meginterjúvolnunk, aki éppen leszerelési tárgyalásról jött haza a Szovjetunióból. Én tiszta hülyének éreztem magam; fogalmam se volt, mit kérdezzek. Mondom neki: "Leó, mit kérdezzek Harold Stassentől?" Azt válaszolta: "Kérdezd meg, mi okozott magának több bajt a tárgyalásokon az oroszok vagy az amerikai külügyminisztérium?" llyen féle humora volt. Sose fogom elfelejteni az ironikus szemhunyorítását.

Játszott vele vagy elvitte fagylaltozni?

Emlékeimben inkább az él, hogy otthon beszélgettünk, és mindig érdekelte, mit csinálok. Emlékeimben mindig otthon vagyunk, ahova sokan jöttek vacsorázni, és ő is velünk volt. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy játszottunk volna. Beszélgetni szeretett. Mindig kíváncsi volt, mit csinálunk éppen. Számunkra soha nem volt távoli.

Állítólag szeretett beleszólni mások dolgaiba.

Inkább tanácsokat adott. Iskolás koromban egyszer szerepeltem egy színdarabban. Jó messze, valahol vidéken történt, mégis eljött, hogy megnézze, hogy játszom. Valami amerikai darabot adtunk elő, az "Édenkert"-et. Utána odajött hozzám, és azt mondta, a Yale drámaiskolájába kell jelentkeznem, de rendezőnek. Később valóban a Yale drámaiskolájába mentem, de végül mégiscsak színész lettem.

Megindokolta a tanácsait?

Meg se kérdeztem. Nem magyarázta meg. Soha sem magyarázgatott. Mindig váratlan dolgokat mondott. Nem használt szóvirágokat. Nagyon tömören, röviden fejezte ki magát, és sohasem tekintettem ezt sértésnek. Egyszerűen csak így beszélt. És örökké mosolygott.

A beszélgetésekben nem játszott domináns szerepet?

Nem. Amikor beszélt, rövid volt és vicces. Keveset beszélt. Tudja, azért hívtuk olyan sokat, mert magányosnak látszott, mi pedig gyakran tartottunk vendégséget. A többiek művészek, a mamám diákjai, az én barátaim voltak. Sokan. Köznapi, normális, nem híres emberek. Leó mindig érdeklődött az iránt, amit az emberek beszéltek. Kérdéseket tett fel, és főleg azt szerette hallgatni, amit mások mondanak, nem ő akart szerepelni. Sokat kérdezett, a válaszokhoz persze megjegyzéseket fűzött, amelyek általában viccesek és tömörek voltak. Közben gyakran elpirult, és kacsintott. Nagyon kedves volt. Maguk a beszélgetések nem voltak különösebben érdekesek: csak olyan mindennapi beszélgetések. De ilyenkor is gyakran adott tanácsot.

Édesanyja mesélte, hogy együtt mentek az állatkertbe, és Leó azt mondta, inkább a gyerekek iránt kellene érdeklődnie, nem az állatok iránt.

Igen, azt akarta, menjek Londonba, és Anna Freudnál tanuljak. De ez nem az állatkertben történt, hanem azután, hogy befejeztem a középiskolát, vagy valamelyik iskolai vakáció idején. Már nem tudom. Mindenesetre az állati viselkedést tanulmányoztam, sőt el is mentem egy évre Konrad Lorenzhez tanulni. De Leó úgy érezte, az állatok viselkedése helyett a gyerekeket kellene tanulmányoznom.

Miért?

Nem tudom. Nem magyarázott. Talán azért mondta, hogy tanuljak Anna Freudnál, mert az emberi oldal mindig jobban érdekelte, mint akármi más.

Az ember azt gondolná, egy ilyen megrögzött természettudós nem ismeri Freudot.

Óriási tévedés: mindenről tudott. Persze, hogy olvasott Freudot. Mindent elolvasott, és hihetetlenül sok mindennel foglalkozott komolyan, nem csak fizikával, biológiával és hasonlókkal. Ezek az európai emberek, köztük apám is, megdöbbentően műveltek voltak. Nagy tudósok és nagyon művelt emberek.

Szilárd New Yorkban egyedül élt, Trude Weisstől, évtizedes barátnőjétől több ezer kilométeres távolságban. Sohasem vetett szemet másra?

A mi családunkhoz mély barátság fűzte. Beszélt Inge Feltrinellivel, aki Olaszországban él?

Nem.

Pedig ő volt az, akibe Leó nagyon beleesett. Nagyszerű, gyönyörű fiatal lány volt, talán húsz vagy huszonegy éves, de lehet, hogy csak tizenkilenc. Inge fantasztikusan kedves, sugárzó teremtés volt. Nálunk ismerkedtek meg és Leót valósággal elbűvölte. Mi tudtuk, hogy a kapcsolat plátói maradt, Leó nyilvánvaló vágyakozása nem teljesült be. Nyilván a félénksége miatt. Szerintem Trudén kívül senki nem volt az életében. De nagyon sokat voltak együtt Ingével. Öregedő gavallérként Leó főleg kínai vendéglőkbe és moziba vitte és csodálta. Lanouette, amikor a könyvét írta Leóról, Trudéval együtt meglátogatta Ingét és beszélt vele. Furcsa kapcsolat volt, az biztos.

Vajon miért nem élt együtt Szilárd Trudéval?

Nem tudom. Trude mindig máshol dolgozott. És ő sem volt a világ legmézesmázosabb, legkönnyebb embere. Ráadásul rettentő sokat dohányzott, Leó meg nem cigarettázott. Trude tüdőrákban halt meg. Kicsit talán maszkulin nő volt. Leó élete végén, amikor La Jollában, a Salk Intézetben dolgozott, mégiscsak összeköltöztek. Szép lakásuk volt, és nagyon jól érezték magukat együtt. Nagyon meghatott, amikor Trude elmesélte, hogy elmentek együtt vásárolni, és Leó vett neki kalapot. Ez olyan házias, férjes és Leóra egyáltalán nem jellemző dolog: kalapot venni a feleségének. Triviális, személyes és nem tipikus. Nem megható?

Még a temetése is különleges volt.

Leó halála után Trude szomorúan mutatta, milyen sok fontos ember írt neki kondoleáló levelet, például Kennedy-család és sokan mások. Azt mondta, Leó kérése a temetésére vonatkozóan az volt, hogy a hamvait vigyék fel egy ballonnal az égbe, és szórják szét az óceán fölött. Az emberek a temetéseken általában lefelé néznek. Ő pedig azt akarta, hogy nézzenek fölfelé. Forrás:http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz9802/szpar.html

A múltkor írtam már, hogy egy kisebb képeslapgyűjteményt kaptam, amiből már bemutattam itt a blogon néhányat. Íme, a gyűjteményből a kedvencem. „Egy jó kislány viselt dolgai” című képeslapsorozat Kozma Lajos tervezte képeslap sorozat egyik tagja. Nagy kedvencem Kozma Lajos, akitől már egy illusztrált mesekönyvem is van. Szép lassan összejön egy Kozma Lajos gyűjteményem.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: "... Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak - mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. ... Elmerültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan formáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztának érzek képzeletemben. ..."Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/epiteszet/kozma.html

Ha már kezembe került ez a Kozma Lajos képeslap, gondoltam elmegyek és lefényképezem az ötödik kerületben található Kozma Lajos tervezte épületeket. Az üvegházat, amely eredetileg kereskedelmi és raktárépületnek készült, ma zömmel lakások találhatók. Az épület kevéssé emlékeztet az eredeti tervekre, de legalább emléktábla van rajta.

 A Budapesti Műhely bejárata

1913-ban Kozma Lajos az Iparrajziskola vezető tanára lett. Grafikus tehetségét az iskola Lakberendezés és Fémmunka Tervezési Tanszékének készített plakátokkal kamatoztatja. Mégsem a tanári állás az, ami miatt ez az év meghatározó erővel bír Kozma életrajzában. 1913 egyben a Budapesti Műhely megalapításának is az éve.

Ez volt Magyarország első iparművészeti műhelye, ahol a közönség megtekinthette az alkotók munkáit. A berendezett kiállításokat hétfőtől szombatig ingyenesen lehetett látogatni. Kozma figyelembe vette a látogatók különböző társadalmi helyzetét; az alsó szinten gazdagabban berendezett lakásbelsőkkel találkozhattak a látogatók, míg a felső szinten a szerényebb körülmények között élők találhatták meg a megfelelő alkotásokat. Természetesen kiállításra kerültek Kozma Lajos-tervezte munkák is; bútorok, ajtók, ablakok.

A Műhely megnyílását hazai művészek, írók, költők mellett az európai sajtó is örömmel fogadta. Kozma célja az volt a Budapesti Műhellyel, hogy megmutassa az igényes, magyar iparművészetet az embereknek.

A Műhely impozáns bejárata is ezt a célt szolgálta. A Kozma által tervezett kapuzat két oldalát az ismert növényi motívumok és a szakmák jelképei uralták. Sajnos ez a nagyszerű műve is tűz áldozata lett. Forrás: http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/kozmalajos/iparmuveszet.htm

Szerencsére az eredeti fényképek alapján a bejáratott újrafaragták, így néhány fényképet készítettem is róla.

Életrajza: Kozma Lajos (sz. Fuchs) (Kiskorpád, 1884. június 8. – Budapest, 1948. november 26.) építész, iparművész és grafikus, műegyetemi tanár.

Kozma Lajos 1902 és 1906 között a József Nádor Műegyetemen tanult. Mestere Jánszky Béla volt. 1909–1910 között ösztöndíjasként Párizsban Henri Matisse mellett tanult festeni. A fiatal építészek népies szecessziós irányú, a Kós Károly törekvései nyomán alakult szellemi körének – Fiatalok Társasága - volt a tagja. Kós Károllyal, Györgyi Dénessel, Jánszky Bélával és másokkal igyekeztek korszerű, egyben nemzeti jellegű építőművészetet megvalósítani. Somogy és Erdély tájairól gyűjtötték a népi építészet, a pásztor-faragóművészet díszítő motívumait. Vázlatokat, rajzokat, metszeteket készítettek a falusi épületekről, templomokról, kapukról és e stílusjegyeket beépítették terveikbe.

1910-1913 között Lajta Béla tervezőirodájában dolgozott, irodáját vezette. 1911-ben grafikáival, illusztrációival és bútorterveivel szerepelt a KÉVE kiállításon. A Lajta tervei alapján épült Rózsavölgyi-ház - azóta elpusztult – biedermeier belsőépítészeti munkáit 1912-ben kivitelezte. Ekkor indult el iparművészeti munkássága. Más Lajta épületek külső díszítése is - Erzsébetvárosi Bank, Vas utcai iskola – nevéhez fűződik. Használati és berendezési tárgyakat készített a New-York kávéház részére is.

1913-ban az Iparrajziskola tanára lett és megalakította a Budapesti Műhelyt, amelynek a lakásművészet reformálása volt a célja. Bútortervei a 20-as években "Kozma barokk" néven váltak fogalommá, bútoraiért 1925-ben Iparművészeti Nagy Aranyéremmel tüntették ki, de stílusa már az art déco irányába mutatott. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Művészeti Direktórium tagja volt, majd a Műegyetemen 1919-ben induló Lakásművészeti Tanszék tanárává nevezték ki. Ezt a posztját azonban rövid idő múlva elvesztette, és csak 1947-ben kapta vissza.

Grafikusi tevékenysége is jelentős volt, pályája kezdetén könyvillusztrációkat készített. (Utolsó ábrándok, 1908, Ady illusztrációk, Csáth Géza, Móricz Zsigmond könyvcímlapok stb.) Szoros kapcsolatot alakított ki a híres gyomai Kner nyomdával, ahol szecessziós könyvgrafikákat tervezett (Kner Klasszikusok, Monumeta Litterarum). 1925-ben Kozma tervezte Gyomaendrődön, art déco stílusban Kner Imre lakóházát, ami ma Nyomdaipari Múzeum. A harmincas években egyre inkább az épülettervezés felé fordult. 1930-ban a Divatcsarnok újjáépítését tervezte meg, később számos bérlakást épített. Letisztult formavilágú, gondosan tervezett családi házai, villái épültek többségében Budapest második kerületében. Ezek már az avantgárdhoz való csatlakozást mutatják. (Bimbó út 39-67, Berkenye u. 19. Csopaki u. 10., Hermann Ottó u. 10., Napraforgó u. 6-8., Trombitás u. 13. stb.). Legjelentősebb munkái: az ÁTRIUM ház, a Margit krt. 55. alatt, alsó szintjein filmszínházzal. Egyik legismertebb munkája a maga számára épült. Lupa szigeti nyaraló. Az évente kétszer megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásárokon számos modern kísérleti jellegű pavilonépületet tervezett: Magyar Ház (1932-33,) Textil pavilon tornya, Idegenforgalmi pavilon (1936), Textilpavilon (1937) Magyar Lajos Gépszíj és Bőrárugyár Rt. pavilonja (1939, 1940) Tungsram pavilon, Weiss Manfréd Acél és Fémművek Rt. pavilonja (1940) Tungsram – Orion. "A fény pavilonja" (1941).

1941-ben, Svájcban jelent meg Das neue Haus című könyve, amelyben nemcsak a már elkészült épületeit közölte, hanem számos új szellemű tervrajzot is bemutatott. Utolsó jelentős munkáját, a Gyöngyösi és Ránky utca sarkára tervezett általános iskola épületét már halála után 1949-ben fejezték be. 1945-től a Magyar Művészeti Tanács Építőművészeti Szaktanácsának és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja. 1946-tól az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt. 1947-ben visszakapta katedráját a Műegyetemen. Az 1946-ban létrejött baloldali építészeket tömörítő Új Építészet Körének elnöke volt. A kör legjelentősebb munkája az 1948-ban a Nemzeti Szalonban megnyílt Új Csepel kiállítás volt. A kiállításon Kozma a csepeli általános iskola tervével szerepelt. 1948. november 26-án halt meg, Budapesten. Hamvait a Kerepesi temető 34/2-2-1 sírjában helyezték örök nyugalomra.

Kozma Lajos házait sem kímélte meg az idő, legnagyobb részüket átalakították, emeletet építettek rá vagy lebontották. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kozma_Lajos_(%C3%A9p%C3%ADt%C3%A9sz)

Mindjárt itt az új tanév. Elmúlt a nyár. Úgy látszik nem véletlenül vitt az utam a Hernád utca felé, ahol egy utcában egymáshoz közel kettő szecessziós jegyekkel rendelkező iskolát is fényképezhettem.

Az egyiken sajnos az eladó tábla van. Az épület eredetileg iskolaként működött, ezért a kialakítása elsődlegesen oktatási intézmény működtetését teszi lehetővé.Forrás: http://www.bfvk.hu/ingatlanok.php?id=50

Hatalmas méretű, mintegy másfél régi emeletnyi magasságot átfogó, igen feltűnő dombormű, témája szerint alighanem a tanítás, a tanulás allegóriája, tartalmilag is, a szereplők felsorakoztatásával is az épület kezdeti funkciójára utal. Az épületet eredetileg elemi iskolának emelték, de az intézmény már legelső tanévétől kezdve leányok számára fenntartott polgári iskolaként működött; iratai a főváros levéltárában az 1904-es évtől maradtak fönn. Korábban Klauzál Gábor Műszeripari Szakközépiskola- és Szakiskola működik a falai között.

A Peterdy utcára néző homlokzat bal szélén lévő dombormű alkotója azonosítatlan. Voltaképpen az anyag is bizonytalan, elképzelhető, hogy gipszről van szó, elképzelhető a mészkő is. Sajnos, az épület legutóbbi tatarozásakor a szokásos megoldást választották, a domborművet bekenték a nivelláló szemcsés festékbevonattal (melyet egyébként a homlokzatok különféle felületein sehol másutt nem tudtak alkalmazni, mivel az épület nagy része dísztéglával borított), és ez végképp homályban hagyja az épületdíszhez felhasznált anyagot.Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/19520/Az_egykori_Peterdy_utcai_polgari_leanyiskola_homlokzati_dombormuve_Budapest_1904.html

A másik hasonlóan nagy múltú iskolában az idei évben is lesz tanítás.

"Az iskolánk Bárczy István főpolgármester iskolateremtő korszakában épült 1910-ben Kismarthy Lechner Jenő tervezésében. Alighogy benépesült az elemi népiskola, az első világháború kitörése megpecsételte sorsát. Hadikórházként működött 1914-1918-ig. Szerepét először a Murányi utcai elemi iskola, majd a Dob utcai fiúiskola vette át. 1918-1930 között erdélyi menekültek otthonává alakult át. Csak 1930-ban kerülhetett vissza eredeti helyére a Hernád utcai elemi iskola. 1942-ben a Hernád 3. számú iskolába költözik át, hogy helyére a Damjanich Polgári Fiúiskolát helyezzék el. 1948-ban az intézmény Általános Leányiskolaként működik, melynek vezetését Darvas Vilmos látja el 1957-ig. 1957-től a szomszédos Hernád u.3.sz. iskola igazgatója dr. Kiss Gyula vezeti tovább a Leányiskolát 1964-ig. 1960-tól válik koedukálttá. A gyermekek létszáma ekkor eléri az 1250 főt. Urr József igazgató veszi át az intézmény vezetését 1975-ig. Délelőtt és délután is folyik a tanítás. Az 1975-76-os tanévet Rejtő Károly megbízott igazgató irányítja. 1976-tól 1983-ig Józan Gáborné lesz az igazgató. Őt követi Kiss Zsuzsanna egészen 2000-ig. Az ő vezetése alatt veszi fel intézményünk Baross Gábor nevét 1996. január 1-jén. 2000-2001-ig Doncsev Antonné megbízott igazgatóként látja el az iskola vezetését. Nevéhez fűződik a németországi Obrigheimben található testvériskolai kapcsolat kialakítása, mely 10 éven át működött töretlenül. 2001. novembere óta az iskola igazgatója Futás Béláné. Működése alatt 2010-ben kezdődött meg az iskola teljes körű felújítása." Forrás: http://egykor.hu/budapest-vii--kerulet/nepkozsegi-elemi-iskola/3624 

Amikor a Dózsa György út és Benczúr sarkán megtaláltam és lefényképeztem Balázs Samu emléktábláját, azt hittem majd csak a net segítségével találok róla emlékeket. Aztán nem sok kellet, hogy rájöjjek, hogy filmekből és a színházból is ismerősek egykori alakításai. Jó szerepekben játszott, de a név számomra mégsem csengett ismerősen.

A legelső film, amiben emlékszem alakítására, az a Liliomfi volt. Szilvay professzor szerepét nagyon jól játszotta.

Dajka Margit (Camilla), Balázs Samu (Szilvay professzor), Krencsey Marianne (Mariska), Darvas Iván (Liliomfi) a Liliomfi című filmben (1953)

Balázs Samu

Született: 1906 május 18. Bánffyhunyad, (Bánfihunyad) Magyarország ma Huedin, Romania

Elhunyt:1981 szeptember 25. Budapest, Magyarország

A Színművészeti Akadémiát 1928-ban végezi el, majd a kolozsvári Magyar Színházhoz szerződik. Tíz éven keresztül tagja a színháznak, ahol többnyire hősszerepeket játszik: Bánk bán (Katona József; címszerep); Ádám (Madách Imre: Az ember tragédiája).

"... Huszonnégy éves voltam, s nem kaptam huszonnégy éves szerepeket, csakis öregebbeket. Magyarázták: egy ilyen hosszú, sovány fiatalember nem lehet hős - mondja Balázs Samu egy interjúban a kolozsvári esztendőkre emlékezve, majd így folytatja - ...de én a Színiakadémián Bánk bánnal és Ádámmal vizsgáztam. Vártam hát... s megkaptam Ocskay brigadérost. Olyannyira hős voltam, hogy a második előadásra teljesen berekedtem. Aztán Földényi László helyett mégis beugorhattam Ádám szerepébe... Bajor Gizi jött le vendégszerepelni, az Azrában, a partnere lettem. Hamletet alakítottam Brassóban, szabadtéren... Vállaltam rendezést is: nagyon küzdelmes volt kevés próbával sokat produkálni. Vállaltam dramaturgfeladatot, de micsoda szerep volt ez is: ha magyar szerző darabját elutasították, rám hivatkoztak... Aztán feljöttem Pestre. Pedig Kolozsvárott már befutott színész voltam..."

Különösen nagy kitüntetés számára, hogy visszakerülhet az anyaországba, és a főváros vezető színháza ajánl fel állást. Sas Györgynek, az újságírónak megmutatja személyi igazolványát. Munkáltató neve: Nemzeti Színház. Munkaviszony kezdete: 1938. szeptember 31.

"... akkortájt történt. Nem hívott senki, nem várt itt senki. Gondolnom sem lehetett rá, hogy azokban a nehéz években, Hóman kultuszminisztersége idején, új státus nyíljék meg a Nemzeti Színházban. Csak egyre gondoltam: ha az ember tehetséges, ki kell, hogy jöjjön... Vagy ha nem? Akkor jobb is, ha belepusztul. Egy kis epizódszerepet mégis kaptam a Nemzetiben, egy lengyel darabban felvonásvégre jöttem be. - Doktor úr, doktor úr! - kiáltott értem a főszereplő. S én bejöttem fehér orvosi köpenyben, fejemen cilinderrel. Az ügyelőt megkértem, adjon rám fehér fényt. Egy mondatom volt csak: konstatáltam a főszereplő halálát. Feltűnést keltett az alig perces megjelenésem a színpadon: azt mondták, messze túlléptem az orvos figuráján. Én voltam a halál szimbóluma."

Itt a sok nagy név között rá korántsem kerül akkora fény (az ügyelő ellenére sem... bocsánat), mint azt korábban Kolozsvárott megszokhatta, csak néhány mondatos epizódszerepekben mutatkozhat be akkor. Igazi tehetsége azonban csak 1945 után bontakozik ki, amikor is feltűnik fanyar humorával, és klasszikus darabok méltóságteljes alakjainak ábrázolásával.

Nagy formátumú jellemszínész, alkatának megfelelően, fanyar méltósága és kesernyés okossága elsősorban szatirikus és intrikus figurák alakítására predesztinálja. Minden játékon túl azonban érezni a bölcs fölényét szerepeiben, "ítélj, egyszersmind ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne kötelezd el magad".

Ezt a semlegességét mind színész, mind a magánember vonatkozásaiban érvényre juttatja. Nem jár el kollégáival éjszakai, előadások utáni ünneplésekre, vagy ha épp kikerülhetetlen az ottléte, akkor is a mértéktartás jellemzi...

Magánéletéről nem szeret beszélni. Egyenesen visszariasztja, ha saját személyében kell valahol előállni, szerepelni. Autogramot sohasem ad. Minek? Micsoda nevetséges dolog értéket tulajdonítani egy odafirkantott névnek: Balázs Samu? A színész személye érdektelen, csak akit életre kelt, az a fontos. Meztelennek érzi magát civil emberként a közönség előtt. Kikerül minden olyan kérdést az évek során, amely a privát Balázs Samura vonatkozik. Kiköti a riportok előtt például, hogy az intimebb magánéletére vonatkozó kérdéseket még csak föl se tegyenek neki, mert ezzel ő befejezettnek tekinti a felkészületlen újságíróval a beszélgetést.

Feljegyeztetett Molnár Gál Péter által, hogy nyáron üdüléskor, az ebédlőben, az akkor néhány esztendős fiát, Ádámot magázva figyelmezteti. Kívülállóként megmosolyogni való, azonban ismerve Balázs Samut, a magázás szinte természetes...

"Azonosulj és ítélj. Ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne add fel magad."

E mögött a nemritkán kínos semlegesség mögött húzódik egyfajta védekezés, különösen az ötvenes évek táján. Tudni való, hogy "...Majláth Máriához, színésznő feleségéhez keménykezű sógora, a belügyminiszter, Erdei Ferenc adta hozzá" - már ahogy Molnár Gál mondja Balázs Samuról írott összefoglalójában. Érdekes felállás már eleve a rendíthetetlen, angol hidegvérrel és objektív kívülállással ("...Még az ördögtől is megtartva a három lépés távolságot" - MGP) apolitikus Balázs Samu, és a politikus, igen rámenős, lobbanékony Majláth Mária házassága. Tetézve a számos miniszteri tárcát időszakosan birtokló, sőt, az 1944-ben újjáalakult magyar kormány egyik alapító miniszterével való rokoni viszonya, ismert a színházában is, amely talán egyfajta védettséget jelent rövid ideig, abban a zűrzavaros időben.

Nem így Majláth Mária... A szakmában szóbeszéd, hogy Major Tamással való tettlegességig fajuló konfliktusa (állítólag arcul ütötte direktorát?!) idején Erdei Ferenc sem tudja megvédeni a vidéki (fegyelmi) áthelyezéstől Majláthot, igaz akkor a hatalmi játszmák okán már Erdei leváltott tisztségviselő...

Balázs Samu viszont talán inkább tudásával, tiszteletet parancsoló megjelenésével vívja ki színházában, hogy sem politikai okból "nem piszkálják", és művészi szempontból sem merül fel ellene semmilyen koncepció. Egyszerűen békén hagyják, s ő ezt maximálisan kihasználva, töretlenül teszi a dolgát. Egy róla írott cikkben így fogalmazza meg önmagával szemben megkövetelt színészi parancsát: "Azonosulj és ítélj. Ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne add fel magad."

A "Csongor és Tünde" okos Tudósa, Lucifer a "Tragédia"-ban, a "Tanner John" sofőrje, Jan Six Rembrandt városának polgármestere, a "Lyuk az életrajzon" című darabban Sümeghy, a lecsúszott egykori államtitkár. Gomböntőként elmondott súlyos szavait soká hordozza a közönség, az akkori "Peer Gynt"-ből. A "Pygmalion" Pickering ezredeseként elegáns, kedves és lehengerlően angol úr, aztán ismét egy klasszikus szerepben, professzorként a "Ványa bácsi"-ban. (1960) A "Ványa bácsi" professzorát egyébként megosztva játssza direktorával, Major Tamással.

A "Ványa bácsi"-előadás zsakettes Szerebrjadov professzora-alakításáról így ír a korabeli kritikus:

"... egyszerre játssza el az üres pozőrnek a leleplezését és egyben a tragédiáját is. Bizarr önirónia suhintja meg játékában a sikeres, áltudós figuráját. Súlya és jelentősége van a színésznek, ezért olyan súlytalan és jelentéktelen ez a Szerebrjadov, akit Balázs Samu hallatlan pontossággal, sajátosan eredeti művészettel életre kelt" - írja róla Demeter Imre a kritikájában (Film Színház Muzsika, 1960. március 4.)

Malvolio Mészáros Ági mellett a "Vízkereszt"-ben. Gellért Endre utolsó rendezése egyébként ez az előadás. A premiert megérte, a róla megjelent kritikát már nem. Közben Gellért már elindítja következő darabjának, a "Sok hűhó semmiért"-nek a próbáit is, de ennek a próbasorozatnak az elején "kivonul" a próbákról, a színházból, örökre... Balázs Samu darabbeli partnerei még: a játékával oly nagyszerű Gózon Gyula, a bölcs szépségű Lukács Margit, aki tiszta és tündökletes alakításával teszi a darabot örökre emlékezetessé.

Vörösmarty "Csongor és Tünde", a Balázs Samu alakította Tudósa kapcsán pedig valahogy rá is nagyon illenek a Tudós sorai:

"... tudni kell viszont felejteni is. Most például Sartoriust játszom "A szerelem árá"-ban. Valamikor Rátkay Márton játszotta, de milyen nagyszerűen. Mégis el kellett felejtenem, hiszen az én alkatom szerinti Sartorius egészen más. Én Cokane-t játszottam akkor, most Major Tamás játssza; az én Cokane-emet is el kellett felejtenem... A szerepformálás nemcsak alkotás; gyakran bonyolult és tudatos elvetés, elvonatkoztatás is."

"... Oly jó és megfiatalító együtt játszania a mai harminc körüliekkel... Törőcsikkel, Sztankayval, a többiekkel... akkor Balázs Samu hatvanéves, de a harmincévesekről beszél. És kifejti: művészi kockázatvállalás nélkül nem volna szabad egyetlen mai színésznek sem átlépnie a harmadik évtized küszöbét."

Tirestasként meghajol a hosszan tapsoló közönség előtt. Az Oedipus tragédiáját megjövendölő jós kicsit olyan, mint az "V. Szimfónia" sorsmotívuma. Hányszor is volt Balázs Samu ilyen drámai sorsmotívum? Az átal-útnál megjelenő Gombkötő szerepében, aki Peert be akarja olvasztani, mert nem tudja kifejezni önmagát. S milyen sorsmotívum Ben is, "Az ügynök halálá"-ban, Willy Loman bátyja, aki 17 éves korában bement a dzsungelbe, és 21 évesen, gazdagon jött ki onnan, s aki végül elővéve az óráját figyelmezteti Willyt, hogy induljanak, mert lekési a hajót.

- Hívnom kellett őt - mondja Balázs Samu nagyszerű kollégájáról, Timár Józsefről - Nem tudom, megértik-e, mit jelentett, hogy hívnom kellett, amikor láttam a szemében, hogy tudja, nemsokára valóban elmegy. Volt néhány előadás, amikor bizton tudták... Timár érezte, hogy valóban meg kell halnia. Láttam, amint egy utolsó előadáson csendesen elbúcsúzott a Lindát játszó Somogyi Erzsitől.

Willy a darabban egy régi ügynök hatalmas temetéséről beszél, akit rengetegen kísértek útjára. Nos, egyre inkább úgy éreztem, hogy előadásról előadásra szubjektívebbé válik, s önmagáról beszél.

Ha színpadra lép, sokáig csak gonosznak, intrikusnak nézik, afféle örök Lucifernek.

"... egyszer aztán egy magyar darabban jó szándékú embert játszottam, S minden kelléket felhasználtam, hogy annak is látsszam. Ettől még gyanúsabbá váltam a nézők szemében. Ahá, álcázom magam. Várták, mikor ölök meg valakit, mikor robbantom fel a színházat..."

Talán az első fordulat művészi pályáján a "Vízkereszt" Malvoliója. Aztán a sok jól ismert sikeres szerepe után eljut az "Oppenheimer-ügy" humanista Evans bírójáig. Később a Déry Tibor-darab pocakos vendéglős-szerepét játssza, és Fábri Zoltán akkor készülő filmjének egyik főszerepére is felkérést kap. Annyi epizód jellegű filmszerep után először Fábri-filmben főszerep... és lassan eltelt életéből hatvan esztendő, és mégis jön akkor egy új lehetőség valami újra. "... az évek nem számítanak - mondja. - Csak az ember fantáziája ne fakuljon el..."

Talán mindig akkor jegyezhető meg egy-egy nagy színpadi pillanat, ha a színész érezhetően megpróbál társszerző lenni. Balázs Samu pedig tetten érhetően több ízben is tud "társszerző" lenni, mint például Reginald Rose "Tizenkét dühös ember" című darabjában, vagy Pickering szerepében. Dénes György, az egykori nagyszerű Henry Higgins csodálkozva ül be az egyik előadásra, mert nem hiszi, hogy ebben a szerepben valakinek egyáltalán sikere lehet. Különösen nem a második felvonásban, ahol az ezredesnek alig öt mondata van. Nos, Balázs Samu, amikor Pearcené bejött Higginset figyelmeztetni, hogy milyen illetlen szót ne mondjon Elisa előtt, s ez az illetlenség már ott is lebegett a nyelve hegyén, elpirulva hol egy képet kezd nézegetni, hol egy könyvállvány mögé készül bújni, vagy kisurranni a szobából, s így fakaszt nevetést. A teázó jelenetben pedig megpróbál úgy viselkedni, hogy akár képet is lehetett volna róla festeni ezzel a címmel: angol úriember teázik.

"Persze - mondja Balázs Samu -, ez a pickeringi etikett csak a középosztályra kötelező. A valódi angol úriember nyugodtan lehúzhatja cipőjét társaságban."

Az azonosulásról és ítéletről beszél egy másik riportjában Nagy Juditnak. "Azonosulni Malvolio szerepével, e figurával - egyben az ítélkezést is jelenti. Shakespeare a korabeli puritánokat akarja kicsúfolni, az álerkölcsöt, szerepem csúcspontjának azt jelölték meg, amikor Malvolio elolvassa az Oliviának tulajdonított szerelmes levelet és felkiált: "Mosolyogni fogok! Mosolyogni!"Én, ott a színpadon - ez, úgy tudom, nincs a szövegben - előbb elcsodálkoztam a mosolygás gondolatán, és ott a helyszínen megpróbáltam arcom redőit nevetésre igazítani - életemben először".

Megbetegszik. "Egy-két év óta nehéz operációkon estem át, s le kellett mondanom néhány kedves szerepemről. Sajnos! Ennyit szeretnék a magánéletemről mondani. Ugye, kikapcsoljuk az olyan kérdéseket, hogy szeretek-e sakkozni? Vagy hogy mit csinálok szabadidőmben?" - nyilatkozza egy ízben. A Katona József Színház Pygmalion-előadásán már nem ő játssza az angol úriemberek mintapéldányát, Pickeringet. "Az ember tragédiája" prágai képében, Rudolf császár szerepében is már egy idő múlva más leckézteti meg Ádámot. Malvolio botja viszont tétlenül hever a kelléktárban, a "Vízkereszt"-et leveszik a műsorról.

Majd ismét játszani kezd. Látjuk Loxias szolgájaként, mint Tiresias színre lép az "Oedipus király" előadásán. A hangja ismét a régi, a legmélyebb regiszterben szólal meg az előadás koncertjében. Szolgának vallja ugyan magát, de valójában Apolló földi helytartója, Oedipus ellenfele, aki eljött, hogy megjósolja a végzetét a diadalában és boldogságában teljes királyra.

" ...vállalom, hogy zárkózott vagyok - mondja egy interjúban Balázs Samu -, nem szeretek autogramot adni. Ha vége az előadásnak, nem jövök ki a színházból, míg a közönség el nem megy. Képtelen vagyok a közönséggel találkozni. Nem szeretek "meztelenül" mutatkozni. Előfordul, hogy megy egy film, amelyben játszom, én véletlenül a mozi közelében járok, s felismernek. Ez nekem kellemetlen. A színpadon? A színpadon a közönség sem "meztelen". Ott élnek velem, velünk a darabban. A színésznek pedig az a kötelessége, hogy a rá kiosztott szerepet, jól vagy rosszul, sértődötten vagy boldogan, de eljátssza, legjobb tudása szerint. "Dobni" a szerepet, vagy unatkozni a színpadon - szerintem fegyelmi bíróság elé tartozik. A közönséget nem szabad dezilluzionálni."

"Kilencéves kolozsvári színi pályafutásom alatt történt. Jártuk az erdélyi városokat. Anyaszínésznőnk akkor hatvanéves lett, épp, mint most én, és a tiszteletére tartott előadás előtt a színpadon a társulat, s a város előkelő vezetői rövid szónoklatokkal köszöntötték fel. Az ünnepelt is felkészült a meghatott válaszadásra, de csak az elfúló megszólításig jutott el. A többi szöveget elfelejtette. Könnyekben tört ki. Nagyon kínosan éreztük magunkat; a függönyt le kellett bocsátani. A közönség azonban a félbeszakadt jelenetre tomboló ünneplésben tört ki. A siker láttán turnénk további állomáshelyein már tervszerűen így zajlott le a felköszöntés: szónoklatok, meghatott köszönet a megszólításig, elfúlás, könnyek, függöny, tomboló taps..."

A fals érzelmek irtózata színészi magatartásának egyik legfőbb építőeleme.

"Hogy elfeledkezhet-e a színész önmagáról a színpadon? Igen. És teljesen mégsem lehet. A színésznek át kell lényegülni, de teljes átlényegülés nem létezik. Az egyéniség - amely egy jellemet átél -, ez adja a színpadi feszültséget" - mondja Balázs Samu.

Teljes mértékben magáénak vallja Shakespeare sorait a "Hamlet"-ből: "No meg, aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki, mert vannak azok közt is, akik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fenn. Ez gyalázatosság és igen nyomorult becsvágyat mutat a bohóc részéről, ki e fogással él."És nemcsak hogy magáénak vallja, hanem eszerint is cselekszik.

Abban az öltőzőben "él", amelyben egykori nagy kollégája, Pethes Imre is. A régi 7-es. Pethes nem írta ki a nevét. Egy jelszót írt ki csupán: "A színjátszás átélés nélkül kutyakomédia". Mindenki tudta ezt akkor, miért írta, ki írta ki ezt mégis? Lehet, hogy ma is tudja sok színész. És mégis, talán újra ki kellene írni...

"Megemlíthetjük két modorosságát is - mondja Molnár Gál Péter. - Nevezzük inkább stílussajátosságnak. Saját színészi kalligráfiának.

Az egyik különös járása. A legsimább terepen is holdkórosan imbolygott. A leghétköznapibb úton is csillagok között bóklászott. Végül Ronyecz figyelte ki, mitől annyira kísérteties Balázs Samu járása. A kilépő lábbal ellentétes karját lendíti előre minden ember. Balázs azonban párhuzamosan jártatta kezét-lábát. Kóros bábfiguraként közlekedett. Középkori csodadoktor vagy kegyszerárus járt így a vásárban.

Másik modorossága orrának-szájának egyszerre mozgatása, összehúzása. Úgy hívták ezt a színházban: "Samu nyuszizik". Elugrani kész, gyanakvó nyúl tétováz ilyen pillogó-szimatoló összpontosítással. Ezt a mimikai fortélyt Balázs egyaránt alkalmazta tragédiában, komédiában és középfajú drámában. Egyformán használta tragikus és vidor eszközként. Talán annak a hamleti sornak arcjátéki megfelelője volt, hogy "valami bűzlik Dániában..." Arcán jólneveltség temperálta finom undor futott végig. Halvány gyanúja: elromlott itt minden. Szagot kapott az ígéretes kikelet."

Nem szeret ünnepelni. Ebben nem ismer tréfát. Olykor a sors is furcsa tréfát űz vele. Amikor például Kossuth-díjjal tüntetik ki (1951), épp operáción esik át. Egy napon kapják meg a Kossuth-díjat: ő és a híres orvosprofesszor, aki őt operálja. Ezt hallva, miután tudvalevőleg Balázs Samu nem kedveli még színpadon sem a "színpadias", érzelgős hatásokat, az embernek önkéntelenül is az a groteszk kép jut eszébe, és szinte látja, amint az orvos és a beteg meleg kézszorítással gratulál egymásnak a műtőasztalon. Persze bornírt ötlet, és rögtön el is vetem. Az viszont tény, valóban nagyon nem szeret ünnepelni.

Betegségen esik át a hatvanas évek közepén is, amelyből sikeresen felgyógyul. Azután a jó egészség, az életkedv sem ragadják érzelmes hangulatba. Racionális elme. "... a modern tudomány kitolta az emberi átlagéletkor határát - mondja. - ...de jó! Sok még a mulasztásom, be kell pótolni őket." A tudományban bízik. Az értelemben.

Nyugdíjazása után (1970) már, jobbára csak szerepekre szerződve, a Madách Színházban lép föl. Korábban az ifjúság oktatásával is foglalkozott, hisz 1946-tól 1952-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán beszédművészetet és színészmesterséget tanított.

Azután egyre ritkábban látni alakját, csontos és kemény szálfatermetét a színházak környékén, s a gondolkodó főt a színfalak előtt, amely a színpadon megszólaltatott szó minden hangzójával oly tisztán és világosan értelmezi az adott szerepet. S hány új figurát tud magára ölteni, és hányat tud magáról levetni, ha kell... Néha kamerák elé áll még. Ferenc Józsefet alakítja például a "Csontváry" című Huszárik filmben. Utoljára viszont Firsz szerepében láthatja a közönség, Csehov "Cseresznyéskert"-jének televízió változatában. Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/balazsselet.htm

Ráadásképpen a kommentelők közül, annak aki kéri felajánlom az itt bemutatott képeslapot. Szerintem a képeslapon Liliomfi van ábrázolva a magyar tenger partján. A képeslapra írt szövegből kiderül, hogy Liliomfi szerepében Feri az egyszeri katona Budapestről. Az kapja, aki kommentben jelzi, és megindokolja, hogy miért kéri. Magyarországra küldés esetén a postaköltséget én állom. Amennyiben több igény érkezik a lapra, sorsolással döntöm el, hogy ki kapja.

A címet nem véletlenül választottam. A mai posztomban Hevesi Sándorról emlékezem meg, akinek az emléktáblája a róla elnevezett téren a Magyar Színház főbejáratánál található. Az emléktáblát modern Zsolnay eozin mázas - már amennyire ez így koszosan még élvezhető -, épületkerámiák veszik körbe. Hevesi Sándorról nem sokat tudtam, azon kívül, hogy néhány művét, és életrajzából néhány mozzanatot ismertem. Érdekes és fordulatokban gazdag életrajza van, melyből szokásomhoz híven néhány részlete itt is megjelentetek.

Életrajza: Édesapja tanító Nagykanizsán. Hevesi Sándor egész életében gondosan ügyel arra, hogy családjáról, gyermekkoráról, és egyáltalán magáról, mint magánemberről bármi is kiderüljék. Épp ezért érdekes az, hogy harmincéves kora körül egy felkérésnek eleget téve mégis beszél sokak által kevéssé ismert magánéletéről. Ezek a ritka, és eddig kevesek által olvasott sorok következnek tehát: "1873. május 3-án születtem Nagykanizsán, s az egyetlen dolog, amelyre egyáltalán büszke lehetek: születésem napja, mert Shakespeare ugyanezen a napon született. ...gyerekkori emlékeim közül kettőről kell szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké, hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság. A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva. A nagytemplom, meg a Nagyszálló. A nagytemplom tornyán az aranykereszt kezdettől fogva nyugtalanított és vonzott. A homályos bejárat mögött végtelen csudákat sejtettem. Néha belopóztam, és a sírás szorongatta a torkomat, sohasem tudtam, hogy miért. Sok esztendővel utóbb megtaláltam a nyitját. Egy probléma volt, amelyet magamban hordoztam. Akkor értettem meg először, hogy az élet milyen paradox. Sok-sok kérdésnek a nyitja nem egyéb, mint egy probléma, amelyet meg kellene oldani.

A Nagyszálló csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak. Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem. Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes, tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak."

"...Mint a legtöbb gyereknek, olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait majdnem betéve tudtam.

Tizennégy éves koromban olvastam először Shakespeare-t, Rómeót és Júliát, tizenhat éves koromban nagy családi jelenetem volt az apámmal, mert évzáró vizsga előtt állottam, és mindenáron Nórát akartam látni a Nagyszálló színpadán. És vizsgák előtt a kertben, ahol illatoztak a rózsák és szerelmes kacagás hallatszott a lugasból, én elfúló lélegzettel olvastam a "Kísértetek"-et, amelyet akkor a jövő zenéjének éreztem, olyan öreg voltam akkor, és amelyet most a múlt dalának érzek, olyan fiatal lettem azóta.

Hogy miért öregedtem meg olyan korán s miért lettem fiatal olyan későn: annak igen egyszerű a magyarázata. Tizenöt éves koromban én is fiatal voltam, sőt ráléptem a legfiatalabb pályára: titkos drámaíró lettem. Eszeveszett gyorsasággal írtam egymás után a színdarabokat, de már tizenkilenc éves koromban észbe kaptam, pedig akkor egy vígjátékomat a Garai-pályázaton elismerésben részesítették. Annyira belemerültem a drámairodalom tanulmányozásába, olyan szenvedélyesen olvastam a nagy drámaírókat és a nagy teoretikusokat, hogy minden bátorságomat elveszítettem. Rájöttem arra, hogy tanulnom kell, mielőtt drámát írhatok. Így lett belőlem kritikus. És így lettem öreg. Húsz évvel ezelőtt megjelent az első munkám "A dráma és színpad" (1901), amelyet Rákosi Jenő tekintélyes szava kiemelt a mindennapi termelésből s mindenkinek figyelmébe ajánlott."

"Tizenhét éves koromban leérettségiztem, s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a "Magyar Szemle" című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár, író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem, mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés", rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!

Hatéves koromban láttam Blahánét, tizenkét éves koromban hallottam Strakoscht és Lewinskyt mint előadóművészeket, tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán, s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet.

Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötét-sárga uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját, amelyre még ma is, majdnem ötven év után is úgy emlékszem, mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes könnycsepp a szemben. ...és közben folyton kritizáltam és újból öregedtem. Elvégeztem a jogot, elvégeztem a filozófiát, újságíróskodtam, nevelősködtem, belekóstoltam a tanárságba is, míg 1902-hen Beöthy László arra a meggyőződésre nem jutott, hogy mint rendezőnek a Nemzeti Színházban volna a helyem. Ezzel megkezdődött az életem második periódusa, amelynek talán leglényegesebb epizódja a Thália Társaságom három esztendeje."

Még egyetemi hallgató korában jelennek meg első cikkei és dramaturgiai tanulmányai Kaposi József "Magyar Szemle" című hetilapjában. Egy darabig újságíró, majd reáliskolai (általános iskolai) tanár, s közben kiadja "A dráma és a színpad" című könyvét 1901-ben. Néhány kritikája és elméleti munkássága hívja fel Beöthy figyelmét tehát, aki végül is a Nemzeti Színházhoz szerződteti.

A fiatal Hevesit 1902-ben tehát Beöthy László direktor szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Első rendezései sorában egy darabfelújítást kap, amelyet azért nem túl nagy rizikó "megrendezni", legalábbis a színház számára. Dumas "fils Francillion"-jának próbáit vezeti, amikor a már korábban, sok-sok éven át játszott darab egyik szövegfordítási hibáján megakad a figyelme, megszakítja a próbát, és a hiba okára próbál rájönni. Helvey Laura adja Smithnét, akinek egy mondata végén a csíz mint madárhasonlat hangzik el: "Mit szól a fiamhoz? Valóságos csíz!" Hevesi buldog-elszántsággal megfejti, hogy a francia eredetiben szereplő "scrin" valóban jelent madárfaj nevét, csízt, de átvitt értelemben mamlaszt és tökfilkót is értenek alatta. Márpedig itt ez utóbbi szükségeltetik. A színészek joviális elnézéssel közlik vele, hogy tizenöt évig minden előadáson jó volt így a szöveg, és sohasem sértette senki fülét, legyen egészen nyugodt, most sem lesz belőle semmi baj. Hevesi azonban átíratja a szövegfordítást, több ponton is javítva a megszokottat, és ettől fogva elvárja, hogy az új szöveggel menjen a darab. Ez a történet kellően lemodellezi, és előrevetíti a jövőt is egyben, reprezentálva azt az alaposságot és minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel Hevesi egy darab színpadra állítását végzi. Valamint azt is jól példázza, hogy a megrögzült, és néha nem túl előnyös hagyományokon miképp lépdel át, és következetes igényességét milyen elszántan képviseli, kizárólag a szakmai szempontokat respektálva.

A Nemzeti Színházban eleinte nem érzi otthon magát. Alig kezdi el lobogó lelkesedéssel és nagyra törő tervekkel a munkáját, máris konfliktusba kerül számos nagy öreggel. Egyebek mellett magára haragítja éppen azt, akit az élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül, Jászai Marit. Közös munkájuk egyik első állomásaként - Jászai Lucrécia Borgiát alakítva - egy éjszakai jelenet beállításán különböznek végül is össze. Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi pedig ugyan nagyon sok mindent megtenne a neves tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Éles vita alakul ki közöttük, amelyben a nagy hírű színésznő a vastag sértések mellett egyszer csak egy vastag szerepköteget is a kezdő ifjú Hevesi felé hajít. Aki csak látja a jelenetet, ebből az incidensből egy életre szóló haragot sejt, Hevesi szakmai értelemben vett halálával egyetemben. Jászai azonban nem csak színésznő nagyság, hanem jellemében is igaz, később nem röstelli bevallani tévedését. Idővel rájön arra, hogy Hevesi valamiért, vagy valami ellen harcol, küzdelmének soha sincsenek személyi okai. Nemcsak hogy megbékél Hevesivel, de egy este egészen a szívébe zárja. Azon az estén a Várszínház épületében játszik Jászai, Hevesi pedig az ügyeletes rendező ugyanott. Hevesi az előírásnak megfelelően másfél órával az előadás előtt elfoglalja helyét, ám esemény nem túl sok. Nem szereti a semmittevést. Hirtelen észrevesz egy félreállított zongorát, s játszani kezd kedvtelésből. Az időközben megérkező Jászai elhelyezkedik az öltözője előtt, és végighallgatja Hevesi játékát. A zongorajáték végén hosszas beszélgetésbe fognak, amelyben Hevesi Mozartról beszél, és olyan meggyőző erővel, hogy Jászai nem csak az ifjú és költőlelkű rendezőt, hanem Mozartot is egy életre szívébe zárja. Későbbiekben barátjának vallja egy riport kapcsán Hevesit, ami pedig ritka, és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hevesi Sándor kezdeményezésére Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette fel Lukács György egy modern színpad megalakításának a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait, és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával, összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere, Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat, mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a tagok gyűjtenek össze végül is.

A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"

1904 és 1908 decemberéig, a csonka évadig 142 előadást tartanak, 27 szerző 35 művét előadva. 15 egész estés, azaz többfelvonásos darab kerül bemutatásra, és 20 egyfelvonásos mű. Magyar szerzőtől öt premier van ez időben, amely közül Lengyel Menyhért darabja az egyetlen háromfelvonásos bemutató. Legtöbbet Hejermans "Remény" című drámáját adják 25 előadásban, Hebbel "Mária Magdolna" című drámáját pedig 22 előadásban. Számos egyszer játszott darab is kerül az előadások közé, mint például Ibsen "Solness építőmester"-e, vagy Mende Béla és Kassowitz Bruno művei. 46 vidéki előadást tartanak 12 városban. Az előadások túlnyomó részét Hevesi Sándor, a Thália művészeti igazgatója és rendezője jegyzi, helyesebben szólva nem jegyzi, merthogy nem szerepelteti magát a címlapokon. A Thália társulatának teljes névsora: Balázs Béla, Balogh Vilma, Bálint Lajos, Bánóczi László, Bánóczi Dezső (a Társaság elnöke, rendező), Bardócz Krisztina, Barna Margit, Báthori Giza, Batízfalvy Elza, Benedek Marcell (a Thália alapító tagja és alelnöke), Boroviák Lajos, Dajbukát Ilona, Déry Gizella, Dobi Ferenc, Doktor János, Forgács Rózsi, Forrai Róza, Forró Pál, Garas Márton, Gellért Lajos, Herczeg Jenő, Hevesi Sándor, Huszár Károly, Judik Etel, Karczag Marcsa, Kárpáti Sándor, Kelemen Mária, Király Gizi, Kürthy György, Kürti József, Kürti Sári, Lukács György (mint alapító tag), Márffy Károly, Márkus László (mint dramaturg), Mészáros Giza, Mohácsi Jenő, Moly Margit, Moly Tamás, Olasz Pál, Sándor József, Sándor Miklós, Somlár Zsigmond, Somlay Artúr, Szabados Gizella, Szénásy György, Tihanyi Géza, Törzs Jenő, Vajda Ernő, Vámoss Hugó és Verő Margit. A társulat tagjai nem egy időben, egyszerre voltak tagok, erre felhívnám mindenki figyelmét.

Talán már esett szó arról, hogy magánéletét sohasem tekinti olyasvalaminek, amelynek a legcsekélyebb mértékben is előtérbe kellene helyeződni. Eleinte édesanyjával és húgaival él, akik gondosan ügyelnek válogatott öltönyeire, örökké tiszta és frissen vasalt ingeire, de Hevesi valamilyen veleszületett kamasz fiús zavarodottsággal pillanatok alatt képes összerombolni a női szemmel leggondosabban felépített imázst. Untig elegendő valakivel találkoznia, egy régi jó baráttal, netalántán egy tháliás ismerőssel, és kedvenc helyére, a Baross kávéház előtti bal szélfogó melletti törzsasztalához lehuppanva máris a mocskos hamutálak egyikét-másikát markolássza beszélgetés közben. Azután? Elegendő egy hajigazítás, egy izzadságcsepp a homlokon, és máris felveszi a széken ülve pihenő kéményseprő-ábrázatot, amiről ő tudomást sem vesz, míg környezete rendre ezen derül. Ha netalántán még az inggallérján is igazít, az összkép tökéletessé lesz, pusztán a falhoz támasztott hosszú drótos pamacsot hiányolhatjuk.

Hevesi - mint mondják - nem egy hódító jelenség. "Foga toldozott-foldozott volt, arcszíne sápadt, egészségtelen, mint olyanoké, akik sohasem járnak szabad levegőn, mint ahogy - azt hiszem - írja Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház későbbi főrendezője - önkéntesi évét leszámítva nem is járt soha, legfeljebb valamely szabadtéri előadás alkalmával." Kiterjedt, hatalmas baráti köre van, de bizalmas barátai nincsenek, az egyetlent, Ódry Árpádot leszámítva. Nőkhöz fűződő kapcsolatai is eléggé szerencsétlenül alakulnak. Az 1912-es év körül kölcsönös szerelem alakul ki egy nálánál némiképp idősebb színésznő és közte. Afféle viharos, nagy szerelem. Ám a boldogság nem tart sokáig, mert a hölgy (aki elvált asszony két gyermekkel) megbetegszik, és az orvosok elárulják azt is, hogy menthetetlen. Haláláig ápolja, hűséggel. Egyedül Ódry tudja ezt a titkot róla, és ez az a szál, ami kapcsán Ódryhoz egy életre szóló barátság köti. Ódry vigasztalja és tartja benne a lelket, amikor a tragédia bekövetkezik. Hevesi élete végéig gondoskodik a hölgy két gyermekéről éppúgy, mint Ódry halála után Ódry leányáról.

Később, közvetlen katonai bevonulása előtt megházasodik, egy finom és bájos özvegyet - bizonyos Országh Magdát - vesz el feleségül, akinek első házasságából egy fiúgyermeke van már addigra. Mindenki csodálkozik ezen a házasságon, mert Magda civil, nem színházi ember, és Hevesi elfoglaltságát ismerve senki sem tudja, miképp alakulhatott úgy Hevesi élete, hogy egyáltalán megismerkedhessen egy nem színházi emberrel, ráadásul, hogy abból házasság is legyen. Később meséli el Hevesiné, hogy egy neves operaénekesnő ötórai teáján ismerkedtek meg. Ott mutatták be neki mint főrendezőt, aki az első pillanattól fogva tágítani sem akart Magda mellől. A kapcsolat hamar elmélyül, Hevesi Sándor agglegényből férj lesz, mégpedig nagyon jó férj. A házassága minden korábbi balsikerű próbálkozása ellenére is kitűnő lesz, és sokan ennek a házasságnak tudják be, hogy Hevesi otthon ülővé válik, színházában - a korábbihoz képest - félgőzzel dolgozó ember, akinek a felszabaduló szellemi energiáit sikerül az elméleti kutatások irányába terelni, és erre az időre tehető, hogy Hevesi elkészíti egyik legnagyobb nemzetközi sikerét is biztosító munkáját "Az igazi Shakespeare" címmel.

A háború kitörése okán - hazafias példamutatástól vezéreltetve - gróf Bánffy Miklós kormánybiztos lemond, beáll katonának, hogy - mint mondja - "tudását a haza szolgálatába állítsa", és rövidesen Hevesi Sándornak is be kell vonulnia a hadseregbe mint tartalékos gyalogos tiszt. Mielőtt kiindulna a frontra, és mielőtt még ő is hősiesen megállná a helyét a lövészárkokban, a színházak újból megnyílnak Budapesten.

Bánffy kormánybiztos lemondását követően az Operaház berkein belül kialakuló változások egyértelművé teszik Hevesi számára, hogy oda visszatérnie lehetetlen. Ekkor Tóth Imre, a Nemzeti Színház direktora fogalmaz keresetet a minisztérium felé, és - mint a Nemzeti Színháznál nélkülözhetetlen személyt - katonai szolgálatai további teljesítése alól felmentik. Így kerül vissza a háború alatt, közel egyesztendős katonaság után Hevesi Sándor a Nemzeti Színházhoz, ahol ez idő alatt azért komoly művészi munkáról nem lehet szó a heti három engedélyezett előadás keretein belül. Premier megtartására is igen korlátozott lehetőség van, elsősorban reprízek, felújítások kerülnek előtérbe.

A háború befejezését követően Tóth Imrét Ambrus váltja fel az igazgatói székben, amely Hevesire nézve annyi változást eredményez, hogy Ambrus inkább a műsor irodalmi jellégére figyel elsősorban, és bizonyos darabokat, színészeket favorizál, másokat, szerzőket és színészeket pedig értelemszerűen háttérbe helyez. A kiválasztott darabok tekintetében viszont teljesen szabadkezet biztosít Hevesinek, aki így az elméleti munkásságát folyamatosan tudja átültetni és kipróbálni a valóságban is, természetesen mindig a józanság határain belül maradva. Ettől lesz igen értékes és érdekes ez az alkotói szakasza. Lassan ráébred, hogy nem elégséges lerombolni a régi beidegződéseket, a régi pátoszt, helyébe újfajta stílust, újfajta pátoszt, új hagyományt is kell teremteni és a színpadra hozni, mert az örök drámák csak így éledhetnek fel és elevenedhetnek meg a színpadon. Ráerez arra is továbbá, hogy a színház a tisztán kiejtett beszéd temploma.

Lassan ötvenesztendős, amikor kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog, talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt. Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory- (Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza, ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét, és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget tesz a londoni King's College meghívásának, és négy előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól, és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi. Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.) Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset hederít.

A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok idején mégis "A házi tündér"ügye veri fel. Dickens "Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában. A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva, minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag, hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti. Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni? - kérdi a bizottság.

"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna, mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..." - mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában is a levegőt.

A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat, arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező érvekkel szemben érvel, ellenérvvel, és védekezik, meg védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.

A sajtó egyöntetű ellenszenvétől kísérten kerül sor utolsó évadjára, ezen belül is Herczeg Ferenc "Bizánc"-ának bemutatójára, valamint új hazai szerzőként Babay József "Veronika" című színművének premierjére. A visszhang azonos. "Ásító széksorok, és üresen tátongó páholyok színtere" a Nemzeti. Úgy tűnik, a támadások vihara kitombolta magát lassan már. Egykori minisztere és támogatója, Klebersberg Kuno súlyos beteg, lemond, és halála megpecsételi Hevesi sorsát végleg. Miniszteri utódja szerint Hevesinek mennie kell, ám Karafiáth halogatja a döntést, tart a közvélemény túlreagálásától, amelynek már egyébként is lassan elege van a számára legkevésbé sem érthető támadáskomplexumból.

1932. október 1-jén hivatalba lép a Gömbös-kormány. A politikai élet átcsoportosulása nyomban nyilvánvaló lesz. Karafiáth szándékosan elhalasztott döntését a Hevesi-ügyben (hogy ne az ő nevéhez fűződjék...) már utódja, a korábbi Nemzeti Múzeum főigazgatóból lett kultuszminiszter, Hóman Bálint hozza meg. Hóman jegyzeteiben utólag sem kertel: "Hevesi elbocsátása", írja az aznapi jegyzetei közé, mint egyik napirendi pont.

Hevesi mellett azonban kiáll a nemzetközi szakma. Kitüntetések sorát kapja ekkor. A Francia Becsületrend lovagja lesz, és igen jelentős olasz kitüntetést is kap egyebek közt. Szabadságának lejártát követően pedig Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik.

A vádak tehát szép lassan összeomlanak, s mindenki azt várja ezek után, hogy Hevesi fényes elégtételt fog kapni, de nem így történik. Még az angol Shakespeare Társaság Hevesi Sándort magasztaló nyilatkozata sem akadályozza meg feletteseit, hogy fel ne áldoznák az ő fejét a politika pillanatnyi érdekeiért. Tanúságképp: ma kevés képviselőt tudunk említeni az akkori magyar parlament tagjai közül, míg Hevesi neve ma is ragyog (és nem csak a Hevesi Sándor téren állva - ez egy rossz bonmont, pardon). A Nemzeti Színház új igazgatót kap Márkus László személyében.

Azt gondolnánk, hogy ezzel itt véget ér a történet, de korántsem. A vizsgálat lezártát követően Hajdút rehabilitálják, és visszaveszi a színház azt, aki korábban színháza ellen vall, iratokat másol titokban és csempész ki, most, a határozat végén visszahelyeztetik állásába. Mindezt persze rút anyagi megokolásból, mert a színház szigorú nyugdíjintézetének törvénye előírja, hogy csak az a nő kaphat férje után nyugellátást, ha aktívan még két esztendőt él vele annak tagsága során, tehát a hölgy, Hajdúné nem nyugdíjképes, ha férje nincs a színháznál. Emiatt veszik vissza hát Hajdút, hogy a hosszú, sokesztendős szolgálat után ne veszítse el nyugdíjképességét. Hajdút a Nemzeti Színház könyvtárában helyezik el, a színház statisztikai adatain dolgozik nyugdíjaztatásáig. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust, és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz kitüntetést, kereshet új színházat...

"Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát - írja Csathó Kálmán, majd így folytatja. - Csak két dologban tudták őt felülmúlni: nagyobb anyagi lehetőséget tudtak teremteni elgondolásaik megvalósításához, és főleg, hogy jobban tudták fújni saját dicsőségük reklámharsonáját."

Attól fogva, hogy Hevesi a Nemzeti Színházat otthagyni kényszerül, a Magyar Színházban rendez. Néhány nagy siker teszi emlékezetessé ottani működését, amelyek közül különösen kiemelkedik "Az Úr katonái", a teljes "III. Richárd", és "A néma levente" rendezése. A szakma legjelentősebb munkájának és sikerének a "III. Richárd"-ot tartja. Utolsó bemutatójára 1939 áprilisában kerül sor. Heltai Jenő "Az ezerkettedik éjszaka" című művét rendezi, viszont kedvelt és hűséges tanítványa, Bayor Gizi ebben a darabban már nem szerepel. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor színre kerül a Kamaraszínházban Herczeg Ferenc "Az utolsó tánc" című darabja, ugyancsak Hevesi rendezésében. Vita támad Herczeg Ferenc, Bayor Gizi és Hevesi között a darabok bemutatóját illetően. Bayor Gizi és Herczeg kérik, hogy a Heltai-bemutatót tegyék át őszre. Hevesi azonban ragaszkodik a tavaszi premierekhez, mert attól fél, hogy "ősszel már késő lesz" - érvel végül is.

Egészségi állapota kezd aggasztóvá válni, különösen felesége váratlan halála után. Összeköltözik ismét húgaival, akik igen nagy szeretettel gondoskodnak róla. Hevesi folyamatosan dolgozik, csakúgy, mint azelőtt. Ír, dramatizál, fordít, tanít, ez utóbbit igen szenvedélyesen, mert ezt hivatásának érzi, afféle küldetéstudata bontakozott ki a következő generáció kinevelése ügyében. A fiatalok tisztelik, és ünnepi alkalomnak tekintik, ha szóba áll velük, ám ő inkább a sérelmeit tartja számon. A kedvenc kávéházi asztalánál ülve üdvözli például régi munkatársát, Rab Antalt, és megköszöni, hogy nem kerüli el őt. Beletörődött, és ugyanakkor kicsit méltatlan a szituáció. Hevesi már ekkor munka közben is szokatlanul fáradékony, levert. Nem tudja magát túltenni a történteken. Állandóan dolgozik benne a támadások lelket mérgező légköre, amelyet a politikai helyzet rosszabbodása is súlyt. Ám cukorbetegsége egyre inkább elhatalmasodik. Ő maga - korábbi metódussal - nem törődik vele, húgai annál szigorúbban betartják a diétás étrendjét, ő pedig a szokott módon fütyül a bajra. Időnek előtte bekövetkező halát is ez a cukorbaj okozza.

Hevesi életösszegzése

"1902 óta vagyok a Nemzeti Színházban, rendező, dramaturg, főrendező voltam. 1904-1907-ig mellékesen még a Thália majdnem valamennyi előadását beállítottam és rendeztem, 1902-1914-ig az Operaház helyettes igazgatója voltam, ...ahol Shakespeare és Ibsen helyett Mozartot és Verdit próbáltam a mai színházlátogató fölfogásába beilleszteni, ... s rendeztem és átrendeztem 22 operát és balettet. 1922-től kezdve 10 és fél éven át a Nemzeti Színház igazgatója is voltam, s megteremtettem a Kamaraszínházat. Írtam, átdolgoztam és fordítottam körülbelül 150 darabot, fordítottam 10 regényt és több mint ezer novellát, három nyelven írtam esszéket, elméleti könyvem 6, az eddig megjelent cikkeim száma meghaladja a 2000-et. Budapesten kívül előadásokat tartottam Bécsben és Londonban, persze németül és angolul, s budapesti premierjeim összevéve sem voltak olyan izgalmasak, mint első előadásom a Londoni Egyetemen, ahol a többi között másfél tucat egyetemi tanár ült velem szemben és én meg voltam győződve, hogy olyan fiaskót fogok vallani, amelyet nem lehet túlélni. Azóta nem volt részem hasonló izgalomban (a második előadásomon már úgy éreztem magamat, mintha pestieknek beszélnék magyarul) - aminthogy már 63. évemben járok -, nem is lesznek már ilyen kritikus perceim - írja négy esztendővel a halála előtt Hevesi, majd így folytatja. - A munka nem mindig nemesít, de a narkotikumok között mégis a legjobb, s nincs az az autó, amely úgy tudná nyelni az időt, mint a szellemi munka, amely jólesik. Szeretem az életet, de élni csak addig szeretnék, amíg jól érzem magamat az íróasztalom mellett."

Hevesi Sándor nincs többé

A sajtó néhány nappal a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel". A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó rendezése is.

A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos, megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.

"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit. Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között)

In memoriam Hevesi Sándor

"Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem - botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története" - emlékezik rá Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője. Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/f-j/hevesielet.htm

Egy régi falusi házat örököltünk. Az első feladat a rendrakás és lomtalanítás. Már közel kettő tonna fémhulladékot szedtünk össze, és vittünk el. A padlásról - mely biztosan sok kincset is rejt - most vagy 2 köbméternyi félrerakott régi újságot hordtam le. Az újság nagy részével már nem sok mindent lehet kezdeni, mert, ahogy tapasztaltam már állati ürülékkel is fertőzött.

Érdekes módon egy széteső újságkötetből egy 1981-ből származó Ludas Magazin esett ki, újszerű állapotban. Érdekes kortörténeti emlék. Én most nem is írnék róla többet, beszéljenek helyettem a magazinból beválogatott oldalak.

Volt időszak, amikor a szeptember és/vagy az október a szüretelésről szólt. Egy évtizede még szüreti mulatságra se mentünk. Most, hogy a kezembe akadt ez a reklámlap a régmúltból egyre nagyobb kedvem a szüreti időszakban a Badacsonyba menni.

Az IBOS borászat történetét megtaláltam a neten. Kiderült, hogy a képeslap a borászat államosításának utolsó évében íródott.

IBOS borászat Badacsonyban

A Badacsonyi Ibos borászat Ramassetter Vince örökségeként indul. Az 1878-ban bekövetkezett halálakor, végrendelete alapján a birtokot Ramessetter Erzsébet leánya, Ferenczy Aloisa örökölte meg. Az így örökölt birtokot Ferenczy Aloisa és férje Szilber Antal kezelte. Közel egy évtized alatt a birtok vesztett értékéből, több résztulajdonos hanyag kezelése miatt. 1888-ban nászajándékként a birtok leányuk, Szilber Aloisa és férje Ibos Nándor örökségébe került.  

Ibos Nándor a kor polgári előkelőségéhez tartozott, gyógyszerészként élte életét, a borászat Badacsonyban ekkor még csak hobbi volt számára. A századfordulóra viszont már fontos lett nekik, és Badacsonyba költöztek. A Ramessetter Vince végrendeletéhez híven elindította a borászat fellendítését. Piacot szerzett, szőlőterületeket vásárolt vissza. Jelentős társadalmi szerepet vállalt a régióban, így Badacsony képviseletében alapító tagja volt a Balatoni Szövetségnek. Ramassetter Vince halálának 30. évfordulóján, 1908-ban, Sümegen avatták fel szobrát. A szoboravató ünnepségen Ibos Nándor mondott ünnepi beszédet, aki Ramassetter Vince szellemi hagyatékát – utód hiányában – átvette.

Az 1920-as évektől fia, Ibos Ferenc vette át a gazdaságot és tette azt országosan – és még azon túl is – híressé. A család számos sikereket és eredményeket ért el. Kutató tevékenységeket végzett, főleg dr. Ibos József kutatásai révén, az egyik legtöbb bort előállító és értékesítővé váltak. Adakoztak a térség fejlődése érdekében. Alkalmazottaiknak, dolgozóiknak tisztességes megélhetést tudtak biztosítani.

Ibos Ferencnek a második világháború vetett véget rövid, de tartalmas életének, testvérével, Ibos Istvánnal együtt a Vörös Hadsereg áldozatává váltak, és lettek Magyar hősi halottak. Emléküket ma Badacsonytomajban Őrzik, Ibos Ferencről pedig utcát neveztek el.

Ibos Ferenc halála után özvegye, Ibos Ferencné, Subáky Márta és lánytestvére Ibos Vilma vette át a gazdaság irányítását. A kommunista diktatúra az Ibos - családot  sem kímélte, 1953-ban államosították az egész vagyont, és tették a családot földönfutóvá. Ettől az időtől kezdve a kommunista időben már szinte az Ibos nevet sem volt szabad kiejteni, ki kellett törölni minden vele kapcsolatos emléket. Persze az idősebb emberek még sokáig őrizték az emléküket. Az egykori Ibos - házban ma a Pannon Egyetem Szőlészeti és Borászati Kutató Intézete működik. Forrás: http://www.ibos.eoldal.hu/cikkek/badacsony-ibos-haz/ibos-boraszat.html

Az elmúlt hétvégére kigondoltam egy kis meglepetés ajándékot a feleségemnek, Nagyon jó ötletnek találtam, hogy csak úgy ötletszerűen elmenjünk a Dunakanyarba egy napos kirándulásra. Budapesttől nincs messze, és annyi szép látnivaló van a Duna mindkettő oldalán. Egy 1981-ben kiadott német nyelvű Panoráma útikönyv is segítségünkre lett volna. Úgy gondoltam, egy zsákszerű csomagolásban őszi levelekkel díszítve ajándékul adom a feleségemnek. A könyvből aztán kiválaszthatná azt a műemléket, amihez a legjobb a leírás. Ha nekem kellene választani, én biztosan a Szentendrei kálváriát választanám, mert az még nincs bemutatva a Csendhegyek blogon, és olyan jó a könyvben levő grafika. Máskülönben az útikönyv magyar nyelvű változatában fekete-fehér képekben vannak csak megörökítve a Dunakanyar nevezetességei.

Egy iránytűt is vettem hozzá. A nagy iránytű választékból sikerült kiválasztanom azt az egyet, amelyik zöld nyíllal mutatja az északi irányt. A zöld feleségem kedvenc színe.

Ezt jól kigondoltam, és bíztam abban, hogy ez a zsákba macska ajándék tetszeni fog a feleségemnek, és egy felejthetetlen napot töltünk a Duna kanyarulatában.

Az ötlet a feleségem tetszését nem nagyon nyerte el, így aztán maradt a könyv, és a dekorációja a dohányzó asztalkán egy sárga rózsacsokorral. Így lett a sárga rózsából őszirózsa.

Vasárnap aztán a feleségemet mégis sikerült kimozdítani lakásunk négy fala közül. Az ARC kiállításra mentünk, és megnéztük, hogy a mai magyar művészek hogyan látják a magyar valóságot egy-egy óriásplakátba sűrítve. Nagyon elgondolkodtató alkotások születtek, a jelen és közelmúlt politikai eseményeiről. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevessek ezen. Kommentárt idén sem írnék a kiállításon készített képeimhez.  

Összesen annyit tennék hozzá, hogy amikor leültem a poszthoz válogatni a képeket a feleségem a következőt mondta: „Arra vigyázz, hogy a kezedet meg ne sértse a sok szögesdrót!”   

PS: Az utolsó kép berakásán sokat gondolkodtam, mert nem sikerült jól. A plakát készítőjének ötlete - megalkotta Batman emblémából és a Parlamentünk  árnyképéből ezt a szimbólumot - , nagyon tetszett.

A Budapesti Szervita tér építészetileg nem mondható letisztultnak. Megtalálható ezen a csöppnyi téren a tizenkilencedik század közepétől a huszadik század végéig minden építészeti irányzat. Ezen a kis téren az én kedvencem a modernnek tűnő hatemeletes Zsolnay épületkerámiákkal díszített épület. Lajta Béla tervezte és a fiatal Kozma Lajos volt a segédje. Lajta Béla vett egy sárközi női fejdíszt, és annak motívumai alapján a Zsolnay gyárban elkészítette a kerámia burkolatokat. Az ifjú Kozma Lajosra jutott a zeneműbolt belső berendezése. Lajos a Somogyi pásztorfaragások motívumkincseit felhasználva tervezte meg az üzlet berendezését. Sajnos berendezés mára már megsemmisült. Én még a nyolcvanas években az üzletben járva néhány széket még láttam az eredeti berendezésből.

A Rózsavölgyi Zeneműbolt 1912-ben nyitotta meg új üzletét a Szervita tér 5. szám alatti üzletház alsó szintjén. A Lajta Béla által tervezett épületben a fiatal Kozma Lajos tervezte az üzlet belső kialakítását, amely a késő szecesszió formavilágát és motívumkincsét egyesítette a funkcionalizmus elemeivel. Forrás: http://gyujtemeny.imm.hu/virtualis-kiallitas/budapest-rozsavolgyi-zenemubolt/153

Amikor Kismartoni Esterházy kastélyban jártunk, jó lett volna találkoznunk a kastély úrnőjével. Sajnos akkor a kiállítótermekben csak a róla készült képeket láthattuk. Aztán egyszer csak a netes piactéren megláttam a kastély úrnőjéről írt könyvet. A könyvet Julikának ajánlotta a könyv főszereplője. Amikor megvásároltam, és átvettem, reménykedtem, hogy majd Julikától vehetem át a könyvet, és mesél majd a Hercegnével történt találkozásáról. Aztán kiderült, hogy másodkézből vásároltam meg ezt a dedikált életrajzi könyvet. Azért így is örülök, hogy a feleségem születésnapjára a kedvenc írójának oldalági rokonától ajándékozhattam egy könyvet. 

Ottrubay Melinda, férjezett nevén galántai Esterházy Melinda hercegné (Budapest, 1920. május 24. – Kismarton, 2014. augusztus 28.) balett-táncosnő volt.

Édesapja dr. Ottrubay Dezső törvényszéki elnök volt. Brada Ede magániskolájában kezdte tanulmányait. 1931-ben egy növendékmatinén tűnt fel. 1933-ban került a budapesti Operaház balettkarába. Itt Brada Rezső balettmester vette át képzését. Második évadjától címzetes magántáncos, 1937-től magántáncos, 1942-től első magántáncos, „primabalerina assoluta" volt. Karrierje csúcsán ismerkedett meg későbbi férjével, V. Esterházy Pál herceggel, akivel 1946-ban házasságot kötött, és ekkor felhagyott balett-táncosi pályafutásával.

Férjét 1949-ben, a Mindszenty-perben hosszú fogságra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az 1956-os forradalom alatt kiszabadult. A hercegi pár Zürichben telepedett le és ott élt egészen a herceg 1989 áprilisában bekövetkezett haláláig. Az özvegy unokaöccsével, dr. Ottrubay Istvánnal lett az Esterházy-vagyon kezelője.

1990-ben örökös tag címet kapott az Operaháztól.2002-ben teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Forrás: http://esterhazy.at/hu/melinda/3867285/Gyonyoru-gyermekkor-nagyszeru-karrier-boldog-hazassag-Akarhatok

Még a nyáron történt, hogy sógoromék látogattak meg bennünket a hétvégén. A két hétvégi nap közül első napi parlamenti túráról már meséltem.  Az első napi idegenvezetésem tetszhetett sógorom családjának, ezért ért az megtiszteltetés, hogy másnap is én kísérhettem a családot a vártúrára. A túra útvonalát én választottam meg. Olyan útvonalat választottam, ahol a lehető legtöbb Zsolnay épületkerámiás épületet tudjam lefényképezni.  A újonnan felújított és sokszor átadott Várkert bazár restaurálása jól sikerült. Az újonnan hozzárakott műrozsdás kiegészítések már nem nyerték el a tetszésem, ilyeneket nem is fényképeztem. Az általam lefényképezett Zsolnay műemlékekhez a leírásokat Mattyasovszky Zsolnay Tamásék „Zsolnay épületkerámiák Budapesten” című könyvéből fényképeztem be. 

A most bemutatásra kerülő sarokház az Országházhoz közeli található. Sok turista nézi, és fényképezi a jól megépített bérpalotát. Annak idején ebben a házban élt Hajós Alfréd. Talán épp ebben a házban dönti el, hogy megtanul úszni?

Az 1878-ban született Hajós édesapja a Dunába fulladt és meghalt - a későbbi bajnok ekkor volt 13 éves és eldöntötte, hogy elkezd úszni. Közben a Markó utcai reáliskola elvégzése után diplomát szerzett a Műegyetemen. Az egyetemi évek alatt fizikailag is edzésben volt. Létesítmények híján a Rudas medencéjében készült az olimpiára, amelyen a budapesti fürdő meleg vizéhez szokott sportoló 13 fokos tengervízben nyerte olimpiai bajnoki címeit. "Ez a magyar ifjú egy valóságos delfin" - ezt mondta Hajósról a görög trónörökös. Így lett ő a Magyar delfin. Az úszás mellett Hajós focizott is. A BTC tagjaként részt vett 1897-ben az első hivatalos edzőmeccsen, 1901-ben és 1902-ben pedig bajnokcsapat tagja volt. Kétszeres magyar válogatott volt és kétszer szövetségi kapitányként is irányította a nemzeti csapatot. Emellett FIFA-játékvezető is volt.

A civil munkáját tekintve építészmérnök Hajós a kezdeti évek után saját irodát alapított Villányi Jánossal. Ők nyerték a Borsod megyei Takarékpénztár épületének pályázatát, ők tervezték a debreceni Aranybika szálló felújítását és a pozsonyi gimnázium, a Magyar Mezőgazdák szövetségének budapesti székháza, valamint a szegedi Gyógypedagógiai Intézet építése is az ő nevükhöz fűződik.

Hajós természetesen sportlétesítményeket is tervezett. Budapest 50000-es stadionjának tervei az I. világháború miatt meghiúsultak, ám az 1920-as években a sportban is lehetett, sőt kellett építkezni. 1922-ben avatták fel a Hajós által tervezett UTE-stadiont és a győri uszodában is az ő nevét áldhatták.

1924-ben, a világháború utáni első olimpián a sport mellett a szellemi vetélkedés is teret kapott. Hajós építészet kategóriában - Lauber Dezsővel - közösen ezüstérmet szerzett a budapesti stadion tervével. Hajós így az egyetlen magyar, aki művészet és sport kategóriában is olimpiai érmet szerzett. Ez valószínűleg nem is fog már változni.

Hajós Alfréd legismertebb sportlétesítménye a róla elnevezett, 1930-ban épült margitszigeti uszoda. Magyarország első fedett uszodájáról visszaköszön az építész-sportoló munkássága.

Hajós Alfréd ismertségének és népszerűségének köszönhetően megúszta a II. világháború zsidóüldözéseit. A sportban és az építészetben nyújtott teljesítménye mellett kétgyermekes családapa lett belőle.

Utolsó műve a kelenföldi hőerőmű művelődési otthona volt 1955-ben. Hajós Alfréd 1955. november 22-én hunyt el. Igazi példakép ő a XXI. századi emberek számára is. Forrás: http://magicmagyars.blog.hu/2013/04/10/az_elso_magyar_olimpiai_bajnok_hajos_jolly_joker_alfred

Vadászok a magyarországi régi német nemzetiségi ABC-s könyvekre, mert feleségem ezeket nagyon jól fel tudja használni kutatási és oktatási tevékenységéhez. Nemrég sikerült egy 1903-ben kiadott német középiskolai magyar olvasókönyvet vásárolnom. Feleségemnek még nem adtam oda, mert várom az alkalmat, amikor meglephetem vele.  Nekem addig is élményt jelentett beleolvasni a könyvbe, és utánanézni a könyvkiadási helyének, és az egykori tulajdonosának. Nagyszebenben adták ki, ami akkoriban az erdélyi szászok egyik fontos kulturális települése volt. Abból az időből találtam is német nyelvű képeslapokat is, melyekből be is raktam néhányat, hogy ne csak 100 évvel ezelőtti verseket és szövegeket olvassatok.

A könyvben levő bejegyzések és tulajdonosi pecsét alapján látszik, hogy a könyvet az 1920-as évek második felében is használták. Gull Friedrich, akit fiatal korában csak  Fritznek szólíthatták volt a tulajdonosa. Gull Medgyesen élt, és Medgyes magyar nyelvű honlapjáról kiderült, hogy a 10-es években az egyik Gull családnak még kocsmája is volt. Talán éppen a kocsmáros fia volt Fritz? Ez csak ebből a könyvből kideríteni nem lehet. Nekem nagyon jól esett ebben a múlt század elejei nyelvezetben írt kis versek, elbeszélések, mondák és egyéb tanítási anyagocskák olvasása. Gondolom a könyvből mindenki más és más részleteket emelni ki. Nem állítom, hogy a kimásolt részek tetszettetek legjobban, de így sikerült…

Képek forrása: https://kepeslapok.wordpress.com/2015/02/25/hermannstadt/nagyszebennyarivendegli1901jpg/ ; https://kepeslapok.wordpress.com/2011/03/21/nagyszeben/

Munkából hazafele menet a szokott gyalogos útvonalam elterelték. Négyszer hosszabban jutottam át a Róbert Károly körútról a Városligetbe. Az elterelés számomra ismeretlen útvonalra vitt. Ez az útvonalat a szokásosnál sokkal szemetesebb, és gondozatlan. A bokrok alatt hajléktalan táborozásra utaló nyomok. Ezen nem is csodálkozom, hisz normál esetben ezen az útvonalon emberek gyalogosan nem járnak. Az biztos, hogy cirkuszi előadás előtt komoly forgalom lehetett itt egykoron. Ez az útvonal visz a Fővárosi Nagycirkusz próbatermeitől a Cirkusz hátsó művészbejárójához. Ezen kívül az állatkert hátsóbejárata és az egykori vidámpark hátsó bejárata is innét közelíthető meg. Ezen az útvonalon nemzetközileg híres artisták vonulhattak fellépésre, és itt kísérhették az idomított állatokat is a nagycirkuszba.

A mai állapotokhoz nem fűznék kommentárt.

Divat mostanában hazai városainkról, réges-régi metszeteket vásárolni. Lehet is licitálni aukciós házaknál is egy kisebb vagyonba kerülő tételekre. Régóta vadászom Pécs XVII. századi metszetére. Én nem tehetem meg, hogy eredetit vegyek, így beértem a másolattal is.

Szerencsém volt, mert Pécs felszabadításának -300 éves évfordulójára limitált szériában kiadott-, Johann Martin Lerc metszetet sikerült jó áron megvásárolnom. Ez ideális időben történt, mert még időben történt ahhoz, hogy feleségem születésnapi ajándéka legyen. Már 5 éve, hogy feleségemet az évfordulóra egy személyes élettörténetéhez köthető város régi metszetének eredetijével, vagy másolatával lepem meg. Múlt évben Nagymarosi látképet kapott góréval, de megvolt már Fulda, Pest, Marburg is. Pécs nevezetes hely, mert gimnáziumi éveiben itt tanult, és itt volt kollégista. A metszet megvásárlása után már csak keretezni kellett. Öt évvel ezelőtt még képkeretezőhöz vittem, de az több pénzt kért el a keretezésért, mint amibe maga a metszetem került. Az utóbbi években megpróbálom magam megoldani a keretezést. Most egy komplett régi keretes képet vettem meg, hogy Pécs metszetem méltó kerete legyen.  Egy kissé nagyobb keretet kaptam, mint amekkora a metszetem volt, így a passzpartú mellett még maradt hely más képeknek is. Ajándék, ezek között három pécsi volt. Érdekes kortörténeti dokumentumok ezek a képeslapok, ezért megmutatom nektek a hátsó szövegüket is. A keretbe sajnos, csak a képes oldalukat tudtam betenni, és úgy ítéltem meg, hogy csak kettő mutat jól. A kettő metszethez kerülő képeslap reményeim szerint feleségemnél is pozitív emlékeket ébreszt fel. A Nádor szállós mindenképpen, mert a hetvenes években a „Nádor tekercs” nevű sütemény volt az egyik kedvence.

A képkeretemhez – olyan olcsó volt, hogy fizetéskor az ezresből még egy tízest vissza is kaptam -, még egy Renoiré képet is kaptam. Először azt hittem egy silány reprodukció, aztán amikor kibontottam, kiderült, hogy valódi vászonra készült képről van szó. Így aztán a valódi képet cseréltem másolatra. Azért a jövőkutatóknak is hagytam egy kis rejtvényt, mert visszaépítettem a hátoldalába az eredeti Renoirét is.

Az eredeti metszet feltételezett készítőiről:  Johann Martin Lerch (geb. 1643, gest. 3.7.1693) Johann Martin Lerch wurde in Oberlenningen in Württemberg geboren. Er war zwischen 1659 und 1689 in Wien tätig, heiratete 1665 und hielt sich vorübergehend auch in Prag auf. Von seiner Hand sind vor allem Porträts, Darstellungen von Tagesereignissen, Heiligenbilder und topographische Darstellungen mit dekorativer Rahmung und Beiwerk bekannt. 1683 verfasste und veröffentlichte er eine Beschreibung der Belagerung Wiens durch die Osmanen mit Stichillustrationen. 1689 zeichnete und stach er das Karmeliterkloster "in der Wüste" bei Mannersdorf und etwa um diese Zeit auch ein großes Blatt mit einer Vogelschauansicht des Stiftes Klosterneuburg. Lerch starb 1693 in Wien. 

Forrás: http://geschichte.landesmuseum.net/index.asp?contenturl=http://geschichte.landesmuseum.net/personen/personendetail.asp___ID=-1517535294

Egy tanulmány szerint lányának férjével együtt Bécsben készítette és adta ki Bécsben a rézmetszeteit.

Matthias Greischer (Sankt Martin [Šmartno pri Litiji], ker. 1659. 2. 20 - 1712 vagy Buda, tem. 1697. 1. 7), bécsi grafikus, rézmetsző. 1684. 7. 4-én feleségül vette Anna Theresia Lerchet, Martin Lerch bécsi rézmetsző lányát. Az esküvőre a bécsi Szent István katedrálisban került sor. Egyik házassági tanúja Johann Jacob Hoffmann, Esterházy Pál egykori udvari rézmetszője volt. A felesége hozománya lehetővé tette számára, hogy 1685-ben Bécsben rézmetsző műhelyt és kiadót hozzon létre. Ez évtől rendszeresen közölt metszeteket Magyarország török alóli felszabadításáról. Ismertet metszetei Érsekújvár, Szolnok, Szarvas, Gyula és Thököly letartóztatása, történelmi magyarázatokkal. 1686 nyara után meghalt a hatéves fia, Matthias. 1687-ben apósával együtt több nagy formátumú metszetet adott ki. 1688-ban elkészítette Valvasor portréját. 1685 és 1689 között több levelet is váltott Thalnitscherrel, aki számára könyveket vásárolt. A leveleihez több rajzot is csatolt a török elleni harcokról. 1686 júliusának végén küldött neki egy vázlatot Buda ostromáról. 1688-ban a levelezés hirtelen megszakadt, mert Greischer 1688-1690 között Kismartonba költözött, ahol Esterázy Pál udvari "geográfusa és calcográfusa" lett. Harmadik fia, Mätl (Matthias) Kismartonban halt meg 1688 januárjában, majd a tavasz folyamán a lánya. Anna is elhunyt. Ugyanezen év tavaszán ikerlányai, majd 1689 decemberében egy újabb lánya született. 1690-ben Kismartonban elkészítette az Esterházy címer metszetét, melyet Esterházy Pál könyvében adtak ki a következő felirattal: „Celsissimi S.R.I. Principis Pauli Esterhasi Hungariae Palatini Geographo-Calcographus Aulicus fecit Kismartonij 1690”. Ettől kezdve a haláláig semmit sem tudunk a műveiről. A halála évét korábban 1712-re tették.

Forrás:https://hu.wikibooks.org/wiki/Heraldikai_lexikon/Matthias_Greischer

Már hónapok óta kaptam ajándékba a most következő képeslapot. 1952-ben küldték a Budapestről a 48-as számú vasasi népboltba. A Margit hidat előtte négy évvel építették újjá, azaz pont 1948-ban. Ezt az akkor újjáépített Margit híd képeslapját küldte Baby a Népbolt dolgozóinak. (Ajánlat a hídról: http://mtva.hu/en/sajto-es-fotoarchivum/5413-65-eve-adtak-at-az-ujjaepitett-margit-hidat )

Én kíváncsi voltam arra, hogy vajon most hogy néz ki abból a nézőpontból a Margit híd. Az egyik szeptemberi hétvégén aztán fogtam a fényképezőgépem és elindultam, hogy utánajárjak, honnét készült a kép, és vajon most hogyan is néz ki a Margit híd budai hídfője.

A Budai hídfő melletti felhajtónál fényképezve, a hidat hasonlóan láttam, mint a képeslapon, de a pesti oldal házainak teteje nem látszott és az első világháborús emlékmű sem látszott.

Ha az emlékmű mögé mentem, akkor meg azon kívül nem láttam sokat.

Az emlékmű mögötti járda már jó nézőpontot adott, csak egy kicsit alacsonyan voltam. Ha sikerült volna bekéretőznöm a mögöttem levő ház második, vagy harmadik emeleti lakásába, talán még el tudtam volna készíteni az 52-es kép 2015-ös változatát.

Jobb dolgom nem lévén fogtam magam és a híd alá mentem.

Itt van most a Szentendrei HÉV és a körúti villamos átszálló helye.  Ezt a csomópontot néhány évvel ezelőtt átépítették, és a BKK csomópont metrócsempéket kapott. Ezek ugyanolyan alakú csempék, mint a Földalatti vonalán levő Zsolnay metrócsempék. Van azért különbség, mert itt a fehér csempéket zöld csempékkel szegélyezték. Biztosan nem a Zsolnay gyárban készültek. Nem is oly régen, hisz amikor a Zsolnay gyárban metrócsempék készültek ipari kamerát nem festettek csempére.

Láng György neve nem volt ismeretlen nekem, mégis amikor felfedeztem emléktábláját és utána néztem az élettörténetének és műveinek nagyon meglepődtem. Középiskolában hallgattunk tőle modern zeneműveket, és néhány mondatban dicsőítették. Nem voltam elragadtatva tőle, most mégis meghatódva olvastam az emléktáblája avatásáról írt emlékeztetőt.

Születésének 100. évfordulója alkalmából szerdán megkoszorúzzák Láng György író, muzsikus, zeneszerző, grafikus emléktábláját utolsó lakhelyén, a budapesti Andrássy út 97. számú házban. Hollós Máté, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke a távirati irodának nyilatkozva az utolsó polihisztorok egyikének nevezte Láng Györgyöt, aki a Zeneakadémián Kodály Zoltán növendékeként zeneszerzőként és karnagyként is diplomázott, szimfonikus, kamara- és kórusműveket is komponált. Emellett a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte, és íróként is tevékenykedett. Zenei kritikái a 30-as években az Est-lapokban, a Budapester Montagszeitungban, a Budapesti Hírlapban, az Újságban, a Heti Hírekben és az Előrében jelentek meg. Kismonográfiát írt Bartókról, színdarabot, regényeket, amelyek közül talán a legjelentősebb a Hanele című kötet, amely egy kárpátaljai zsidó lány megrázó sorsát mutatja be. A könyvet saját grafikáival illusztrálta. Karrierjét a második világháború törte ketté, de optimizmusa a haláltáborban sem hagyta el, újságot szerkesztett Alpenjager tábor címmel. “Minden nehéz helyzet kijutott neki a háború előtt és a háború után is, mert igen szókimondó egyéniség volt” – jegyezte meg Hollós Máté. Hozzátette: az ötvenes években zenei és képzőművészeti előadásokat tartott, énekkarokat szervezett, de számos politikai támadás érte, ezért sem zeneszerzőként, sem íróként nem tudott érvényesülni. Szórakozóhelyeken zongorázott, hogy eltartsa családját, és közben írt és komponált. Legjelentősebb kompozícióját, a Concerto Ebraico című hegedűversenyt, amely zsidó motívumokat dolgoz fel, a Hungaroton 1998-ban nagy sikerrel jelentette meg. A sok teher mellett azonban nem születhetett meg több maradandó zenemű, amelyek komponálására pedig hivatott volt – jegyezte meg Hollós Máté. Életrajzi munkái közül a Johann Sebastian Bachról szóló Tamás templom karnagya, a Beethoven tavasza, vagy a Haydnról, illetve Botticelliről írt életrajzi regénye máig népszerű olvasmány. Három színművét is bemutatták: Katz bácsi (zenés játék, Bethlen téri színpad, 1935); Akik túlélték (Belvárosi Színház, 1946); Két férfi az ágy alatt (Dosztojevszkij témája nyomán, Vígszínház, 1949-50). Láng György 1908. április 4-én született és 1976. április 3-án hunyt el. Forrás: http://www.breuerpress.com/2008/04/08/lang-gyorgy-100-eves-lenne/

A Bálint házban emlékest is volt néhány éve, és az egyik ott elhangzott megzenésített műve nagyon megfogott.

Forrás:  http://divany.hu/stilfuresz/2013/07/03/aki_meg_a_halaltaborban_is_ujsagot_irt/

Hanele című regényét pedig biztosan el fogom olvasni. Főleg azok után, hogy Ortutay Gyula, miket írt róla.

“Megrendítő olvasmány egy délután egy ültömben végigolvastam.,. ha teli is van néprajzi vonatkozásokkal… ez Irodalmi mű, Irodalmi alkotás a javából."Írta Ortutay Gyula Láng Györgynek egy magán levélben a Hanele című regényről. A Tamás-templom karnagya és más népszerű könyvek szerzőjének hagyatékában maradt ránk a Hanele. Látszólagosan idilli környezetben játszódik a regény a Kárpátalja világ zajától rejtett falvaiban: Gyertyánligeten és Nagybocskón. Együtt éltek a ruszinok, magyarok, románok, szlovákok és zsidók, küszködve a nehézségekkel, békés egyetértésben. Pedig nem is akármilyen különbségek jellemezték ezeket a népeket: eltérő vallási törvények és hagyományok, eltérő szokások. Igaz: nem keveredtek össze, de nem is ellenségeskedtek addig, amíg a világháborúk és a gazdasági válságok hisztériája, fanatizmusa idáig el nem szivárgott. Láng György regényének Hanele, a korán árvaságra jutott zsidó lány a főhőse. Kálvária járása megdöbbentő: szegénysége, rongyossága, ragyássága miatt elébb csak megtűrt, később megvetett lesz. Pedig – amíg van miből – segíteni próbálja őt a hitközség, a ruszin favágók, Rozsma Mátyás főerdész. Vagyontalansága, kiszolgáltatottsága azonban szinte az elállatiasodásig űzi Hanelét: a hitközségben ki akarják átkozni, mert nem tartja be a törvényeket, tréflit, azaz nem kósert eszik, hogy éhen ne haljon, és elszánja magát arra is, hogy áttér a pravoszláv hitre, mert Podluszki Cyril feleségül venné, mindenekelőtt dolgossága miatt De “pátfogásukért” cserébe könyörtelen ellenszolgáltatást követelnek tőle a ruszin favágók is: nőiségében részvét nélkül megalázzák. Nem csoda hát, hogy Hanele elfásul. Vágyai a puszta létfönntartásig hatolnak csupán: falni mindent, ami ehető, Láng György megrázó regénye Hanele élettörténetén keresztül néprajzi hitelességgel mutatja be e kárpátaljai népek életét, szokásait is. Forrás: http://moly.hu/konyvek/lang-gyorgy-hanele

Jó kis kép képzavar lett a posztom címe, de mit tegyek, ha egyszer így tapasztaltam. Most a Nagykörút és a Szondy utca sarkán álló szálloda homlokzatán a „BÉKE SZÁLLODA” feliratot két oroszlán őrzi. Nem akármilyen oroszlánok. Ezek az oroszlánok már több mint száz éve vigyáznak az épületre. Sokat látott épület ez, mely angol mintára jött létre, aztán az évtizedek alaposan átalakították. A hátsó homlokzatot a nyolcvanas években építették modern stílusban. A sarkon a Szondy apródja mozaik miatt sokan állnak meg, és gyönyörködnek a negyvenes években készült mozaikban.  Egy évszázad emlékei keveredtek össze ebben a sarki szállodában.   

Az 1900-as évek elején Fábri Henrik kávékereskedő angliai és távol-keleti utazásairól hazatérve elhatározta, hogy korszerű szállodát létesít a Nyugati pályaudvar környékén. Választása egy négyemeletes sarokházra esett, melyet átépített és külföldön szerzett tapasztalatai alapján a kor minden igényét kielégítő szállodává alakított. 1913. május 10-én nyitotta meg kapuit a mai Radisson Béke Hotel őse, melynek alapítója - akire nagy hatással volt az angol szállodaipar - a BRITANNIA nevet adta.

1926-ban Németh Aladár került a szálloda élére, s hozzáértésének köszönhetően megkezdődhetett a BRITANNIA második fénykora. A polgárság igényeinek megfelelő helyiségeket alakítottak ki, lehetővé téve ez által a szálloda bekapcsolódását Budapest virágzó kulturális és művészeti életébe. Haranghy Jenőnek, az Iparművészeti Főiskola tanárának művei díszítették a szálloda termeit. Ekkor alakították ki a híres Kupola termet, a Szondi sörözőt, a Nótás éttermet, a Székely Ivót és a Móra szobát. Ez utóbbi Móra Ferencről kapta a nevét, aki a BRITANNIA-t második otthonaként emlegette, oly sokat tartózkodott itt. A szálloda körútra néző oldalán kávéházat nyitottak, falai között pezsgő kulturális élet zajlott, így a BRITANNIA Budapest kávéházi kultúrájának és történelmének részévé vált.

A háború megviselte a BRITANNIA épületét, bombatalálat érte és hadikórház működött falai között. A harcok végeztével azonban ismét megnyithatta kapuit, ekkor már az új és beszédes BÉKE SZÁLLÓ néven. A régi hírnév vonzotta a vendégeket, a ház sok hírességet, politikust, művészt fogadott. A Kupola műsoros estjein népszerű magyar művészek kezdhették meg pályafutásukat. Hofi Géza, Korda György, Máté Péter, Klapka György, Medveczky Ilona, Honthy Hanna és Feleki Kamill lépett fel itt. Az Orfeum Pest legszínvonalasabb éjszakai mulatójává vált, a híres budapesti kabaré világát idézte fel. 1985-ben a Hungarohotels teljes körűen felújította és modernizálta az épületet, így megkezdődhetett a BÉKE SZÁLLÓ harmadik fénykora. A szálloda újjáépítésekor szem előtt tartották a múlt értékeinek megőrzését: Haranghy munkái ma is az épület díszei. 1988-ban, Európában elsőként a szálloda az amerikai Radisson SAS hotellánc tagja lett. 1995-óta a Danubius Hotels Groups tagja. 2009-től viseli a Radisson Blu Béke Hotel nevet. Forrás: http://egykor.hu/budapest-vi--kerulet/beke-hotel/1216

Már évek óta nem jártam a Szent István körúti kedvenc boltbejáratomnál. Harmincöt éve, amikor Budapesten elkezdtem egyetemre járni ez volt a kedvenc Ápisz boltom. A kollégiumhoz közelebb is volt papírbolt, de mégis jobban esett a nagykörúti villamossal átmenni a Szent István körúti Ápisz boltba dipáért és rotring ceruzabélért. Csak azért, hogy gyönyörködhessek Kovács Margit kerámiáiban.Szerencsére a mozaik még megvan. Az egykori Ápisz üzlet ?,.. ahogy az egyik mozaikkép címe, „Egyszer volt…”

Budapest V. kerület, Szent István körút 21. Kovács Margit 1941; 60 x 280cm-es színes plasztika kép kétszer 4x19 kép 5-5 sokalakos jelenettel. Az üzlethelyiség eredetileg Népművészeti Boltként működött, a kis apró jelenetek a népi élet epizódjait elevenítik föl. Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/2784/Keramia_Budapest_1941.html

Kovács Margit

(Győr, 1902. november 30. - Budapest, 1977. június 4.)

1924-26 között Budapesten Jaschik Álmosnál, 1926-28 között Bécsben Hertha Buchernél tanult, a bécsi art deco meghatározó hatással volt művészetére. Münchben a Staatschule für Angewandte Kunst-ban (1928-29) folytatta tanulmányait, tanárai Karl Killer és Adalbert Niemeyer, Koppenhágában (1932) Wilkersen voltak. 1933-34 Franciaországban, a Severs-i gyárban dolgozott. 1929-ben Budapestre költözött, és létrehozta műhelyét. Minden bizonnyal a legnépszerűbb keramikusművész nálunk, akinek a késő art deco stílusában gyökerező mesevilágát, stilizáltan naív formakincsét saját humora, termékeny fantáziája tette hitelessé. Műveinek sokszor áttételesen érthető, általános érvényű üzenetei mindig elismerést hoztak számára. Dekoratív, figurális kerámiaművészetének ihletői a középkor művészete és a magyar népművészet. Körplasztikáit és edényeit korongolással és mintázással készítette, domborművei mintázottak. Munkáinak karakteres eleme az ornamens-jellegű felirat. A használt anyagok és megmunkálásuk tekintetében ragaszkodott a fazekas hagyományokhoz, fölfestésekkel (engobe) és fedőmázakkal dolgozott. Az országos Magyar Iparművészeti Társulat, a MKISZ és a Művészeti Alap tagja volt. Forrás: http://magyarkeramia.hu/keramia/kovacs_m/page.html

Az idei évben már többször botlottam Hajós Alfrédhez kötődő épületekbe. Most a Margit szigeten a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodáról készítettem fényképeket.

Hajós Alfréd építész tervezte, aki 1896-ban Athénban az első újkori olimpián Magyarország első aranyérmét  megszerezte. A műemlékké vált vöröstéglás modern stílusú épület az első magyar fedett uszoda. 1930-óta szolgálja az úszósport nevelést, valamint hazai és nemzetközi versenyek színhelye, de a közönség számára is nyitva áll. 1937-tôl Csonka Ferenc tervei szerint szabadtéri úszómedencékkel és műugró toronnyal bővült. Mellette, a 2006. évi EB-re új versenyuszoda épült. Az épületen Hajós Alfréd aláírása kerámiába égetve több helyen is megtalálható. Az előcsarnokban Hajós Alfréd bronzból készült portréja Reményi József alkotása látható. Forrás:http://mek.oszk.hu/12300/12346/12346.pdf