Sikerült Karácsonyra a nemrég bemutatott fabőrönd restaurálását befejezni. A cseresznyepáccal a bőröndöt kívül lekentem, és vékonylazúrral az egész művemet lekezeltem. Sikerült az egykori rézcsavarokhoz hasonló újakat vennem, ezzel a bőrönd visszakapta egykori díszeit.

Aztán gondoltam az eddig összegyűlt magyarországi német falvédőgyűjteményünk beköltöztetem a bőröndbe. Minden egyes összehajtogatott falvédőre egy-egy kartoncsík került a származási hely megjelölésével. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a bőröndbe épp elfért az összes falvédőnk.

Amennyiben újabbak kerülnek beszerzésre megint kereshetek egy újabb restaurálni való bőröndöt. Azért mostanában nem nagyon fogunk mi újabb német feliratos textíliákra találni, van időnk. A kész és megpakolt bőröndöt aztán becsomagoltam, és hagyományos spárgával bekötöztem, mint csomagot szokták.

A csomagolópapírra ráírtam azoknak a településeknek, megyéknek a nevét, ahonnét a bőröndben falvédők származnak. Így került az egész a karácsonyfánk alá. A karácsonyfánkról most nem tudok sokat írni, mert nem a megszokott sérült fa került idén a lakásba, hanem egy olyan szabályos, mint amilyeneket a mesekönyvekbe és képeslapokra szoktak rajzolni.

A Bajza utca 34 előtt gyakran megyek el, és még mindig nem mutattam meg Stróbl Alajos emléktábláját. Vártam, hogy talán egyszer majd jobban fényképezhető lesz, és rendbe rakják a bejárati kaput is. Decemberben aztán az emléktábla alatt meg is jelent a koszorú, de a kapu nem lett rendbe téve. Ez van, akkor így mutatom be a házat, melyben 30 évig élt, és mint az anyakönyvi bejegyzésből kiderült december 13-án hajnali négykor ment el.

A lakóházából a műtermébe nem kellett sokat utaznia, hisz az ablakából rá lehetett látni az epreskerti műtermére. Az utca túloldalán levő epreskert kapujának kilincsét biztosan Alajos is sokszor lenyomta, hogy művésztársai között alkothasson. Tanítani sem kellett messze mennie, hisz ugyanebben az epreskertben oktathatta a következő generációt. 

Liptóújvári Stróbl Alajos (Liptóújvár, 1856. június 21. – Budapest, 1926. december 13.) magyar szobrász, a századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége. Bécsben Caspar von Zumbuschnál tanult 1876 és 1880 között, már 1877-től kiállító művész volt. Fiatalon feltűnt Önarcképmása és Perseusa (1882) című szobraival. 1880-ban már épült a budapesti Operaház, s az építkezésnél épületszobrok elkészítésére nyert pályázatot, elkészítette a két homlokzati párkányszobrot (Cherubini, Spontini), ezután 1881-ben megbízást kapott Erkel Ferenc és Liszt Ferenc ülő alakjainak megformázására az épület főbejáratához. Ettől az időtől kezdve 40 éven át ő volt Magyarország legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza, állami, egyházi és magán megrendeléseket kapott. Egyben a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola tanáraként tevékenykedett szintén mintegy 40 éven át. Műterme Budapest VI. kerületében, az Epreskertben volt.

A görög-római művészet tanulmányozása erősen hatott a stílusára, de az aktuális nyugati stílusokat is kipróbálta (impresszionizmus, eklektika, szecesszió), s hamarosan kialakult az ő egyéni stílusa, a témát kifejteni, megmutatni a legmegfelelőbb eszközökkel (anyag, stílus). 1900-ban a párizsi világkiállításon Anyánk című életnagyságú, fehér márványból készült szobrát grand prix-díjjal jutalmazták. Köztéri, egyházi szobrai és síremlékei mellett nagyon értékesek az ő portrészobrai. Dőlt betűs részek forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Str%C3%B3bl_Alajos

Amikor az Stróbl Alajos emléktáblájáról írtam, körbefényképeztem az Epreskert művészkertjét. A Kmety utca oldali épülete a legfiatalabb, és ez az épület a legrosszabb állapotú a kertben. A fémvázas épület acélszerkezeti már rozsdásodnak. A műteremházat és annak és környezetét nagyon szeretem. Már évek óta csodálom a földön fekvő nőalak szobrát, amit az évek alatt puha mohával öltöztetett a természet. Legközelebb talán már hópaplan takarja be a többi szobrot is.

Domanovszky Endre (Budapest, 1907. január 23. – Budapest, 1974. május 15.) kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas (1952) magyar festő, érdemes (1960) és kiváló művész (1965).

Domanovszky Endre értelmiségi családba született, apja Domanovszky Sándor történész, akadémikus, nagyapja (Endre) filozófus, akadémikus volt. Testvérei közül Ákos könyvtáros, György művészettörténész, néprajzkutató lett. Endre az akkor Werbőczyről elnevezett gimnáziumba járt, ahol művészi tehetsége a rajz különórákon vált nyilvánvalóvá, és az Országos Középiskolai Rajzversenyen első díjat is nyert egyik alkotásával. A Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Glatz István növendéke volt. Még főiskolás volt, amikor 1929-ben kiállított a Tavaszi Szalonon, majd az Ernst Múzeumban. Kiállított képein (Bella arcképe, Jairus leánya és mások) a novecento, a római iskola művészeinek a hatása fedezhető fel. A kiállítási sikerek alapján megkapta a Fővárosi Ösztöndíjat, majd a Balló-díjat. A főiskola után, 1931-ben megnősült és az Iparművészeti Főiskolán vállalt tanári állást (alakrajzot és kosztümtörténetet tanított).

Az útkeresés jegyében egy ideig nem alkotott jelentősebbet, következő kiállítására 1935-ben került sor. Új műfajjal, a gobelinnel (falikárpittal) kísérletezett, amit a felesége szőtt meg, és ami a későbbiekben egész életműve meghatározó műfajává vált. Feleségét ábrázoló kárpitját (Szövő nő) 1936-ban kiállította a Velencei biennálén, majd az 1937-es párizsi világkiállításon is gobelinekkel szerepelt, ahol „Diplome d’honneur”-t kapott. Kárpitjait (Szent liget, Éneklők, Forrás, Hajós) bemutatta az 1938-as kiállításán is. Fontos megjegyezni, hogy a gobelinek és gobelintervek stílusa nem követi festményeinek kifejezésmódját; tudta, érezte, hogy minden műfajnak sajátos eszközrendszere és kifejezésmódja van. Ezzel együtt táblaképeinek a témája is változott, és – összefüggésben a háborús évek nyomasztó hangulatával – elfordult az emberi alakok ábrázolásától, csendéletek sorát festette. Változott a festmények ábrázolásmódja is, képei erőteljes folthatásokra épültek.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskolára került, ornamentikát és gobelintervezést tanított. 1948-ban Rabinovszki Máriusz művészettörténész kiállítást szervezett a „Közösségi művészet felé” címmel. A cél az volt, hogy a művészeket monumentális alkotások készítésére ösztönözzék. Domanovszky is részt vett rajta a Pihenő bányászok című kárpittervével. Ebben a képben már jelentkeztek azok a vonások, amik művészetét a szocialista realizmus irányába vitte. Meg kell jegyezni, hogy az új, néhány évre uralkodó stílussá kiterebélyesedő hatás végső soron jobbára csak ún. murális munkáin jelent meg (akkor sem kifejezetten propagandisztikus jelleggel), más táblaképein, csendéletein és gobelinjein nem fedezhetők fel e stílusjegyek. 1953-ban Szőnyi Istvánnal együtt megbízták a Szovjetunióban megrendezett mezőgazdasági kiállítás magyar pavilonjának pannókkal való díszítésével. 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1955-ben egy freskó készítésével bízták meg a sztálinvárosi Dunai Vasmű bejárati épületére. A 3×17 méteres kompozíción a kohászok munkáján kívül a munkás-paraszt együttműködés allegóriáját fogalmazta meg. A freskóért 1956-ban ismét Kossuth-díjjal tüntették ki. Ebben az évben lett a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója, majd fontos szerepet játszott a Képzőművészek Szövetsége forradalom utáni újjászervezésében. A forradalom utáni kompozícióin kiteljesedett koloritja, festményeinek témája novellisztikus jellegű, felfogása bensőségesebb lett, képein a téma egyre jobban kitöltötte a képmezőt (Halász, Sárgaruhás nő, Csendélet tállal, Cineráriák). 1958-ban alumíniumlapokra festett kompozíciót készített a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja számára, 1960–61-ben sgraffitót a debreceni pályaudvar előcsarnokának két szemben álló falára. 1968-ban készült el a Gödöllői Agrártudományi Egyetem számára készített, 3,7×20 méteres mozaikjával. Munkáin egyre inkább elszakadt a téma reális részletezésétől, ami különösen az emberalakokon figyelhető meg. Átmenetileg elhanyagolt műfaja, a gobelin ismét foglalkoztatni kezdte, és számos előtanulmány után elkészítette életművének emblematikus darabját, a Disputát, amellyel mintegy összefoglalta művészi pályafutásának törekvéseit. A hatalmas, háromrészes falikárpit a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem rektori tanácsterme számára készült. A kompozíció 3×10 méteres fő tablóján allegorikus képen ábrázolta az egyetemi munka folyamatát, annak jellemző szakaszait: a töprengést, az elmélyedést, a kételkedést, a meggyőződést, kétoldali kisebb részein az egyetem neves professzorainak állított emléket. Mindezt az alakok ritmikus elhelyezésével, az okker, a fehér, a kék és a fekete színek dinamikájával tudta ábrázolni.

1971-ben a Vármúzeumban állította ki az 1963 utáni alkotásait. Táblaképek, gobelinek, vázlatok szerepeltek a kiállításon, amelyről meleg hangú kritikák számoltak be. Alkotó tevékenységének utolsó éveiben még elvontabban, tömörebben fejezte ki magát, a téma megjelenése a képen már-már absztrakttá vált (Hangszerek, 1973; Szövők, 1973; Utolsó kép, 1974).

Domanovszky Endre művészetét a művészettörténet általában még ma is szűkítő, általánosító jelleggel ítéli meg. Két alapvető stíluskorszakát szokták megkülönböztetni: a „novecentós” szakaszt és a „szocialista realizmus” korszakát. Az első időszakot a Jairus leányával szokták illusztrálni, mondván, a kép a korai olasz reneszánsz eredményére épít, van benne valami art decós, tehát amolyan novecentós, római iskolás mű. Azonban a mű (és az e stílusba sorolt többi) majdnem tíz évvel a művész 1939–1940-es római ösztöndíja előtt született. Valójában Domanovszky „…1930-as évtizedbeli műveit több évtizeddel később minősítette a szocialista művészetkritika római iskolásnak. „… Az 1960-as – 70-es évtizedekben ezzel megbélyegeztek Aba-Nováktól kezdődően egy sor nagyszerű művészt…”.

Ami a szocialista realizmust illeti, a Dunai Vasmű freskójával indokolják az ezt az időszakot művészi korszaknak nevezők a nézetüket. Pedig Domanovszky ezen és néhány táblaképén kívül alig festett több olyan képet, ami ehhez a stíluskörhöz kötné. Nem feledkezhetünk meg gobelinjeiről, csendéleteiről, az 1960–1970-es évek expresszív-absztrakt képeiről, amely alkotások egyike sem köthető a két stílus egyikéhez sem. „Méltán állapítják meg a »Magyar művészet a 20. században« című összefoglalóban, hogy Domanovszky „a dekoratívvá szelídült romantizáló expresszivitás képviselője”. Domanovszky Endre művei a szélsőséges művészettörténeti kényszerbesorolások és mérlegelések ellenére elementáris hatásúak.”

 Domanovszky Endre születésének 75. évfordulója alkalmából, 1982-ben emlékmúzeumot nyitottak a művész hatvan alkotásaiból Dunaújvárosban. A tárlatot 1989-ben bezárták, a múzeumot megszüntették. A hagyaték a területileg illetékes múzeumok megőrzésébe került. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Domanovszky_Endre_(fest%C5%91)

Sokszor fordul elő velem, hogy ha valami nagyon érdekel, akkor kutatok hozzá a neten. Amennyiben nem találok hozzá számomra elegendő információt, megpróbálok könyvet találni hozzá. Az epreskertről is sokat kerestem, de On-line módon nem sok információt találtam. Aztán ráakadtam egy könyvre, mely az Epreskert történetét meséli el az első világháborúig. Nem teketóriáztam, hanem 2016 első könyvvásárlásaként meg is vettem. Az epreskert melletti utcákról a jelenlegi állapotáról készült képek sajátok. A könyv néhány részletét kedvcsinálónak raktam be. Szerintem érdemes egy hétvégi sétaként útba ejteni, ezt az egykor aranykedélyű bohémek tanyájaként ismert művésztelepet.

Az újévi fogadalmam, hogy ezután minden hónapban befejezek egy nekem, vagy családomnak kedves tárgy felújítását és használatba vételét. Mindig is ez volt a célom, hogy bemutassam itt a blogon az amatőr felújításaimat. Az idő. és a restaurátorműhely hiánya – pontosabban annak szezonális jellege miatt – rengeteg félbehagyott és elraktározott tárgyam van, melyek szerintem megőrzésre és felújításra érdemesek. Még 2012-ben írtam az én cipótisztítós dobozomról. Elkezdtem én a felújítását, de aztán a hétvégi telken mindig akadt valami fontosabb munka. Múlt évben aztán a hétvégi ház téliesítésekor összeszedtem a szerszámaimat, és a félig kész cipős dobozt, és felhoztam a budapesti lakásunkba. A kis könyvtárszobámban rendeztem be a restaurátor sarkam, ahol kedvemre restaurálhatok. Elektromos gépekkel nem dolgozhatom, mert akkor feljönne a szomszéd. A régi kéziszerszámmal dolgozom, csendben, és komótosan. Nem sürget engem senki, hisz rajtam kívül nem akarja senki sem használni a cipőtisztító szerszámokat. Alaposan meg kell gondolni a dobozka minden részletét. Már az elindulásnál is alaposan tanulmányoztam a dobozt. Az biztos, hogy egyszer már javították, mert utólagos ragasztási nyomok voltak a dobozon. Egy 1992-es újságdarabot is találtam a doboz aljára bélelésnek betéve. Olyan érzésem volt, mintha palimpsest találtam volna. A doboz készítését én a 60-as hetvenes évekre teszem. A doboz hagyományos formájú, olyan, mint amilyet az ipari forradalom környékén is készíthettek volna. A Londonban az előző századforduló környékén készült képen is a cipőtisztító dobozom dédpapájával dolgozik a cipőtisztító kölyök.

Én a cipőtisztító doboz funkcióját újragondoltam, és a belsejét két részre osztottam. A dobozom alsó rekeszébe tervezem elhelyezni a cipőkészítéssel, és bőrművességgel kapcsolatos régi szerszámaimat, a felsőbe a napi szinten használatban levő lábbelis kellékek kerülnek. A cipőtisztító dobozom felújítása elkészült, így a januárra tervezett fogadalmam teljesült.

A szecessziós épületeket színes díszeikkel, és lépcsőházaikkal inkább hasonlítanak ékszerdobozra, mint házra. Az Aradi utca 57 egykor az utca ékköve volt. Így romos állapotában is mutatja, hogy száz éve jól megépítették. Egykori tulajdonosaikról sem sokat tudunk. A ház tervezői a Löffler testvérek voltak, akik külön-külön sok más budapesti épülethez adták nevüket, de ez a ház volt első közös tervezésük. Amikor fényképeztem sajnos épp nem volt olyan, aki beengedett volna, így az ékszerdoboz házat belülről nem tudtam lefényképezni. Nem én voltam az egyetlen blogger, aki ennek a „lepukkant” házban meglátta az egykori szépségét, ezért a poszt végén összegyűjtöttem egy kis olvasni, és néznivalót a házról.

 Aradi utca 57 / Helyrajzi szám: 28469

Az ingatlant 1882-ben Auguszt Lipót fogházfelügyelő és felesége, Günther Aloyza birtokolta, majd 1885-től Hüttl Tivadaré lett. 1907-ben az új tulajdonos már Piatschek Vilmos ruhakereskedő és felesége.

 A ma álló lakóház Piatschekék részére épült 1908-ban, szecessziós stílusban. Tervezője Löffler Samu Sándor és Löffler Béla. A tervek 1907-ben készültek. A két építész szerencsésen ötvözte a házon a szecessziós építészet stílusjegyeit az alkalmazott képzőművészeti alkotásokkal.

A Magyar Építőművészet című folyóirat 1908. októberi száma tanulmányt közöl az épületről, azonban ezt az írást sajnos nem találtam meg könyvtárban. Pedig érdekes lett volna összehasonlítani a cikkben leírtakat azzal, ami mára megmaradt az épületből.

Löffler Béla Budapesten született 1880-ban. Miután 1897-ben elvégezte a budapesti Felső Építőipariskolát, Spiegel Frigyel mellett kezdett dolgozni, s hosszú évekig volt Lajta Béla irodájának munkatársa is. Az itt elsajátított elveket használta fel későbbi tervezéseinél. Bútortervezéssel is foglalkozott, ennek alapjait még Spiegel mellett tanulta meg. 1906-ban nyitotta meg bátyjával a közös irodát. Általában budapesti bérházakat terveztek együtt. Beutazta egész Európát, nemzetközi pályázatokon vett részt. Végül Alexandriában nyitott tervezőirodát. Halálának időpontja és helye ismeretlen.

Löffler Samu Sándor (1877.  Budapest - ?) öccsével egészen az első világháború végéig dolgozott a közös irodában. Az ő feladata az adminisztráció és a művezetés volt. Az első világháborút követően önállóan foglalkozott a budapesti bérházak tervezésével.

A ház 1926-ban Perlmann Józsefné tulajdonába került, majd 1931-től Grünfeld Zsigmond és társaié lett. A tervtárban nem őriznek a házról terveket.Az épület homlokzata asszimetrikus, ez egyébként a szecessziós stílusra nagyon is jellemző. A ház ablakai igen változatos képet mutatnak. Egyaránt megtalálhatók a két-, három-, négy- és ötrészes nyílások. Az ablakok általában vízszintesen záródnak, de például a földszint ötrészes ablaka felül kosáríves. Az alsó két szinten egyszerű szemöldökpárkányok emelik ki a nyílások felső vonalát, míg a második és harmadik emeleten nincsenek szemöldökpárkányok. A pinceablakok előtt rácsok láthatók. A második emelet feletti osztópárkány inkább csak jelképes.

A kapu az épület közepén helyezkedik el, de nem pontosan a felezővonalban. A széles, egyszárnyas kapu két oldalán egy-egy üvegezett, de nem nyíló rész is van. A kapu még az eredeti, szecessziós rácsos. Bal oldalán használaton kívüli üzlethelyiség bejárata látható.

A kapu felett acélszerkezetes, hiányos üvegezésű az előtető. Az első emeleten zárterkélyt találunk a kapu felett. Elég széles, mert két háromrészes és egy egyrészes ablak alkotja, s még oldalt is vannak ablakai. A zárt erkélyt három nagyobb és két kisebb konzol tartja. A zárterkélyhez az 55. számú ház felőli oldalon nyitott erkély csatlakozik.A harmadik emeleten a két szélső és a két középső ablak alatt betétdíszek vannak. A megmaradó két nyílás előtt falazott mellvédő erkélyek húzódnak.

A háromemeletes házat a zárterkély feletti része összetett ívű oromzat zárja le, melynek belső felülete kazettás. Az oromzatban, a padlástér magasságában ötrészes, fakeretes nyílás látható, melyet díszítőbádogozással láttak el. Az íves oromzat tartópilléreit alul szörnyalakok díszítik. Az oromzathoz mindkét oldalon széles eresz kapcsolódik, melynek alsó felülete fával burkolt és fakonzoljait pedig faragással látták el. Forrás: http://www.budapestem.hu/budapest/epulet_tortenet/aradi_utca_57/

Ajánlott oldalak a házról és tervezőjéről:http://www.photoblog.com/utazo/2012/04/15/budapest-vi-aradi-utca-57-a-hz-titkai-20120317-szombat.html , http://budapest100.hu/epiteszek/loffler_bela.38.html; http://meselohazakbudapesten.blogspot.hu/2015/06/terezvaros-titkai-2-avagy-szecesszio.html

Már másfél éve, hogy a Kodály köröndön tűzvész pusztított. Akkor még hetekig tudósítottak róla, és ígéretek is voltak, hogy a felelősöket megkeresik, és a műemlék épületet meg fogják menteni, és felújítják. (Akit érdekel, itt olvashat a tűzvészről: http://pestisracok.hu/vegre-kiderult-mi-tortent-kodaly-korondon-tuzvesz-napjan-szazmillioktol-eshet-el-haz/)

A házról már én is írtam, mert akkor még látszott a tetőkön és a homlokzaton egy kevés Zsolnay maradék: http://multmento.blog.hu/2012/07/21/egy_keveske_zsolnay_maradek.

Nekem a házon a legjobban a díszes Zsolnay kéménycsúcsok tetszettek. Ezen a régi képen látszik, hogy egykor nagyon sok volt a ház tetején. Legutóbb egyetlen kéményvégződést láttam a törötten a ház udvarán.

A házat körbefényképeztem. Ha felújítják, akkor is szeretném lefényképezni. Hát… Most, hogy a felvételeimet visszanéztem, nagyon kell vigyázni az egészségemre, hogy megéljem a ház felújításának a befejezését.

A Benczúr utcában sétálva a 35/C ház téglahomlokzatán egyetlen feliratos tégla van, „DRASCHE TÉGLAGYÁR” felirattal. A ház ma társasház, és aljában a terézvárosi üzemeltet egy szociális éttermet és konyhát. A ház önmagában nem egy nagy szám, azt is gondolhatnánk, hogy „szocreál foghíjbeépítés”. Valójában egy két világháború között ART-DECO stílusú garzonház egy és kétszobás lakásokkal, és kitűnő étteremmel épült. Nekem a téglahomlokzat tetszik nagyon, kitűnő minőségű téglából építették egykoron, ami most is jól kitart.

A Drasche téglagyárat a XIX. századi nagy Dunai árvíznek köszönhetjük.

1838-ban lesújtott a hármasvárosra a nagy árvíz. Főleg a balpart szenvedte meg a katasztrófát. Pest Városa szerződést kötött Alois Miesbach bécsi vállalkozóval – akinek ekkor már több üzeme működött – egy nagyteljesítményű téglagyár azonnali felállítására, negyven holdnyi területet bocsátva rendelkezésére a Jászberényi út mellett. Miesbach kitűnő szervező volt, és már az év őszéig több mint hárommillió téglát adott át a városnak. A gyors termelési eredményhez valószínűleg vetőládákat is hozott át más gyáraiból, mert pesti bontásokból is kerültek elő ausztriai jelzésű termékei.

Ausztriai gyáraiban az A és M betűk között kerek palást formában az osztrák címer látható, a kétfejű sas karmai közt a karddal és országalmával. Ez a címerhasználat jelezte, hogy elnyerte az „udvari szállító” megtisztelő minősítést. Magyarországi tégláit a korábban kialakított téglakép szerint jelölte, a vetőládába erősített betétekkel, középen a magyar címerpajzs volt látható, fölötte a kihajló formájú koronával. Miesbach kőbányai gyára vezetését unokaöccsére, Heinrich Draschéra bízta. A század közepére jelentősen felfutott a termelés: elérte a 15 milliós darabszámot. A telep is terjeszkedett: a Gránátos és Kozma utcák felé, bekebelezve a korábbi Zitterbarth-féle gyárat is. A téglaégetéshez a szenet Dorog–Tokod térségében működő saját bányáikból biztosították. Drasche Henrik 1847-ben az üzemek vezetését átadta öccsének, Gusztávnak. 1857-ben Miesbach meghalt, hatalmas gyár- és bányabirodalmát Henrik örökölte.

Miután ausztriai vállalata 1869-ben Wienerberger-részvénytársaságként működött tovább, ez időtől fogva természetesen más jelet kellett használniuk. A magyar téglakép viszont csak annyit változott, hogy a H D, máskor (magyarul) a D H betűrendet használták. 1864-ben megszerezték a Duna mellett fekvő Gubacsi téglagyárat is. A pesti vállalat tovább fejlődött, és 1867-ben már évi 30 millió téglát, dísztéglát égettek.Forrás:http://budapestfolyoirat.hu/467-teglarol-teglara

Építés ideje: 1930 - 1932

Forrás:http://habitation.archivportal.hu/benczur-utca-35c

Februárt egy mindenki által jól ismert derelyevágó felújítással kezdem. Tudom sokaknak nem kincs ez, hisz a bolhapiacok egyik leggyakoribb terméke. Ez a konyhai eszköz sokféle formában, és anyaggal létezik. Sok kis műhely készítette, de egyszerű szerkezete folytán régen a férj készítette otthon a fészerben. A derelyevágóból nekünk is volt otthon, egy sokat használt rézgörgős, a sok költözésnél aztán valahogy lába kélt ennek az ősi darabnak. Annak idején nagymamám barátfülét készített a segítségével. Mindig nagy ünnep volt, ha barátfüle került az asztalra. Mint sok krumplis étel, ez is a magyarországi németektől került be a magyar háziasszonyok konyhájába. 

De nézzük csak, honnan eredeztetik a magyarban legtöbbször használt barátfüle elnevezést. Persze sokan leegyszerűsítve arra gondolnak, hogy a barátok, szerzetesek készítették. De a történet a 19. századba – amikor még sokan beszéltek Pest-Budán németül – egy budai Freund nevű vendéglőshöz vezet vissza. Az ő étlapján szerepelt a lekvárral töltött tészta: Freunds gefüllte Tasche, tehát a vendéglős tulajdonképpen magáról nevezte el a fogást. Ezt először vízben kifőzték, majd olajban kisütötték.  Később a vendéglős magyarosította is a nevét Barátra, így a német és magyar nevek egyvelegéből állt össze a barátfüle név. Másik legismertebb neve a derelye, de a tölteléktől függően említik még mákos füle, lekváros füle néven is. Idehaza legismertebb a szilvalekváros és túros változat, pirított zsemlemorzsába forgatva. Persze, hogy a „nagy nudli rokonnak”, a dödöllének ugyanúgy van hagyományőrző fesztiválja, mint a barátfülének. Csak éppen az egyiknek Nagykanizsán, a másiknak meg éppenséggel Fülén.

Tippek, fortélyok

Dőlt betűs részek forrása:http://hvg.hu/gasztronomia/20100222_tokeletes_nudli_baratfule

E kis gasztronómiai kitérő után had térjek vissza az én műtárgyamhoz. Már régóta megvan az otthoni közönséges derelyevágóm, olyan, amit újonnan lehet kapni, kicsike kerékkel. Használata vastagabb tésztáknál nehézkes, ezért régóta nagyobb kerekű verzióra vágytam. A bolhapiacon meg is találtam a számomra praktikus darabot. A nyél festése már kopott, és nyelébe egy házilagosan becsavart képakasztó karika tartózkodott. Az alábbi képen látszik az eredeti és a felújítás utáni állapot.

A felújítása nem volt bonyolult. Először levakartam a régi festékréteget a bugylibicskámmal, és addig csiszoltam smirglivel, amíg a felülete pácolható nem lett. Cseresznye színűre eresztettem be, majd az egészet selyemfényű vékonylazúrral kezeltem. A végén a régi képkarikát lecseréltem egy szintén régi, de kisebb darabra. A jól sikerült felújítás után indultam a konyhába, és a fűszertartóként funkcionáló törölközőtartó rúdjára akasztották. Olyan ott, mintha mindig is ott lett volna.

Addig néztem a törölköző rúdon függő derelyevágómat, amíg az meg nem szólalt: „Testvér kellene mellém, mert így egykeként unatkozom” - Ezek után a fiókból elővettem az én eddig használt derelyevágómat. Egy kis csiszolás, kenés, fúrás, csavarozás, és íme, itt van a régi is felújítva.

 Ezek után most már ketten várják, hogy előbb-utóbb használjam is őket.

Nem kellett soká várniuk. Feleségem diós szilvalekváros süteményt kívánt. Én ezek után fejemre tettem a szakácssapkám, amit 2015 Karácsonyára hozott a Jézuska. Tésztája teljesen egyszerű zabpelyhes linzertészta. Tölteni darált dióval és szilvalekvárral szoktam. A süteményem valójában ugyanolyan alakú, mint a nagymamám barátfüle volt egykor, és ha nem is azzal a régi derelyevágóval – ő mindig rádlinak nevezte – készítettem, de az ő törölközőtartóján pihen, ha épp nincs szolgálatban.

Az Andrássy út 83-85 ház előtt immár 25 éve hetente többször megyek el, de a ház falán látható Czettler Jenő emléktábla alatt koszorút még egyszer sem láttam. Szülőföldjétől, és a jászok vidékétől messze van ez a tábla. Tanulságos volt elolvasni élettörténetét, ezért amikor a Kodály köröndi házról készítettem a képeket, néhányat félretettem Czettler Jenő emléktáblájának bemutatásához.

Czétényi Czettler Jenő (Jászárokszállás, 1879. április 2. – Budapest, 1953. április 29.) jogászdoktor, közgazdász, egyetemi tanár, földművelésügyi államtitkár, az MTA levelező tagja, a Magyar Gazdaszövetség igazgatója, majd alelnöke. Középiskolai tanulmányait Jászberényben végezte, ezután Budapesten és Berlinben volt joghallgató, 1901-ben szerezte meg doktori címét. Ezután a Földművelésügyi Minisztériumba került.1908-ban Berlinben járt, ahol a mezőgazdasági szociálpolitikát tanulmányozta, majd a skandináv államokban a mezőgazdasági szövetkezetek működését figyelte meg. A szociálpolitika és közgazdaságtan, 1917-től pedig meghívott előadóként a bevezetés a nemzetgazdaságtan és a szociálpolitika ismeretébe című tárgyakat adta elő. Minisztériumi osztálytanácsosként lépett ki a minisztériumból és a Magyar Gazdaszövetség elnökeként működött tovább. A Tanácsköztársaság idején nem taníthatott, 1920-ban az egyetem közgazdasági karán rendes tanár, az 1924/25. tanévben dékán volt. 1920-ban és 1922-ben nemzetgyűlési képviselővé választották, 1927-ben és 1931-ben a jákóhalmi kerületet képviselte. 1927 és 1935 között egyik alelnöke volt a képviselőháznak. 1934-ben, amikor műegyetemet újjászervezték, a mezőgazdasági és állatorvosi karon lett nyilvános rendes tanár, az 1935/36. tanévre kinevezték a műegyetem rektorának. 1937-ben a felsőház életfogytiglan kinevezett tagja lett.

1922 május 11-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1949. november 29-én tanácskozó tagjává választotta. 1933-ban a Szent István Akadémia II. szakosztályának tagja lett. Az ÁVH 1950 őszétől figyelte meg, majd ugyanezen év december 18-án letartóztatták. 1951. augusztus 10-én Jónás Béla tanácsa a Grősz-perben zárt tárgyaláson tíz társával együtt a „népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése” vádjával, 1952 februárjában másodfokon 12 évi börtönre, vagyonelkobzásra, valamint a közügyektől 10 évre való eltiltásra ítélte. 1953 április 29-én hunyt el börtönben, az Új köztemető 301-es parcellájában helyezték nyugalomra. 1989-ben rokonai exhumálták és a tápiósági temetőbe kerül végső nyughelyére. Forrás:https://hu.wikipedia.org/wiki/Czettler_Jen%C5%91 Portréfotó forrása:http://barok3.gportal.hu/picview.php?prt=690796&gid=2817466&index=37

Már évek óta nem jártam gyalog az éjszakai Budapesten. Autóval is csak akkor, ha későn értünk föl vidékről. A gyerekek általában azt kérték, hogy a díszesen kivilágított körúton, vagy Andrássy úton jöjjünk át a városon, mert az olyan csodaszép. Január végén aztán az élet úgy hozta, hogy a feleségem egy éjszakai bár különtermébe német nemzetiségi klubba ment. Én elmentem elé, hogy az éjszakában legyen kísérője. Az éjszakai fotózásomon még van javítanivaló, de úgy gondolom egy-egy mozi, színházi előadás után érdemes gyalog útra kelni a budapesti éjszakában.

 A nemrég felújított Zeneakadémia épülete.

 A Royal szálló éjszakai kivilágításban.

Körúti boltok kirakatainak részletei.

 A Madách színház.

A New York kávéház épülete

 Az EMKE sarkától így néz ki a Rákóczi út.

 A Palace hotel.

Új akkumulátort vettem a fényképezőgépembe. A feltöltött akkumulátorral fotótúrára indultam, hogy lemerítsem. Amikor elindultam Raul Wallenberg emléktábláját és utolsó budapesti lakhelyét fotóztam a Benczúr-Bajza sarkon, amikorra sikerült lemerítenem az akkut Langfelder Vilmos emléktábláját, és egykori lakóházát fényképeztem az Andrássy úton. Érdekes, hogy egy aznapi fotósorozatomba került Wallenberg és Langfelder emléktáblája. Véletlenek nincsenek, és nem lehetett ez esetben sem, hogy egyszerre vitték ki őket a Szovjetunióba. Az általam készített képek között olvashatjátok Szita Szabolcs Langfelder Vilmosról,  Raoul Wallenberg budapesti segítőjéről írt politika- és családtörténeti írását.  

A Langfelder család a 19. század harmadik harmadáig a Felvidéken élt, és onnan települt át a viharos gyorsasággal fejlődő Budapestre. Tagjai szorgalmas munkával, az ipari fellendülés körülményei között vagyont szereztek, gyárat alapítottak. Jólétben éltek, majd az 1930-as években mindezt elvesztették. 1951-ben egy bérlakásban húzták meg magukat, melynek eredeti lakóit vidékre telepítették ki. Az 1900-as évek elején Budapest székesfőváros VI. (ma XIII.) kerületében, a Figyelő utca 14. sz. alatt működő kisebb ipari üzem a Langfelderek tulajdonában volt. Ugyancsak korai adat, hogy a m. kir. kereskedelemügyi miniszter a Langfelder Vilmos-féle gépgyárnak 1908. október 16-án engedélyezte, hogy termelését 250 munkás foglalkoztatásával bővítse, „a technika legújabb vívmányai szerint”. Az üzem alapítója, idősebb Langfelder Vilmos a Trencsény megyei Puhóról származott, s a fővárosban tanulta ki a géplakatos szakmát. Harmincévesen, 1875. május 23-án házasságot kötött az ugyancsak puhói születésű Kohn Rozáliával. A viharos konjunktúra, az új vállalkozások szárnyalása, a nagy állami beruházások idején gyorsan emelkedett, vagyonosodott. A „Langfelder V. gépgyár és vasöntöde” 1910-től 13 évig folyamatosan szerepelt a távbeszélő-címjegyzékben. Időközben a részvénytársaság profilja „vasöntöde és kazángyár” lett. Hirdetései szerint gőzfűrésztelepeknek állított elő berendezéseket, famegmunkáló gépeket, gőzgépeket, szeszgyári berendezéseket, csővezetékeket, vasszerkezeteket és transzmissziókat (gépeket meghajtó erőátviteli szerkezeteket) a felhasználó megrendelése szerint. Széles gyártmányskálája sokféle igényt elégített ki. Langfelderék gyára ismeretlen időben beolvadt az osztrák Herkuleswerke A–G-be. A telephely címe Figyelő u. 14–16. számra változott, ami bővítést feltételez. Szintén nem tudni, hogy Langfelder Vilmos és fia, Károly, miért maradt ki a cég igazgatóságából. Ami bizonyos: a részvénytársaság központja a későbbiekben már nem Angyalföldön, hanem a X. kerületi Asztalos Sándor u. 12-ben volt. Működési veszteségei következtében 1933-ban megkezdték a felszámolását, amely elhúzódott, és egészen 1942. december 31-ig tartott. Wallenberg későbbi bizalmas munkatársa, Langfelder Vilmos 1912.április 5-én született, feltehetőleg az angyalföldi üzem területén lévő lakásban. A 35 esztendős édesapa, Langfelder Károly tanult műszaki szakember, okleveles általános mérnök volt, édesanyja Hertzka Jozefa. A háborús konjunktúrában a család tovább gyarapodott. Langfelderék polgári jólétbe jutottak, kitűnő anyagi körülmények között éltek. Saját autót (a családi hagyomány szerint elektromos meghajtásút is) tartottak. Télen a pesti városközpontban, az Andrássy út 36-ban, nyáron pedig a Svábhegyen, az árnyas erdők övezte, kitűnő panorámájú Melinda úton laktak (vagy a Széchenyi emlékúti tágas villában, amely ugyancsak az övék volt). Az ifjabb Vilmos hamar vezetői engedélyt szerzett, autóval járt. A családi boldogságot megtörte, hogy az édesanyja 40, majd kilenc esztendővel később az édesapa 57 évesen elhalálozott. Vilmost és húgát, Stefániát Langfelder Edéné, Margit asszony nevelte tovább. Férje,Langfelder Ede 15 esztendővel volt fiatalabb unokabátyjánál, Langfelder Vilmosnál. Ede a századfordulón virágzó malomiparban kezdett dolgozni. Tehetséges és sikeres ember volt, s karrierje az Első Budapesti Gőzmalmi Részvénytársaság vezérigazgatói székéig vitte. Az ifjabb Langfelder Vilmos tanulmányait a budapesti piaristáknál (kegyes tanítórendi gimnázium) végezte, 1929-ben érettségizett. Az 1929/1930-as tanévben iratkozott be a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki karára, ahol az 1935/1936-os tanév első szemeszteréig 11 félévet eredményesen elvégzett. Visszaemlékezések szerint intelligens, csendes, művelt ember volt. Szerette a társaságot, megfordult klubokban, s eljárt kirándulni, síelni is. Németül jól beszélt, korábban francia és latin nyelvismeretet is szerzett. 1938-ban 23 éves húga, Stefánia házasságot kötött dr. Simon Gyula ügyvéddel.

Magyarország német megszállásakor, 1944-ben Langfelder mérnök –akárcsak Raoul Wallenberg – 32 éves volt. A faji törvények miatt a zsidó férfiaknak előírt, fegyver nélküli honvédségi kisegítő munkaszolgálatra hívták be. Szolgálatáról, századba való beosztásáról adatot nem találtunk. A budapesti zsidók hatósági összeköltöztetése idejéből fennmaradt a Magyarországi Zsidók Szövetsége 18. Lakáshivatalának 81230/36 „beutalója”. Eszerint Langfeldernek addigi, az Andrássy u. 36. számú házban levő lakóhelyét el kellett hagynia. Özv. Simon Norbertné IV. ker., Légrády Károly utca 35. sz. alatti lakásába június 24-i hatállyal költöztették be. Magyarország német fegyveres megszállása után a Svéd Királyság budapesti követsége hozzálátott, hogy segítsen a bajbajutottakon. Olyan magyar állampolgárokon, akik származásuk okán veszélybe kerültek, s igazolható, közelebbi svéd kapcsolattal rendelkeztek. Több magyar zsidónak volt svédországi rokona, üzleti partnere, barátja; ők a svéd külügyminisztérium, a budapesti követség útján élénken érdeklődtek a német gyűrűbe szorult magyar ismerőseik, rokonaik sorsáról, esetleges kiutazásuk lehetőségeiről. Ily módon a Svédországból vagy Budapestről legitimált magyarokról listák készültek, személyi kartotékokat fektettek fel. A következő lépés az volt, hogy megfelelő iratok beszerzésével, kiállításával elősegítsék Svédországba utazásukat. A Gellérthegyen álló, Gyopár utca 8. alatti épületben a külképviselet élén az 1944-ben 64 esztendős Carl-Ivan Danielsson követ állt. Budapesti diplomáciai szolgálatát 1942. november 4-én kezdte. Mellette dolgozott Per Anger, Lars Gustafson Berg, Göte Carlsson követségi titkár, Yngve Ekmark, Margareta Bauer és Birgit Brulin (titkárnők), valamint Asta Nilsson (a követségi gyermekmentési akció vezetője, eredetileg a Svéd Vöröskereszt munkatársa). A kulturális attasé Valdemar Langlet lektor volt. A magyar alkalmazottak között dr. Mezey Dénes konzulátusi tisztviselőnek volt fontosabb feladata. Szórványos utalásokat találtunk arra, hogy 1944-ben a követség sofőrje Dévényi József volt, Per Anger attasé DKW személyautóját Fodor György vezette. A követségen főképp Per Anger első titkár adta ki a „svéd érdekeltségű” magyaroknak a sorszámozott, igazoló okmányokat, általában Danielsson követ aláírásával. Az iratokban felkérték az illetékes magyar hatóságot, „szíveskedjék a nevezettet érintő esetleges intézkedésekor azt a körülményt, hogy az illető, amint utazni lehet, beutazhat Svédországba, jóindulatú szíves figyelmükre méltatni”.

Raoul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre (ezt megelőzően 1942 februárjában és 1943 őszén tartózkodott itt). Követségi titkári megbízása a magyarországi állapotok megismerésére és feldolgozására, valamint további svéd embervédelmi, „humanitárius” akciók szervezésére szólt. Akcióját az USA-ban működő War Refugee Board (WRB, Háborús Menekültügyi Bizottság) anyagilag támogatta, és 1996-ban közzétett adatok szerint kapcsolatban állt az Office of Strategic Services (OSS, az amerikai CIA elődje) szervezetével is.15 Budapestről a svéd külügyminisztériummal Danielsson követ vagy Per Anger útján tarthatott kapcsolatot. Ők továbbították jelentéseit, illetve az onnan érkezett utasításokat. A pénzügyekben is Danielsson volt az engedélyező. Amikor Wallenberg Magyarországra érkezett, a zsidóságot lényegében már elkülönítették a lakosság többi részétől, s a vidékiekből 432 417 személyt Auschwitz-Birkenauba deportáltak. Sorra került a kapun Dávid-csillaggal megjelölt házakba egybeköltöztetett budapesti zsidók elhurcolása. Wallenbergnek gyors tájékozódásra és kiterjedt szervezőmunkára volt szüksége ahhoz, hogy újabb védelmi formát dolgozzon ki, és meg is valósítsa. A Schutz-Pass, azaz a védőútlevél formáját választotta. A követségi titkárnak kezdetben arra volt engedélye, hogy svéd mentőokmánnyal lásson el 1500 magyar személyt. Olyanokat, akiknek Svédországban rokonaik éltek, vagy a svéd üzleti élettel huzamosabb ideje közvetlen üzleti kapcsolatban álltak. (Ezt a számot később ügyes taktikázással 4500-ra növelte.) A svéd kapcsolatot okmányszerűen bizonyítani kellett.

Lévai Jenő Wallenberg-monográfiájában olvasható, hogy Langfelder Vilmossal a húga és a sógora, dr. Simon Gyula január 10. táján beszélt utoljára. Néhány percre ugyanis beszaladt hozzájuk, a Révai utca 16. számú (svéd követségi) épületbe. (Sógora az 1945. január 1-jei fegyveres nyilas támadáskor, a lakók kirablásakor a házparancsnok helyettese volt.)65 Ez időben a rejtőzködésre kényszerült Wallenberget főként a túlélés, a szovjet hatóságokkal tervezett mielőbbi kapcsolatfelvétel foglalkoztatta. Lévai Jenő beszámol egy ezzel kapcsolatos epizódról a január 10-i megbeszélésről. „Estére Szabó jelentette, hogy a Thököly úton, a Millenáris Sporttelepnél áll a front. Megbeszélte ott egy százados barátjával, aki szintén hajlandó feleségével együtt átmenni, így szívesen magával vinné Wallenberget és sofőrjét, Langfelder mérnököt, ahogy azt Wallenberg kívánta. Szabó közölte, hogy ő is átmegy velük, másnap azonban visszajön.” A kockázatos vállalkozásról Wallenberget közvetlen munkatársai hamar lebeszélték, egy biztosabb megoldás gondolata merült fel. A svéd követségi titkár 10-én éjjel további úti előkészületeket tett. Szőllősi György és Langfelder Vilmos segítségével a Múzeum utcai garázsban titokban előkészítette túraautóját. Szőllösi emlékezéséből: „Élelmiszereket csomagoltunk össze, de nagyobb értékű aranyat és ékszert is rejtettünk el egy benzintartályban, mert azokat magával akarta vinni. Arról volt szó, hogy lemegy előbb Debrecenbe, majd azután onnan tovább megy Svédországba jelentéstétel céljából.” Az úti előkészületekről Svédországban több új keletű emlékezést is őriznek. Bajusz Lajos csendőr szerint, aki Wallenberg közvetlen védelmét látta el, a titkár és a sofőr (azaz Langfelder) hosszabb útra készülődtek. Az autóba élelmiszereket raktak be, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek.

Bajusz azt is felidézte, hogy mindketten nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Voltak, akik szerint nagy pénzösszeg volt Wallenbergnél, egy másik emlékezőnek pedig Wallenberg arról beszélt, hogy nagy értékű titkos letétet hagyott a Hazai Bank széfjében. Január 11-én Wallenberg és Langfelder a Hazai Bankban elbúcsúzott a legszűkebb munkatársi körtől. Wallenberg úgy látta, nincs már lehetőség a további munkára. Este a VI. kerületi Benczúr utca 16. sz. alatti, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló épületben, Ocskay László földszinti saroklakásában kapott szállást. Innen 12-én autóval elhajtottak, de vissza is tértek. Másnap az arcvonal elérte az Andrássy út derekát, az úttal párhuzamos Benczúr utcát. Az ambiciózus Wallenberg már arról beszélt, hogy a legközelebbi úton felveszi a kapcsolatot Malinovszkij marsallal. Az oroszoknál a Benczúr utcában maga jelentkezett, és a frontvonaltól hátrafelé már katonai kísérettel, egy orosz őrnaggyal és Langfelder Vilmossal együtt távozott el.

Az emlékezések szerint ezután orosz autóval közlekedett, és az Erzsébet királyné utcai lakására vitte holmiját. 17-én reggel meglepetésszerűen megjelent a Tátra utca 6. szám alatti svéd követségi kirendeltségen. Autójáról itt már nem szólnak az emlékezések, arról azonban igen, hogy orosz alezredes volt vele, „továbbá Langfelder Vilmos mérnök”, és Újpest irányába távoztak. Dr. Pető László szerint január 17-én a svéd követségi titkár a Benczúr utcából indult útjára Langfelderrel együtt. Az emlékezők viszont egyöntetűen állították, hogy Langfelder nem a szokott fekete Studebaker kocsit vezette. Wallenberget és Langfeldert a II. Ukrán Fronthoz tartozó Halál a kémekre nevű szovjet kémelhárító szerv hurcolta el. Egyik tagja, Petrovszkij őrnagy 1945. január 23-án 48 „letartóztatott ellenséges ügynökről” tett jelentést. Az iratban megemlítette a budapesti Svéd Királyi Követség két őrizetbe vett munkatársát is. A kutatók véleménye szerint itt Wallenbergről és Langfelderről van szó. A svéd követségi titkár és sofőrje januári heteit Lev Bezimenszkij orosz kutató alaposan feldolgozta. A budapesti küldetés. Raoul Wallenberg című könyvének harmadik fejezetében a fellelt szovjet források alapján részletes adatokkal szolgál az utolsó budapesti napokról. A letartóztatási végzés január 19-én a Védelmi Népbiztosságtól, Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin népbiztoshelyettestől érkezett. Azonnal végrehajtották, s a foglyokat 25-én vonattal szállították el. A romániai Iasi város pályaudvarán megengedték nekik, hogy a vasúti étteremben megebédeljenek. Február 6-án (a szovjet szóhasználat szerint hadifogolyként) érkeztek a moszkvai Kijevi pályaudvarra. Langfelder moszkvai börtönéveiről igen keveset tudunk. Csupán az 1950-es évek derekán szabadult német tisztek, feltehetően zárkatársak mondták jegyzőkönyvbe néhány emléküket arról, hogy a börtönvilágban találkoztak Wallenberggel vagy Langfelderrel. Az egyik német tiszt azt állította, hogy egy zárkában volt Langfelderrel. A magyar sorstárs elbeszélte neki, hogy miután Moszkvába érkeztek, Wallenberggel együtt kisebb városnézésen vettek részt. Fogva tartóik megmutatták nekik a szocialista építőmunka büszkeségét, a moszkvai metrót is. Ezután beszállították őket a Ljubjanka börtönbe.

Langfelder tehát Wallenberggel együtt először a moszkvai Ljubjankában, később pedig a Lefortovo börtönben raboskodott. Horst Kitschmann Wehrmacht-százados 1945 novemberében a Lefortovo börtön 105. cellájában találkozott Langfelderrel; a másik tanú ugyaninnen Erhard Hille, a Wehrmacht tizedese volt. A harmadik, Ernst Huber híradós tizedes, ugyancsak részletes adatokkal szolgált. Vilmos Karlovics Langfelder letartóztatott holmijáról a Lefortovo börtönbe való beszállításakor tételes leltár készült. Két záras, fekete bőr bőröndjében 27 tételben a legszükségesebb tisztálkodási holmit vitte magával,ezeket a szolgálattevő raktáros 1945. március 20-án vette nyilvántartásba, majd raktárba adta. Az elvett „dolgokról és értékekről” Langfelder elismervényt kapott, a 17. sz. formanyomtatvány átvételét aláírásával igazolta. Némely bizonyítékokat, másként életjeleket a börtön nyilvántartó könyvében rekonstruált beírások szolgáltatnak. Ezeket valamikor tus réteggel vonták be, s a KGB 509. sz. rendelkezése értelmében, 1991.szeptember 27-én szakértő eltávolította a tust. Az első bejegyzés 1945. április 10-én keletkezett, 14 és 15 óra között. A Ljubjanka kihallgatási naplójában további beírások maradtak fenn egy-egy kihallgatásáról (két óra 10 percig, illetve 30 percig tartott).

További, tussal eltakart kézírásos bejegyzéseket tártak fel 1991 szeptemberében a magyar mérnök nevével 1945. augusztus 15-i, december 15-i, 1946. július 3-i, július 17-i,77 majd 1947. július 23-i keltezéssel. Figyelemre méltó fejlemény, hogy a július 3-a és 17-e között eltelt két hét alatt Langfelder aláírásának tengelye megváltozott, immár balra dőlt! Vezetéknevét a cirill, és nem a latin ábécé betűjével kezdte. Az éjszakai kihallgatásoktól gyötört, megviselt (bántalmazott?) személy aláírása nyilván módosult, s talán a személyisége sem volt már a régi. Langfeldert – Wallenberg vélelmezhető halála után – elszállították a Lefortovo börtönből. Az utolsó kézírásos bejegyzés alatt Langfelder Vilmos Karlovics c/3 N 834 név és szám olvasható. Az elhurcolt mérnökkel kapcsolatos adatok sora itt megszakad. Nem zárható ki, hogy ez idő táján az NKGB módszereivel végeztek az állambiztonsági szempontból immár „feleslegessé” vált fogollyal. Az ostrom lezárultával a Simon család újabb aggodalmas hónapokat élt át Langfelder Vilmos eltűnése miatt. Wallenbergről okkal gondolták, hogy Svédországba utazott, rokonukról viszont nem feltételezhették ugyanezt. Először Svédországban érdeklődtek, ahonnan levelükre Maj von Dardel küldött választ. Megírta, hogy Raoul Wallenberg állítólag a szovjetek fogságában van, hiányzó családtagjukról viszont nem volt információja. A svédországi értesülés alapján dr. Simon Gyuláné azzal próbálkozott, hogy 1945. október 31-én ajánlott levéllel kereste meg Kliment E. Vorosilovnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) magyarországi ve zetőjének hivatalát. A Bajza u. 42-be küldött levelet a posta nem tudta kikézbesíteni, nem vették át. (Az eredeti borítékon a postás kézírása látható:„A címzett nem fogadta el. Vissza a feladónak.”) Hat évtized után az ok kideríthetetlen. Nem zárható ki, hogy a harccselekmények, csoportos fogságba esések, tömeges elhurcolások közepette nem is foglalkoztak a SZEB-nél a magánlevelekkel. Domonkos István, aki 1944 telén édesapjával, Domonkos Miksával együtt küzdött a nagy gettóba zsúfolt zsidók életéért, egyik emlékezésében megemlítette, hogy 1945-ben a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája többször is a szovjet katonai hatósághoz és a SZEB-hez fordult, hogy „állapítsák meg, hol és miként tűnt el (…) Wallenberg, a gépkocsivezetője és a szovjet kíséret”. A zsidóság vezetői elutasító választ kaptak éppúgy, mint a svéd kormány és a család. Szinte azonos módon tagadták le a szovjet megszálló közegek, hogy a Wallenbergnek többször közvetlen segítséget nyújtó, Mikó Zoltán vezérkari százados és Bondor Vilmos főhadnagy az őrizetükben lenne. 1952 márciusában a magyar hatóságok a szovjet félnek átadták egy nyilaskeresztes csoport elleni, 1948-ban folyt per anyagát. Ez arra utalt, hogy Raoul Wallenberget a budapesti nyilasok gyilkolták meg. Langfelder Vilmos neve azonban nem szerepelt az iratokban.

1951 nyarán az embermentő mérnök nevelőjét, özv. Langfelder Edénét nagy megrázkódtatás érte. A belügyminisztérium rendelete július 10-én a vele élő távoli rokonával, Trostler Zelmával együtt azonnali hatállyal kitiltotta Budapestről. Lakását (akkor Sztálin, ma újra Andrássy út 36., II. em. 5.) 24 órán belül el kellett hagynia.85 A Heves megyei Nagyrédére hurcolták el őket vonattal. Kényszerlakhelyüket egy helyi gazdálkodó 3×2 méteres szobájában határozták meg. Langfelderné és Trostler Zelma azonnal panaszt tett, fellebbezett, de hiába. Hatósági válasz nem érkezett. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fennmaradt további beadványaik felzetén kézírással vagy bélyegzéssel csupán a „nem” szó szerepel.86 Langfelderné gépírásos beadványaiban visszatérőleg hangsúlyozta, hogy férje nem volt tőkés, nem volt részvényes, „mindvégig alkalmazott volt vezető állásában is”. A 68 éves – 28 éve özvegy (!) – hölgy szinte esküdözött, hogy a család „nem tartozott a demokratikus szempontból nemkívánatos tőkés, fasiszta, horthysta elemekhez”. Hivatkozásai mit sem számítottak, orvosi kezelési papírjai sem. Szeptember 8-án, a belügyminiszterhez intézett levelében Langfelder Vilmost is említette; „a fiút 1945-ben a nyilasok megölték”.87 Az uralmon lévők ezzel sem foglalkoztak, nem ismertek irgalmat. 1952. február 20-án havi nyugdíját 600-ról 380 forintra csökkentették. Langfelderné végül vidéki zsidó szeretetházba próbált bekerülni. A Budapesti Izraelita Hitközség Elöljárósága befogadta volna, „ha ehhez a t.Belügyminisztérium hozzájárul”. Az Országos Levéltárban, a zsidó hitközség iratai között, a kitelepítésről is maradtak fenn dokumentumok. Egy hosszú lista a 70 éven felüli zsidó kitelepítettek nevét őrzi. A legidősebb a 92 éves Grünfeld Fülöp volt, akit a fővárosi Vörösmarty utcából Selyére száműztek. Megrendítő olvasmány a 265 darab kitelepítési mentesítésért esdeklő kérvény is, melyek másolatait elküldték a zsidó hitközségekhez. A két idős nő helyzetében 1953 júliusában állt be kedvező fordulat. Egerből értesítette őket a megyei rendőrkapitányság vezetője, hogy a kényszerlakhelyhez kötöttségüket megszüntette.89 Langfelder Vilmos nevelőanyja ezután Kisorosziban lakott Péter Jenőéknél, rokonainál. Trostler Zelma visszatelepüléséről, sorsáról nem maradt fenn több adat.

A hidegháború, a személyi kultusz további feszült, nehéz éveiben semmit sem sikerült megtudni Langfelder Vilmosról. A család érdeklődésére 12 évig érdemi válasz nem érkezett. Az elmozdulást a nemzetközi helyzet változása, újabb fordulatai eredményezték. 1957. február 7-én a Svéd Királyság Külügyminisztériuma közzétette a szovjet kormány jegyzékét, amelyben beismerte, hogy Raoul Wallenberg a moszkvai Ljubjanka börtönben 1947. július 17-én szívembóliában meghalt. A svéd lapok részletesen kommentálták a hírt; egyben említést tettek a Wallenberggel együtt elhurcolt és eltűnt gépkocsivezetőről, Langfelder Vilmos budapesti lakosról is. A Langfelder család a magyar külügyminisztérium segítségét kérte, amely átirattal fordult a szovjet partneréhez. Ebben megállapította: „Langfelder Vilmosnak, aki magyar állampolgár, Budapesten élnek rokonai, köztük nevelőanyja, akik érthető izgalommal várják a híreket Langfelder sorsáról: életben van-e, és hol tartózkodik.” A budapesti szovjet nagykövetség (J. Gromov aláírásával) a hivatalos magyar tudakozódás alapján május 7-én „Langfelder Vilmos gépkocsivezető tartózkodási helyének megállapítása iránt” tudakozó levelet küldött Moszkvába. Hivatkoztak arra: Svédországban a lapok (Dagens Nyheter, Svenska Dagbladet) foglalkoznak Langfelder Vilmossal is, aki szemtanúk állítása szerint eleinte a moszkvai Ljubjanka, később pedig a moszkvai Lefortovo börtönben volt. Június 12-én a KGB elnökhelyettese, K. F. Lunyev szigorúan titkos átiratban értesítette I. K. Zamcsevszkijt, a Szovjetunió külügyminisztériumának kollégiumi tagját, hogy a Wallenberggel kapcsolatban rendelkezésre álló információkat figyelembe véve „milyen választ célszerű adni” a Langfelderre vonatkozó megkeresésre. Tájékoztatása szerint az illetékes szervek alaposan utánajártak Langfelder sorsának. „A vizsgálat során megállapították, hogy Langfelder Vilmos 1948. március 2-án, fogva tartása idején meghalt.”

Lunyev közölte azt is, hogy részletesebb információt nem tudnak adni. A vizsgálatban részt vevő bizottság „joggal feltételezte”, hogy „a Langfelderre vonatkozó anyagokat, tekintettel a Wallenberghez fűződő kapcsolatára, az Állambiztonsági Minisztérium volt vezetőinek utasítására megsemmisítették, akárcsak a magára Wallenbergre vonatkozó dokumentumokat”. Ennek megfelelően szeptember 17-én a Szovjetunió külügyminisztériuma értesítette Jurij V. Andropov budapesti szovjet nagykövetet, hogy Langfelder Vilmos Szovjetunióban tartózkodásának körülményeiről nem sikerült adatokat találni – viszont közölhető Horváth Imre magyar külügyminiszterrel, hogy a Ljubjanka börtön egyik fennmaradt névjegyzékében bejegyzést találtak arról, hogy Langfelder 1948. március 2-án meghalt.

Az Andropovnak küldött értesítés utolsó mondata a kor szellemét, a szovjet politikai gondolkodásmódot, a történelem előtti felelősség beidegződött, rutinos elhárítását bizonyítja: „Egyidejűleg hívja fel a figyelmet azon aggályunkra, hogy amennyiben a svédek kapcsolatot tartanak fenn Langfelder családjával, úgy a sorsára vonatkozó információkat a svéd reakció újabb szovjetellenes rágalomhadjárat céljára használhatja fel.” A magyar külügyi apparátus megértette az üzenetet. A családi elbeszélés szerint a szovjet beismerésről, Langfelder Vilmos tragédiájáról csupán szóban kaptak értesítést. Az 1980-as években a világ egyik legtekintélyesebb emberjogi mozgalma, az Amnesty International is akciót indított annak érdekében, hogy a szovjet hatóságok végre meggyőzően tisztázzák Wallenberg sorsát. 1989 szeptemberében az akció magyar szervezője, Malina János úgy nyilatkozott, hogy „Langfelder Vilmosról soha semmi nem hangzott el. Az ő sorsát is tisztázni kell.” A tekintélyes emberjogi mozgalom magyarországi előkészítő-bizottsága felhívást adott ki, amelyben azt kérte a magyar közvéleménytől: „Levélben szólítsák fel a szovjet hatóságokat a Wallenberg-ügy megnyugtató tisztázására”; illetve kérjék fel a magyar illetékeseket, hogy járjanak közben a szovjeteknél Langfelder Vilmos ügyében. „A magyar hatóságoknak adjuk értésére, elemi kötelességük egy olyan magyar állampolgár sorsának kiderítése, aki nemcsak ártatlanul került fogságba, hanem munkájával egy kiemelkedő jelentőségű embermentő akció sikeréhez járult hozzá.”

A Langfelder-rokonság az elhurcolt családtag ügyében ismét levelet küldött a Szovjetunióba a magyar külügyminisztérium útján. A megkeresésre Kellner Miklósné (sz. Simon Magda, volt svéd követségi munkatárs) budapesti lakosnak 1989. december 12-én a Szovjetunió budapesti nagykövetsége válaszolt. Eszerint a szovjet fél „a magyar állampolgárságú Langfelder Vilmos szovjetunióbeli tartózkodásának körülményeivel kapcsolatban” megismételte az 1957-ben közölt információt, a ljubjankai börtönben történt elhalálozás tényét és időpontját. Megrázó volt az utolsó, a szakmai rutinból fakadt mondat is: „A Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága (KGB) 1989. novemberben tájékoztatást adott arról, hogy Langfelder Vilmos sorsáról újabb ismeretekkel sajnos nem rendelkeznek.” Langfelder neve az 1990-es évek elején többször megjelent a hazai sajtóban, de sorsáról lényegében senki sem tudott újat mondani. 1990. január 20-án a Magyar Nemzet olvasói arról értesültek, hogy a Komszomolszkaja Pravda egyik januári száma újabb, eddig ismeretlen adatokat közölt Wallenberg sorsáról. Alekszej Karcev újságíró szemtanúkat kutatott fel, és a szovjet hadsereg podolszki archívumában fellelt adatokból publikált. 1989-ben már megtalálta a 317. lövészhadosztály egykori zászlóaljparancsnokát, és ezen az úton tovább haladva elérte Horosilov volt századost is.

Horosilov állítólagos emlékezésében szó esett a Langfelder vezette Studebaker személyautóról. 1945. január 15-én – beosztottja jelentése alapján – a százados adott parancsot a fekete autó elkobzására és a hadosztály-parancsnokságra szállítására. Wallenberg határozottan tiltakozott az intézkedés ellen, de végül megállapodtak: a szovjet parancsnokság később elismervényt ad a járműről. Erre végül nem került sor, mert a heves harcok miatt Horosilovnak nem sikerült átadnia a papírt. A kíváncsi újságíró megtalálta Szevrjugi egykori őrnagyot, felderítő tisztet, aki Wallenberget január 16-án, Rákosszentmihályon „még mint szabad embert” hallgatta ki.94 A svéd ehelyütt is tiltakozott gépkocsijának elkobzása miatt, és Malinovszkij marsallal kívánt beszélni. A továbbiakban egy 1991. márciusi budapesti híradás szerint Moszkvában bemutatták A Wallenberg-küldetés című dokumentumfilmet, amely a tudományos filmek kijevi stúdiójában készült. A premieren Vagyim Birstein, a Nemzetközi Wallenberg Bizottság tagja beszélt Langfelder Vilmos fogságáról is.95 1991 végén a Vasárnapi Újságban egy – színes, fantázia táplálta történetektől sem mentes – interjúban Langfeldert Wallenberg hős munkatársának nevezték, egyben javasolták, hogy utcát nevezzenek el róla.

1991 novemberében Langfelder unokahúga, Lente Istvánné levéllel fordult a Szovjetunió Nagykövetsége Protokollosztálya vezetőjéhez, és a magyar sajtóban, valamint a moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta hasábjain megjelent cikkre utalva ismételten kérte, hogy az új adatokról tájékoztassák. 1993 júniusában Kapronczay Károly történész magyar különbizottság élén Moszkvában járt a második világháború idején és utána elhurcolt, eltűnt magyarok felkutatása ügyében. Akták tömegét, gondosan őrzött jegyzőkönyveket és nyilvántartásokat láttak, sokféle szenvedés írásos nyomára bukkantak. Langfelder Vilmosról senki sem tudott, neve sehol sem szerepelt. „Ahogy kimondtuk Langfelder nevét, az oroszok azt válaszolták, nem szerepel a nyilvántartásukban, és értésünkre adták, nem kívánnak beszélni róla. Wallenberg vagy sofőrje nevének hallatán egyszeriben fagyos lett a légkör.” Pedig a fontosabb foglyokról – amennyire a szovjet hivatalos ügymenet megismerhető – legalább három példányban, három különböző helyen őriztek iratokat: minden kihallgatás, más börtönbe szállítás, bármilyen orvosi vizsgálat stb. dokumentációját. A budapesti Legújabb Kori Történeti Múzeumban 1992. augusztus 4. és október 31. között Wallenberg-kiállítást rendeztek. Ez alkalomból a kitűnő múzeumi szakember, Horn Emil, több családi iratnak, fényképnek is helyet adott a tárlókban Langfelder életútjáról és helytállásáról. A kiállítás közel kétszáz oldalas, többször hivatkozott katalógusában szerepeltek a Langfelderről fennmaradt magyar és orosz dokumentumok. A kiállítás előtt A város arcai sorozatban megjelent Ember Mária Wallenberg Budapesten című, szintén idézett kötete, benne több, Langfelderre vonatkozó adattal. Nem sokkal később jelent meg Bárány György, az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar professzor A Wallenbergkutatás időszerű problémái és feladatai című tanulmánya, amely az elérendő célok között említette Langfelder Vilmos mérnök sorsának felderítését is. Bár ezt nem sokban segítette, de lényeges, hogy az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége alá tartozó Katonai Főügyészség állami címerrel és körpecséttel ellátott okiratot bocsátott ki Langfelder Vilmos ügyében. Az orosz nyelvű, 16 sornyi úgynevezett rehabilitációs igazolás 2000. december 19-én kelt, és újabb ellentmondások sorát közvetíti a mának. Eszerint Langfeldert Budapesten törvénytelenül vették őrizetbe. Az irat – minden alap nélkül – hadifogolynak minősíti. Ismeretlen marad előttünk, hogy az állítólagos hadifogoly miként lehetett politikai okból „társadalomra veszélyes személy”. Az okmány szerint bírósági határozat nélkül ítélték szabadságvesztésre, tehát valamilyen ismeretlen fórum előtt állt (ha állt), „anélkül, hogy konkrét bűncselekmény elkövetése miatt emeltek volna vádat ellene”. Az iratból megtudható: 2000. november 9-én az Oroszországi Föderáció Elnöke mellett működő bizottság megállapította, hogy Langfelder Vilmos magyar állampolgárt politikailag üldözték. Ezután szövegezői a szövetségi törvényre hivatkoztak, amely a „Politikai okból jogtalanul elítéltek rehabilitációjáról” szól – egy olyan honfitársunk ügyében, aki ellen még vádat sem emeltek.

A Wallenberg Egyesület és a családtagok 2002-ben az Andrássy út 36. számú épület falán művészi bronztáblát avattak. Szövege az utókornak szomorú tényt rögzít: „E házban élt Langfelder Vilmos mérnök. Megmenekült a nyilasok karmaiból, eltüntette a sztálini terror.” Forrás: http://epa.oszk.hu/00900/00995/00013/pdf/szitasz2.pdf

Feleségemnek folyamatosan keresek magyar szépirodalmat német nyelven. Szereti elemezni a fordításokat, és főleg a reáliák fordítását. Gundel Károly magyar szakácskönyve, ha nem is szépirodalmi klasszikus, de reáliákat kell tartalmaznia. Sikerült megvennem Gundel klasszikus magyar szakácskönyvének 1968-ban kiadott német nyelvű változatát. A könyv újszerű állapotban került hozzánk. Az eladó a következőt tudta róla: „Édesanyám hagyatékából került hozzám a szakácskönyv, három példányban. Valószínűleg Ausztriában élő nagynéném kérésére vásárolta ajándékba barátnőknek, szomszédoknak, azután itt maradt.”

A könyvről aztán kiderült, hogy ez nem is magyarról lett fordítva németre, hanem először németül írta meg Gundel Károly. Nem volt véletlen, mert Gundel Károly az anyanyelvén írta, és eleve külföldieknek készült a magyar ízeket népszerűsíteni.

A Gundel dinasztia története egyet jelent a magyar gasztronómia és a magyar vendéglátás történetével. Az alapító kortársai olyan nagy, a vendéglátást ma is meghatározó személyiségek voltak, mint Sacher, Ritz, Escoffier. Gundel Károly megszelídítette a magyar konyhát és ötvözte azt a szélesedő világból érkező behatásokkal. Gundel Károly első szakácskönyve 1937-ben – először csak német nyelven – látta meg a napvilágot Kis Magyar szakácskönyv címmel, elindítva egy új korszakot a magyar gasztronómiában. Forrás: http://www.gundel.hu/gundel-szakacskonyv/

Gundel Károly (Budapest, 1883. szeptember 23. – Budapest, 1956. november 28.) vendéglős és gasztronómiai művek írója. Édesapja Gundel János (Ansbach, Bajorország 1844.március 3. - Budapest, 1915. december 28.). 13 gyermekétől 26 unokája született, többek között Latinovits Zoltán, Bujtor István színművészek és Frenreisz Károly rockzenész. Nagyon sok dédunokája él szerte a világban, közéjük tartozik Gundel Takács Gábor sportriporter, műsorvezető is. A kereskedelmi iskola elvégzése után 1900-tól Svájc, Németország, Anglia és Franciaország leghíresebb vendéglőiben tanulta a mesterséget. 1906-ban a nemzetközi hálókocsi-társaság csorba-tói és tátralomnici telepének szállodai titkára, 1908-tól igazgatója. 1910-ben átvette a városligeti Wampetich-vendéglőt, 1920 és 1925 között a Royal Szálló, 1927-től a fővárostól átvett Gellért Szálló éttermeinek bérlője. 

Gasztronómiai könyvei a legjobb és legismertebb ilyen tárgyú munkák közé tartoznak. Idegen nyelvű munkáival, szakácskiállításokon és bemutatókon népszerűsítette a magyar konyhát és fellendítette az idegenforgalmat. A magyar vendéglős és szállodás szakma egyik vezető egyénisége volt. Tanácsaival készült Karinthy Frigyes "Vendéget látni, vendégnek lenni" című könyve (Budapest, 1933). Gundel Károly étterme az 1939-es a New York-i világkiállítás magyar pavilonjának hivatalos étterme volt. "A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turista prospektus." (New York Times) 

Korabeli visszaemlékezés Gundel Károlyra: "A magyar Brillat-Savarin. A magyaros vendéglátás, a magyaros konyha, a magyaros szakácsművészet első mestere. Jó ízek, békés örömök, dús esték, meleg hangulatok, csillogó italok, az élet lucullusi élveinek első karnagya s ezzel fővárosunk egyik legkiválóbb hírverője. Nevének hallatára itthon is, messzi országokban is, nyugodt, békés és elégedett derű ül az arcokra. "

Idézetek Gundel Károlytól:

„ A magyar történelemben még igen nagy művelődéstörténeti terület hever kiaknázatlanul, márpedig népünk múltjának teljes és tökéletes megismerése megmunkálásuk nélkül hiányos. Ilyen terület, más egyebek között, a magyarság konyhája, étkezésének elemei, főzési babonái, valamint asztali szokásai. A tudomány ezen rögös területének művelése elméleti célunk: felkutatni és egybegyűjteni a magyarság ősi életéből máig a napi és az úri étkezés módját, tartalmát, köznapi és ünnepi asztali szokásait, nemkülönben a magyar főzés módjait és készségeit, tárgyi emlékeit. Sok ilyen egyes adat található a történeti és irodalmi közleményekben, de ezek a legtöbb esetben elhanyagolt, hiányos és felületes rövid feljegyzések, pedig fentiek népi jellemünknek színes és jellegzetes elemei. Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is."

 "Amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobban tette volna, ha vendégnek születik. "

 "A kiválóság nem örökletes. A minőség nem veled született. Csak akkor lehetsz a legjobb, ha a legjobbakkal veszed fel a versenyt."

„Nem is úgy érzem magam, mint egy vendéglős, aki pénzért ételt és italt árul, hanem mint vendéglátó magyar házigazda, akinek a házát megtisztelték vendégei látogatásukkal.” Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gundel_K%C3%A1roly

A könyv reklámoldalakat is tartalmaz a Hunyadi János keserűvízről. Érdekesség, hogy akkoriban belföldön a háború előtti gyártót már nem tüntették föl. A könyvben minden exportra szánt csomagoláson a „Saxlehner” név ott díszeleg, mint a boldog békeidőkben. Nem véletlen, hisz, mint az alább idézett Budaörsi helytörténeti írásból kiolvasható, hogy ezt a gyógyvizet már régről azonosították a SAXLEHNER családnévvel.

Sokan emlékeznek még a budaörsi lapályban található, ma már használaton kívüli keserűvíz-kutakra és palackozóra, ahol egykor sok budaörsi férfi és asszony dolgozott. A tulajdonos sarokházat épített az Andrássy úton - idézik fel a múlt századi sikertörténetet a régiek.Buda környéki keserűvízforrások felfedezője, Saxlehner András (Kőszeg, 1815. febr. 19. -Budapest, 1889. máj. 24.) Thüringiából származó családja hagyományait követve a posztókereskedelemben kezdte pályafutását. Fiatalon bekapcsolódott a Honi Védegylet hazai ipart támogató mozgalmába és Kossuth Lajos személyes bátorítására megnyitotta a pesti Vád utcában a Fekete Kutyához címzett üzletét. Egyik budaörsi vevője, Bayer János elpanaszolta, hogy birtokán az állatok nem szívesen isznak az ottani, újonnan ásott kút vizéből, mivel keserű az íze. Ráadásul a szamara mindig hasmenést kap a víztől. Saxlehnernek feltűnt a dolog: megvizsgáltatta a víz összetételét és szakvéleményt kért az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról. A kedvező információk birtokában 1862-ben 4000 Ft-ért megvásárolta a területet, kutakat ásatott és 1863-ban Hunyadi János márkanév alatt palackozni kezdte a gyógyvizet. 1877-ben védjegyeztetett Ezután hatalmas sikertörténet következett. Hat év elteltével nemcsak Magyarországon, hanem a világ földrészeinek számos országában keresetté vált a keserűvíz.

A gyorsan növekvő forgalom megkövetelte a gyógyvíztelep szakszerű kiépítését. A közel 40 hektárnyi területen 70-re emelkedett a kutak száma. Három, egyenként 60 köbméteres, hordó alakú, keramit burkolatú víztároló medencét építettek. A kutakból lejtéssel megépített, föld alatti kőagyag csőhálózat szállította a medencékbe a vizet. A cégalapító 1886-ban szabadalmaztatott egy palacktöltő gépet, amely óránként 10 000 palack megtöltésére is képes volt. A szállításhoz a lovaskocsik már nem feleltek meg. 1888-ban Saxlehner saját költségén vasútvonalat épített ki a 2,5 kilométer távolságra levő Kelenföldi pályaudvarig. Nagyon meggyőző és hatásos „marketing" munkát fejtettek ki. Többnyelvű ismertető füzetek jelentek meg, amelyekben neves vegyészek és orvosok nyilatkoztak a gyógyvíz áldásos hatásairól. A cégalapító fiai vezették a képviseleti irodákat Párizsban, Londonban, sőt, New Yorkban, ahol a Wall Street egyik felhőkarcolóján hatalmas, kakasos hirdetés népszerűsítette a Hunyadi János keserűvizet. A dél-budai keserűvíz a Budai hegység és a Tétényi-fennsík közötti lapály területén képződő természetes gyógyvíz. A keserűvíz egyike Magyarország egyedi természeti kincseinek. Ez az ásványvíz csak igen speciális geológiai körülmények mellett, különleges geokémiai folyamatok hatására képződik, világszerte ritka képződmény. Hasonló kémiai összetételű gyógyvizet Németországban mesterséges úton állítanak elő és forgalmaznak a gyógyszertárak (Kissinger bitter-wasser). - írja egy szakmai elemzés.

Érdekes leírást találhatunk arról, hogy hogyan fejlődött a palackozó üzem. A kezdeti töltögető épület helyett több munkatermet magába foglaló épület készült. Itt már külön történt a palackok öblítése, töltése és dugaszolása. Munkaterme volt a címkézésnek és ónkupakolásnak, az ezt követő munkateremben végezték a keserűvizes palackok csomagolását és ládázását. A szállításra kész termék ezután a szomszédos raktár-épületben nyert elhelyezést, vagy közvetlenül a szállító járművekre került. Az egyszintes, nyeregtetős üzemi épület munkatermeinek padozata pallóval volt burkolva. Az üres és töltött palackok mozgatására négy kisvasúti kerékre szerelt, favázon kialakított palacktároló rekesz szolgált, melybe 200 db palackot lehetett elhelyezni. A padlóburkolatba süllyesztett síneken kézi erővel tolt kocsikon jutottak el a palackok az egyes munkahelyekre.. A földalatti tárolóból gőzszivattyú emelte fel a keserűvizet az épület végében épült víztorony fakádjaiba, innen szabad folyással jutott el a víz a palackozóterem kádjaiba. A palackok lezárása mechanikus működtetésű dugózóval történt.

Ez utóbbi leírást a Budaörs helytörténeti írásból vettem, a folytatás és az eredeti itt olvasható:  http://www.budaorskonyvtar.hu/elektronikus/letoltes/cikkek/cikk197.pdf

A keserűvíz forrásokról egy XIX. század végi tanulmány, érdekes korabeli nyelvezettel:  http://epa.oszk.hu/01600/01635/00057/pdf/Foldtani_kozlony_EPA01635_1904_08-10_317-332.pdf

Válogattam a még blogon meg nem jelent 2015-ben készült képeim között. November 11-én reggel munkába menet a ligeten át mentem. A ligeti sétányról a fák között megláttam a Városligeti fasor két templomtornyát.

Később a városligeti tó száraz tavának szélén megláttam az őszi színekben pompázó ginkgó fát. Nem tudtam fényképek nélkül elmennei mellette. El is határoztam, hogy ha nekem egyszer egy pagonyom lesz, akkor abba legalább egy fasor erejéig ginkgó biloba fákat ültetek.

Utána néztem a neten, és jól hasznosítható a termése:„Kínában nem ismeretlen a ginkgo biloba mag orvosi célú felhasználása, hiszen már több, mint 500 éve használja e magot gyógyításra. Maga a mag is rengeteg hasznos anyagot tartalmaz: több, mint fele keményítő, 6%-a szénhidrát, 3%-a zsír, 11%-a fehérje. Sok rost is van benne, de ezenkívül számos gyógyhatású anyag is: ginkgolsav, hydroxyginkgolsav, bilobol, ginnol, ginkgotoxin, nyomokban cyanhydrogen. Arra azonban figyelni kell, hogy a magnak nyersen enyhe mérgező hatása lehet. Ennek okozója a B6 antivitamin (4-methoxypyridoxin), mely a B6 vitamin felszívódását és hasznosítását akadályozza. A főzés vagy pörkölés az antivitaminthatást kiküszöböli és a mag élvezhető lesz. A csekély cyanhydrogén enyhe mérgezést okozhat, a szem és torok égető érzése a nyálkahártya izgalom miatt, valamint felléphet fejfájás és gyengeségérzet is. Ezek a tünetek hasonlóak a kb. 50-60 db. keserűmandula vagy barackmag elfogyasztása után észlelhetőkhöz.

De ha megpörköljük a magokat, akkor számos betegségben alkalmazhatjuk: a kísérletek kimutatták, hogy lazítja a simaizmokat és csökkenti a gyulladásokat. Ennek következtében pl. az idült hörghurutra kedvező hatású: csökkenti a váladékozást, szünteti a köhögési ingert. Javítja a keringést is, növeli a hajszálerek átjárhatóságát és elősegíti a vizenyő kiürülését.  Patkányoknál agyi vérkeringést javító hatást is észleltek. Antibiotikus hatást is tapasztaltak, bélférgek ellen is hasznos. Vizes kivonatát a bőr gombás betegségeinek kezelésére találták hatásosnak.

A ginkgó magot a buddhisták előszeretettel fogyasztják, sokszor helyettesítik vele a húsételeket. Kínában és Japánban teljesen természetesen használják a magot. Mi még ugyan nem fedeztük fel gasztronómiai előnyeit, de a keleti népeknél ez már nem ismeretlen. A termés ősszel érik be, az első fagyok után gyűjthető a fáról vagy fa alól. A puha gyümölcsből óvatosan kell kihámozni a csonthéjas magot (a húsos burok és leve maró hatású). Az így nyert magokat meg kell mosni. Felhasználás előtt a csontos héj megroppantása után, legjobb körömmel kiemelni a nedves, puha, rugalmas, gazdagon húsos magot. Öntsünk rá forrásban lévő vizet és áztassuk 10 percig, ekkor a fellazult bőrét is lehúzhatjuk. Ezután tegyük forró vízbe és főzzük fél órán át, szűrjük le.

Távol-Keleten a megtisztított magból sós lével konzervet is készítenek, ezt már nem kell forralni, csak leöblíteni. A pirított, sózott magot piacon árulják, kedvelt csemege. A pirított ginkgómagnak férfi nemi erőt fokozó hatást tulajdonítanak, ezért az impotencia kezelésére ajánlják. Maga a mag édeskés ízű, igen különleges ízt kölcsönözhet az ételeknek. Szárnyasokkal főzik, töltelékekbe kerül, de levesbetétként is ismert.

Forrás: http://ginkgobiloba.hu/a-ginkgo-biloba-magja

Február ötödikén reggel, amikor a gingkó biloba fa előtt mentem el, a nap éppen pirosra estette az ég alját. Alighanem, ezért készült ez utóbbi kettő kép.

A Váci utcában az Erzsébet híd lábától nem messze a Nagyvásárcsarnok felé eső oldalon van a Korányi ház. A Korányi család régi bérházának a falán három emléktábla is van. A Korányi Sándor építette a házat, és haláláig ebben is lakott. Érdekes, hogy az emléktáblák közül, mégis az ő emléktábláját helyezték ki utoljára. Én azért a házról készült fotóim közül elsőként az építtetőről szedtem össze az ionformációkat.

Korányi Sándor, báró (Pest, 1866. június 18. – Budapest, 1944. április 12.) orvos, egyetemi tanár, az MTA tagja, Korányi Frigyes belgyógyász-professzor fia, szakíró, felsőházi tag.

A család eredeti neve Kornfeld, melyet a híres orvosdinasztia alapítója, Kornfeld Sebald, Szabolcs megyei orvos magyarosított Korányira még 1848-ban. Korányi Sándor orvosi oklevelét Budapesten szerezte 1888-ban, de már 1884-től bonctani demonstrátor, 1887-től pedig gyakornok a kórbonctani tanszéken. 1889-től édesapja, Korányi Frigyes belklinikáján működött, ahol 1895-ben lett adjunktus. Megfordult Hoppe-Seyler strasburgi orvosi biokémiai intézetében. Az 1891/92. tanévben az Állatorvosi Akadémián helyettesként adta elő az élettant, szövettant és természettant. Az 1893/94. tanévben a budapesti egyetemen magántanári habilitációt nyert az idegrendszer kísérleti és gyakorlati kór- és gyógytana tárgykörből. 1894-től a Stefánia-gyermekkórház, 1895-től pedig a Szent István kórház orvosa. 1897-től rendkívüli egyetemi tanárként az I. sz. Belgyógyászati Klinikán oktatott, majd 1901/02-től a számára felállított belső betegségek diagnostikája elnevezésű tanszéket vezette. 1908/09-től az ugyancsak újonnan létrehozott III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgató tanára lett. Az 1920-as években ő kezdeményezte a BCG-oltásokat. 1927-től az egyetem orvoskara képviseletében felsőházi tag. Iskolateremtő tanáregyéniség volt, olyan tanítványokkal, mint Bálint Rezső, Haynal Imre, Hetényi Géza vagy Rusznyák István. Az elsők között alkalmazott fizikai-kémiai módszereket az orvoslásban, alapvető kutatásokat végzett a vesebetegségek terén. Az akkoriban népbetegségnek számító tbc-t édesapjával ellentétben már nem csupán kórházi kérdésként, hanem társadalmi problémaként fogta fel, melynek megoldása túlnyúlik az orvosi szakma hatáskörén. A pénzügyi válság okozta nagy egyetemi leépítések során klinikáját 1936-ban feloszlatták, őt magát nyugdíjazták. Az épületben ma az I. sz. Belgyógyászati Klinika működik. Az MTA-nak 1915-ben levelező, 1935-ben tiszteleti, majd 1937-ben rendes tagja lett. Szintén tagjává választotta a hallei Leopoldina Német Természettudományi Akadémia, illetve tiszteletbeli doktorává számos egyetem: Breslau (1930), Lyon (1932), Szeged (1933), Pécs és Athén. Egykori klinikájának utcája, az akkori Ludoviceum utca ma az ő nevét viseli. Források:https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C3%A1nyi_S%C3%A1ndor, http://baratikor.semmelweis.hu/galeria/page.php?id=76

Kovai Lőrinc (Szentpétervár, 1912. december 1. – Budapest, 1986. február 22.) író, újságíró, tanár.

Szentpétervárott, orosz-lengyel családban született Wavrziniec Zakrarzewski néven. Miután ötévesen elvesztette apját, anyja egy magyar hadifogolyhoz ment férjhez. 1920-ban az egész család Hódmezővásárhelyre költözött. Itt kapta nevelőapja, Kovalcsik András után előbb a Kovalcsik, azt magyarosítva pedig a Kovai, illetve keresztneve magyarra fordításával a Lőrinc nevet.

1933-ban a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi egyetemen szerzett történelem-földrajz szakos tanári oklevelet. Három évet dolgozott tanárként Nagykállón és Ungváron, utóbbi városban nősült meg először. Mivel már diákként is ért el sikereket néhány kisebb írásával, a 40-es évek elején elhagyta a tanári pályát és a Népszava újságírója lett.

Első nagyobb fordítása még 1941-ben Mihail Solohov Csendes Don című regényének negyedik kötete volt. Saját regényei közül elsőként a Földönfutók (1943) jelent meg, amely szokatlan hangvétele miatt komoly politikai vihart kavart. A Népszavában a későbbi köztársasági elnök, Szakasits Árpád ismertette, a jobboldali sajtó pedig a szovjet írók hatását kereste benne. 1944-ben, a német megszállás után letartóztatták, de a családjának Rajniss Ferenc nyilas belügyminiszterrel való felszínes kapcsolata révén a deportálást sikerült elkerülnie.

1945 után néhány évre Solymárra költözött – ahol juttatásként megkapta egy kitelepített sváb család házát, illetve a község akkori legszebb, körbekerített gyümölcsösét –, egyúttal belépett a kommunista pártba, és a Szabad Nép munkatársai közé. A lap révén ismerte meg második feleségét. 1949-ben ellentétbe keveredett Horváth Márton főszerkesztővel, emiatt kilépett a szerkesztőségből, sőt a pártból is kizárták. Írásait több éven át nem tudta kiadni. Az időközben Pestre költözött író azonban ezekben az években is hatalmas lendülettel dolgozott, s a szilencium leteltével újból elárasztotta műveivel a könyvkiadókat.

Regényei főként történelmi eseményeket és társadalmi jelenségeket örökítettek meg. Hősei közt sok lázongó, olykor kimondottan anarchista személyiség akad. Körülbelül 40 regénye jelent meg, némelyiket lengyel, német és román nyelvre is lefordították. A hazai szocializmus évtizedeinek talán legtermékenyebb írója volt, egyes becslések szerint a hagyatékban elfekvő, kiadatlan műveinek száma megközelíti, vagy akár meg is haladhatja a kiadott művek számát. A felszabadulás után írott regényei alapján a korszak irodalmi reménységének, a szocialista realizmus egyik megvalósítójának tartották, későbbi művei azonban az ifjúsági és szórakoztató művek színvonalára süllyedtek. Vélhetően mozgalmi érdemeinek köszönhette, hogy elnézték neki a regényeiben dúsan burjánzó nemiséget is, ami meglehetősen egyénivé tette stílusát. Forrás:https://hu.wikipedia.org/wiki/Kovai_L%C5%91rinc

Szendrey-Karper László (Budapest, 1932. január 28. – Budapest, 1991. február 12.) gitárművész, főiskolai tanár. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészi gitárzene magyarországi elismertetésében és oktatásának megteremtésében. Felesége Ágai Karola (1927-2010) Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas magyar opera-énekesnő.

Édesapja orvos, édesanyja pedagógus volt. Ötévesen játszott először gitáron. Hétévesen, az akkori lehetőségeknek megfelelően, magánúton kezdett rendszeres hangszertanulásba. Előbb dr. Kárpáthy Ernő, majd Kováts Barna oktatta. Tizenhat éves volt, mikor először szerepelt a Magyar Rádióban. Mivel ifjúsága idején még nem létezett Magyarországon felsőfokú gitároktatás, 1950-ben a Műegyetem építészmérnöki karának hallgatója lett, de két év múlva otthagyta a műszaki tanulmányokat, és a „hajlamainak” jobban megfelelő Bartók Béla Konzervatóriumba iratkozott be. Zeneszerző-növendék volt Sugár Rezsőnél, kiegészítő stúdiumokat folytatott Hammerschlag Jánosnál, Rácz Aladárnál, Zathureczky Edénél, Csuka Bélánál. 1955-ben aranyérmet nyert a varsói Világifjúsági Találkozón. 1957-től az Országos Filharmónia szólistájaként szerepelt. Koncertjein először hallhatott szélesebb magyar közönség klasszikus gitárműveket és gitáros kamarazenét.

1953-tól, gyakorlatilag az országban egyedül, fáradozott a szervezett gitároktatás megteremtésén. Előbb a Magyar Néphadsereg egyik zeneiskolájában, majd 1961-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában. Az oktatáshoz a tananyagról is magának kellett gondoskodnia. 1966-ban sikerült megindítania a Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetében a gitártanárképzést. Televíziós oktatással is próbálkozott a színvonalas játék terjesztéséért: 1977-ben Hat húron pendülünk címmel készített sorozatot.

Leghíresebb átiratai a pedagógiai céllal született Kodály- és Bartók-feldolgozások. Előszeretettel játszotta Farkas Ferenc, Heitor Villa-Lobos, Segovia műveit. Számos magyar mű ősbemutatója fűződik nevéhez.

1968-tól volt az általa kitalált Bakfark Bálint Gitárzenekar művészeti vezetője. Szendrey-Karper 1991-ben bekövetkezett halála után a zenekart felesége, Ágai Karola vezette tovább, Eötvös József gitárművész művészeti irányítása mellett. Forrás:https://hu.wikipedia.org/wiki/Szendrey-Karper_L%C3%A1szl%C3%B3

Amikor a Korányi házat fényképeztem, akkor tűnt fel, hogy mióta az utcában jártam az angolkisasszonyok temploma megújult. Természetesen a megújult templomról is készítettem fényképeket. A templomon angyalszobrok is vannak, melyről nekem eszembe jutottak Máriakéménd Zsolnay angyalkái. Amennyiben olvasóim közül adakozni szeretnének, a Máriakéméndi angyalok felújítására még megtehetik. Még nem gyűlt össze a felújításhoz szükséges összegnek a fele sem. De jó is lenne, ha azok az angyalok is annyira együtt lennének, mint az Angolkisasszonyok angyalai.

Adományok a máriakéméndi pirogránit angyalszobrok felújítására

 A cél 4 millió forint összegyűjtése, ennyibe kerül a restaurálás.

Adományokat a máriakéméndi székhelyű Környezetvédelmi és

Közösségi Értékadó Egyesület

50100026-12002762

számlaszámára várunk "angyalszobrok" közleménnyel.

 Készpénzes adományokat is elfogadunk, melyeket a lenti elérhetőségeken lehet jelezni.

 Kérjük, aki adományoz, ha teheti a bienga38@gmail.com e-mail címre is írja meg (név, összeg), hogy a nyilvántartásunkban is vezetni tudjuk.

Forrás:http://baranyaidombsag.ucoz.hu/index/0-25

 Budapest egyik, ha nem a legnépszerűbb utcáján, a Váci utcában található az angolkisasszonyok rendjének temploma a Belvárosi Szent Mihály Templom vagy közkedvelt nevén az Angolkisasszonyok Temploma. A jelenlegi Belvárosi Szent Mihály Templom története a pesti domonkos rendházhoz kapcsolódik. A középkori Pest egyik legjelentősebb kolostorát, a domonkosokét, 1230 körül alapították. A kolostor és a hozzá tartozó nagy kert pontos helyét nem ismerjük, az azonban bizonyos, hogy Pest déli részén helyezkedett el. A tatárdúlás (1241) után a lerombolt kolostor és templom új helyen épült fel. Jelentőségét mutatja, hogy 1308-ban a domonkosok telkén gyűltek össze a Károly Róbertet királlyá választó országgyűlés résztvevői. 1541-ben a törökök elől a szerzetesek elmenekültek, az elnéptelenedett zárdát és a templomot lerombolták.

A domonkosok a török kiűzése után, 1699-ben tértek vissza Pestre. A jelenlegi helyen új templomuk és kolostoruk részére öt telket vásároltak. A templom építése három szakaszban zajlott. 1700-1716 között ideiglenes kápolnát emeltek, amely azonban leégett. 1720-1730 között a szerény külsejű kolostor és a kápolna párhuzamosan, lassan épült, és 1730-tól vált használhatóvá. 1745-1765 között készült el a homlokzat, a torony, a sekrestye és a papi kórus. A homlokzat Madonna szobrának (1749) alkotója Donner köréhez kapcsolható. 1755-ben került a két oldalfülkébe a Hebenstreit Józsefnek tulajdonítható Szent Domonkos és Aquinói Szent Tamás szobor.

1784-ben II. József feloszlatta a domonkosok pesti konventjét, helyükre átmenetileg pálosokat telepített (1785-1786), majd 1787-ben az angolkisasszonyok tanító rendjének adta át. Az angolkisasszonyok a szomszédos épületükben 1950-ig folyamatosan leányiskolákat működtettek. 1950-1998 között a rendházban egészségügyi iskola kapott helyet, ma újra a nővérek lakják.

A templomot 1799-ben és 1809-ben kisebb árvíz pusztította. 1809-ben egy szomszédos ház kigyulladt, és ennek következtében a templom teteje és tornya is leégett. Az 1838-as nagy pesti árvíz idején az épületben két méter magasan állt a víz. 1892-ben belső felújításokat végeztek. Ennek során mozaikpadlót raktak, üvegajtókat állítottak be, a falak és a mennyezet festését is javították, de nem a régi teljes helyreállításával, hanem egyszerűsítésekkel és módosításokkal.

1933-1934-ben Lohr Ferenc javította a freskókat. 1964-1968-ban külső-belső felújítást végeztek, melynek során a templom mennyezet- és falképeit lemeszelték. 1997-1998-ban teljes külső felújítást végeztek, a toronyba óra került.  A szentélyt 1999-2006, a sekrestyét 2006-2008 között restaurálták. A hajó-mennyezet helyreállítása 2012 szeptemberében kezdődött; az előkerült aláírás alapján a freskókat Aman József pesti polgár készítette, akinek nevével a Máriabesnyői kegytemplom festői között is találkozhatunk.  2014-ben is folytatódtak a felújítási munkálatok. Remény szerint 2015-ben a mennyezetfreskók teljes feltárása és felújítása befejeződik. A templomban látható szobrok és festmények alkotóinak többsége ismeretlen.

A templom 1950 óta a Esztergomi Főegyházmegye önálló templomigazgatóságaként működik. Forrás:http://www.szentmihalytemplom.hu/tortenetunk/ 

Az Angolkisasszonyokról

Az alapító, Ward Mária (1585-1645) az angliai katolikus üldözések idején - hogy hitükben megtarthassa a leányifjúságot - társaival átment a flandriai St. Omerbe. Loyolai Szent Ignác szabálya szellemében sok küzdelem árán 1609-ben hívta életre az első közösséget. A szerzetesintézményt az Egyház csak az alapító halála után, 1703-ban hagyta jóvá.

Az intézmény célja a leánynevelés. Magyar földre még Ward Mária életében Pázmány hívta meg az angolkisasszonyokat 1627-ben. A pozsonyi intézetről Pázmány így emlékezik meg levelében: 

"A jó Anyák a legnagyobb épületességgel tanítják a leánykákat jámborságra, jó erkölcsre és nőies foglalkozásokra... Látván ezen anyák intézetének gyümölcsét, szándékomban van Nagyszombatban is letelepíteni őket."

A pozsonyi első magyar leányintézet hat évig működött. A közösség voltaképpen 1770-től vert magyar talajban mély gyökereket, amikor is létrejött a pesti ház. Itt nyílt meg később, 1856-ban az első magyar tanítóképző, valamint a XX. század elején a Polgári Iskolai Tanárképző, majd 1917-ben a Ward Kollégium.

1948-ban kereken 430 angolkisasszonynak kellett elköszönnie közel 6000 tanítványától, kisdiáktól, középiskolástól és tanítóképzőstől.

Az 1989-es Pápai Évkönyv szerint 2676 angolkisasszony működik az Intézet 156 házában.

Ward Mária így foglalta össze lelkiségének ismertető jegyeit:

Ward Mária életmottója: Isten jelen van! Forrás:  http://www.adorans.hu/node/2554

Nézegettem az emléktáblás bejegyzéseimet, és észrevettem, hogy túlsúlyban vannak a férfi szereplők. Ebben a hónapban igyekszem az arányokon javítani. Ezután, amíg csak bírom, a posztjaimban a női szereplők lesznek túlsúlyban. A Kodály köröndi leégett házon van Gráber Margit emléktáblája. GRÁBER MARGIT (1895–1993) Festőművész, akinek a HAAS galériában 2002-ben megtartott emlékkiállítására Benedek Katalin írt visszaemlékezést. Ebből a visszaemlékezésből vettem át a szövegeket, és néhány illusztrációt. Az emléktábláról és a házról készült képek saját készítésűek. 

Századunk egyik szemtanúja volt, aki jelenlétével, érdeklődésével, munkáival mindig kortársként, in loco kapcsolódhatott Európa művészeti életébe. Gráber Margit ugyanakkor par excellence festő, hagyományok képviselője és tisztelője maradt haláláig. Pályája kezdetén, az 1910-es, 20-as években természetesen újnak minősült, amit ma tradicionálisnak ítélünk. Arról az időszakról, világról kapunk hiteles tudósításokat, melynek megjelenése még szokatlan volt a magyar művészetben. Hiszen a francia impresszionisták, még inkább a Vadak, a kubisták munkáinak megismerése és átültetése a honi konzervatív szemléletbe újdonságnak számított.

A festő 1916-ban, fiatalon került a kecskeméti művésztelepre, ahol Iványi Grünwald Béla tanítványaként dolgozott, aki mint vezető tanár a legteljesebb művészi szabadságot biztosította. Ilyenformán sokféle irány, stílus érvényesülhetett. Viszonylag egységesnek a szecesszió dekoratív törekvései mutatkoztak. Gráber Margit életének fontos korszaka kezdődött, itt vált igazán festővé. Komolyan és alázattal valósította meg elképzeléseit. Beszédes példája ennek, a hely szellemét, pikturális jegyeit viselő, már önállósulásra utaló Gyümölcsszedők. Megismerkedett későbbi férjével, Perlrott Csaba Vilmos festőművésszel és számos, a kolónián hosszabb-rövidebb ideig munkálkodó alkotóval. Nevük egyszerű felsorolása is rangsorol: Tornyai János, Koszta József, Kmetty János, Pátzay Pál, Diener-Dénes Rudolf, Korda Vince, Boldizsár István, Kassák Lajos, Bródy Sándor író és más kiválóságok.

E pályaszakasz vége egyben nyitánya egy gazdag alkotói termést hozó periódusnak. Kecskeméten, a Tanácsköztársaság eseményei érlelték meg a fiatal művészházaspárban az önkéntes emigráció gondolatát. 1920-24 között Perlrott Csaba Vilmossal, kisebb megszakításokkal Németországban éltek, a nyarakat többnyire Lőcsén és Nagybányán töltötték. A drezdai megálló két maradandó élményt tartogatott: a múzeum holland kismestereket bemutató gyűjteményét, valamint az O. Kokoschkával való találkozás mély benyomásait. A kismesterek a szerénységet, a métier becsülését, tudását jelentették a számára: „A múzeumban, ahol minden alkalommal tiszteletemet tettem a Rembrandt-teremben a „Sámson lakodalma” előtt, másoltam is és rengeteget tanultam…. A kismesterek közül szökik fel a lángész képzelete. De ezt, csakúgy mint a pillangó röptét, elfogni nem lehet. Rembrandtot csak csodálni lehet, utánozni nem. Utánozni különben sem szabad. Hol marad ilyenkor a festői élmény frissessége? Tanulni akartam, de átvenni a kifejezésmódot vagy stílust már nem.”

Kokoschka, aki ebben az időben kapott professzurát, nem kívánt avantgarde túlzásokkal megdöbbenteni. „Művészete olyan természetességgel nőtt ki a régi talajból, mint földből a fű” – olvashatjuk visszaemlékezéseiben. A grafika volt Gráber Margit művészetének egyik meghatározó műfaja, felvidéki és németországi tartózkodásának idején is. Kezdettől fogva vallotta, hogy a legmodernebb festői irányzat is csak a rajztudás tökéletes elsajátításával közölhet hitelesen. Ez hozzátartozik a mű hűségéhez. Véleménye szerint a természetelvű festészetben a rajz annyi, mint íróember számára a gondolat. Ezért a lényeges jegyeket hangsúlyozva, elhagyja a natura esetlegességeit.

Mondanivalójában, ember- és természetközpontúság tekintetében mindvégig következetes volt. A berlini időszak a kimenekült magyar művésztábor összekovácsolódásának szakasza is. Czóbel Béla, Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Kernstok Károly tartoztak baráti körükhöz. Az 1920-as évek végére már hagyományokkal rendelkező expresszionizmus a közlés, a kifejezés intenzitásában érintette a festőt. Művészete egészén azonban a francia iskolázottság hagyott maradandó nyomot. Kifejezésmódjához és temperamentumához közel állt. Az a mértéktartás, ami még a Vadak munkáiban is fellelhető, számára hiányzott az expresszionizmusból.
Természetes, hogy a korszellem és stíluseszme, a tematika hatása alól éppen a művészek nem vonhatják ki magukat, amint azt a Mennybemenetel és az Utolsó vacsora is tanúsítják. A kubizmus kellékei is felvillannak művein, ám kerülte a szerkezetességet. A mesekönyvbe illő látványt nyújtó városka, Wertheimam Main újabb feltöltődést jelentett Gráber Margit alkotói fantáziájának. Olajképeket, pasztelleket, rajzokat készített a domboldalról, várromról, a Tauber folyó partjáról. Ez a sajátos világ majd néhány évtizeddel később Szentendrén újraértelmeződik. E néhány év alkotói vallomásaival 1923-ban, a Helikon Galéria tárlatán ismerkedhettek meg az érdeklődők. „Fiatalos, magabízó, öntudatos szellem rugalmassága, örömteljes éleslátása érzik az aláfűtött, tömör színek harmóniáiban, az erős kézzel kovácsolt formákban. A szabad természet, kanyargó utak, házcsoportok szépségeit bontogatja ki előttünk vásznain. A víz, a vegetáció, az ég, a házsorok festői értékei felfokozva, mozgalmas elevenséggel jelentkeznek, talán lírai látás eredményeinek nevezhetnénk mindezeket…” – állapítja meg Bálint Aladár a katalógus-bevezetőjében.1924-ben a művészpár hazatér Budapestre. Nyaranta kedvteléssel dolgoznak Nagybányán, télen Párizsban. A varázslatos bányavároska már 1918-ban feltárult Gráber Margit előtt, s ő is örök visszatérő lett. Érzékeny kolorittal vitte vásznaira a Veresvízre vezető utat, a Zazar partját, ihletett szénrajzain a vidék tájformái bukkannak elő: Zazar-parti házak, Nagybányai utca, Veresvíz, Nagybányai házak. A második művésznemzedék tagjaként igyekezett magába szívni elődei álmát, elhivatottságát.

„Azok közül a városok közül, ahol megfordultam, Nagybánya nőtt legjobban a szívemhez. Sokszor feltűnik emlékezetemben a nagybányai halottak napja és a Kereszthegy tövében lévő temető a kék alkonyatban, gyertyafényben…. A hosszú estéket barátainkkal: Jándi Dávid, Korda Vince, a Mund házaspár, Kmettyék társaságában töltöttük.”

Rendszeres párizsi látogatásainak köszönhetően Cézanne és az akkori kortárs festők eredményeit, leszűrt tapasztalatait építette munkáiba. Piktúrájukkal rokonságot érzett. Végletes túlzásoktól, szélsőségektől mentes festői fegyelem és etikus alázat a művészet iránt. Mindez ott rejtezik Gráber Margit talentumában. Itt, a „festészet fővárosában” úgy találta, hogy hazaérkezett. Akkorra már Picasso és Braque körül lezajlott a művészet forradalma.

A Montparnasse-on, a galériák kirakataiban pedig Utrillo, Modigliani műveire figyelt fel. Itt készült városképrajzai előhírnökei az 1930-as évek eleji szentendrei munkáknak. Példa rá: Saint Étienne du Mont. „A Hótel Notre-Dame-ban vettünk ki szobát, szemben a templommal, ami férjem kedvenc festői témája volt. Rengeteg főiskola működött Párizsban. Mielőtt bementünk a Dome kávéházba, csekély összeg lefizetése ellenében valamelyikben aktot rajzoltam” – meséli a tartalmas évekről.

Czóbel Béla, Diener-Dénes Rudolf, Kmetty János és más jeles festők mellett József Attila is feltűnt asztaluknál. A 22 éves költő modellt ült, „aki szegénységét olyan könnyedén viselte, mint egy álruhás királyfi a rongyos köpenyét… Az arckép, amit abban az időben festettem róla, akkor nagyon hasonlított rá, bár a köztudatban egy egészen más külsejű Attila él. Később bajuszt növesztett, az arca megnyúlt és elszomorodott” – idézi fel a történetet.

Eseményekkel teli esztendők. Gráber Margit Le Fauconnier iskolájában képezte magát és sokat dolgozott szabadon is, a Szajna-parton, elmerülve a párizsi utca színes forgatagában. A város levegője a legkülönbözőbb művészi áramlatoktól vibrált. Ő azonban távol tartotta magától a kísérletezés csábítását. Renoirt csodálta.

1926-ban Scheiber Hugóval, Szobotka Imrével, Bor Pállal, Novotny Emillel, a Nemzeti Szalonban történt közös jelentkezés alkalmával női festőtől mindenképpen szokatlan képeket állított ki: Gyár belseje, Gyárvidék Párizsban, Tímárműhely, Nagybányai festékgyár. Izgatta az emberi tevékenység, nem a heroikus, győzelmes, a természetet megváltoztató, ellenkezőleg: a munkájában elmerülő, azt nehézségek közepette, alázattal végző emberé. A levegős, ugyanakkor tömören hangsúlyozó művek visszafogottsága, tartózkodó harmóniája enyhíti a témából adódó keménységet.

Az l924-ben alakult KUT törekvéseivel azonosulni tudott, mivel a csoport szemléletében a modernség igenlése, elsősorban a francia orientáció, a nyugat-európai tájékozódás, szellemében etikus tisztaság és polgári magatartásforma érvényesült. Olyan alkotók együttes fellépéséről volt szó, akik nem beszéltek érthetetlen nyelven, megőrizték a forma szentségét, ám mindezek ellenére, úgy gesztusban, mint előadásban érezhetővé vált egy új jelenség születése. Gráber Margit 1926-tól a KUT kiállítója, aki budapesti, párizsi, nagybányai, később szentendrei működése mellett kiemelten fontosnak tartotta a tárlatokat, s azokon olaj, tempera, pasztell csendéleteivel, tájképeivel és figurális alkotásaival csaknem rendszeresen jelentkezett. Az 1928 körüli periódust pályájának egyik igen értékes és termékeny részeként nyugtázhatjuk. Modelljét, Philadelphia Vilmát ábrázoló portrésorozata – a műfajon belül – az életmű legjobb darabjai. Árnyalt, összefogott kompozíció, kissé nyújtott, grecoi figura voltak sajátos stílusjegyei, pl.: Nő kendővel. A harmincas évek elején Körtvélyesen, Lesznai Anna kastélyában vendégeskedett a művész. Vonzódott az ott látottakhoz, így szívesen jelenített meg szüretelőket, kukoricatörőket, mezőgazdaságban munkálkodókat. Szinte mind egy egy mozdulatábrázolás és ritmusos cselekvések sorozata. Számtalan változatban, szemlélődően közelített a témáihoz, amint azt a Szekéren is bizonyítja. Kitűnő színérzékkel, olajban, pasztellban és rajzokon elevenítette meg a nagybányai, szentendrei és budapesti piacokon portékájukat kínáló kofákat is.

A negyvenes évek legőszintébb megnyilatkozásai a művész édesanyjáról születtek. Olajjal, szénnel megfogalmazott vallomások a szülőjéhez fűződő mély ragaszkodásról. Elérkezve az évtized végének és az ötvenes éveknek zűrzavarához, drámai történéseihez, megállapíthatjuk, hogy magatartásával, témaválasztásával, a kivitelezés

minőségével hű maradt vállalt feladatához. A maga által jelölt úton maradva, etikusan mondott lényegeset anélkül, hogy megmerevedésről, zsákutcáról kellene beszélnünk.

Tatabányán és Várpalotán bányászokat, bányamunkát festett. Szociális meggyőződésből és alkotói elhivatottságból.

A tematika ismerős volt a húszas évekből. Az 1930 elején megvalósított Építők után, ezúttal újabb helyszín kelti fel érdeklődését. Vizuális gondolatait, próbálkozásait többnyire csak vázlatfüzetek őrzik. Ezek a lapok és néhány befejezett mű rámutat, hogy mennyire foglalkoztatta a munka képi kifejezhetősége, erejének megragadása, a munkafolyamat komponálódása. Gráber Margit alakjai sohasem mesterkéltek, hanem rendelt dolgukat tisztességgel elvégző és ezért komoly emberek. Tevékenységüknek súlya van, amit a kompozíció egésze, s nem elsődlegesen a karakter megformálása fejez ki. Humánusan gondolkodó művész keze nyomán e művek ember voltunkra figyelmeztetnek, mélyebb összefüggéseket éreztetnek meg.

Gráber Margit mindvégig követett művészi víziója ember- és természetközpontú, nőies, gyengéd realizmussal átszőve. Festészetének uralkodó jegyei szépen kiteljesedve tárulnak fel a Szentendre helyi varázsától és atmoszférájában fogant pasztell és olaj csendéleteken, enteriőrök sokaságán, feltűnnek a girbegurba utcákon, a Szamárhegyen, dunai kikötőkön, ismerős házacskák krétával, ecsettel, szénnel húzott vonalain. Bár csak 1948-tól tartózkodott hivatalosan a városkában, ám a Dunakanyar bája már korábban rabul ejtette. Az 1930-as évek közepétől születtek helyi sugalmazású képei, előrejelzései annak az iránynak, amely ezután vált dominánssá alkotásaiban. Perlrott Csaba Vilmoshoz hasonlóan, eleinte az École de Paris szellemében dolgozott kubisztikus, testes csendéletein, ezt követően pedig a párizsi iskola jó értelemben vett könnyed előadásmódjával ötvözte szociális vonatkozású témáit is. Meggyöngült szemmel, haláláig itt festette színpompás viráglátomásait. Életművéből, de szavakkal festett freskójából, az emlékezéseinek könyvében feltárt gondolatokból bölcsesség és életszeretet árad. Forrás:  http://www.haasgaleria.hu/kut/graber.pdf

Az irodaházunk ablakából rálátni egy nagy iskolaépületre. Én sokszor jártam is a szemben levő papírboltban, de Kaffka Margit emléktábláját mégsem fedeztem fel. Az emléktábla a két utca közét elfoglaló kettő nagy iskolaépület hátsó bejáratánál van.

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő.

Ady Endre a „nagyon-nagy író-asszony”nak nevezte, a magyar irodalom egyik legjelentősebb női íróját, a Nyugat nemzedékének fontos tagját. Indulását nemcsak Kiss József és A Hét íróköre befolyásolta, hanem – saját vallomása szerint – Szabolcska Mihály is.

Apja Kaffka Gyula (1851-1886) főügyész volt, de korán meghalt, így a család szerény körülmények között élt. Anyja Urai Uray Margit (1860-1934)  Ösztöndíjasként tanult a szatmári irgalmasnővérek tanítóképző zárdájában, ennek fejében egy évet tanított Miskolcon. Ezután Budapesten tanult tovább és 1902-ben az Erzsébet Leányiskolában polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Visszatért Miskolcra, és a polgári leányiskolában tanított irodalmat és gazdaságtant; tanítványai imádták. Itt jelentek meg első írásai is, versek, novellák, és ekkoriban vált a Nyugat állandó munkatársává is. Szoros baráti kapcsolatban állt Kosztolányival, Babitscsal, Szabó Dezsővel, és Balázs Bélával is. 1905 január 5-én ment férjhez Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz. A következő évben született meg gyermekük, László. Férjét 1907-ben a Földművelődésügyi Minisztériumba helyezték, így Kaffka elszakadt az általa nem kedvelt Miskolctól, de a pár házassága néhány év alatt tönkrement, ezért elváltak. Budapesten 1910–1915 között tanárként dolgozott, közben 1914. augusztus 18-án Szegeden férjhez ment Bauer Ervin elméleti biológushoz, Balázs Béla testvéréhez. Az első világháború kezdetekor elhagyta a tanári pályát és csak a szépirodalomnak élt.

1912-ben jelent meg első (és talán legfontosabb) nagyregénye, a Színek és évek, amely az értékeit vesztett dzsentri társadalommal és a századfordulón élő nők sorsával foglalkozik. Másik nagy sikert aratott regényét, a Hangyabolyt – melyben a zárdában töltött éveket idézi fel – 1917-ben adták ki.

Az I. világháború után tizenkét éves fiával együtt a spanyolnátha járvány áldozatává vált. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaffka_Margit

Hoztam egy verset is tőle, és egy könyvkritikát, melyet az akkor igen népszerű Tormay Ceciléről írt.

A JÁTÉKSZER

TORMAY CECILE

Apró bűnök

Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is „élet” élődik - akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben -, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.

Diszkrét és okos asszony írhatta - aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet - az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja - de érzi, hogy itt azok nem akarnak észre-vevődni - itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép - az immár jó viseletű emlékek... Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: „Légy nyugodt - nem vettem észre!”

- Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.

Bejárhatta Itáliát - amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák - de visszaemlékszik minden színre, alakra és... névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute - ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni - vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind - színre és alakra -, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az „elhitetés eszközei”.

Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna - így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és - csodálatos - mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány - jó néhány -, amikről semmit sem lehet és nem kell írni - olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen... nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro - és ilyen az Utolsó tavasz - a Virágzó hantok - és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket - látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.

De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az „apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt - hanem... szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról - hanem mert már... elég soká szerette. Az asszony megadta magát - jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét -, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: „Az asszonyok rettenetesen egyformák.” - Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.

Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat - nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust -, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is - zsarnok, szeszélyes, változékony - éppúgy, mint hű, áldozat-kész, odaadó -, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az... bizony, nagyon jólesik az embernek.

A gyermekeket, az öregeket - főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. - Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:

- Küld az Isten mindig valakit - ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.

A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:

- Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is... nem maradt egyéb, mint hősi emléke.

Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója - de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is - lám - igazi élet élődik.

1905 Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00710/

A most bemutatásra kerülő átalakítás nem saját alkotás. A sors így hozta. Aktívan közreműködtem, hogy az egykori szebb napokat látott antik lámpa tulajdonosának, felújítva örömöt szerezzen.

Évekkel ezelőtt történt, hogy előző munkahelyemen megismert kolléganőm, Mari nyugdíjba vonulását ünnepeltük a lakásán. Akkor mutatta meg az unokahúgától elkunyerált bolhapiaci lámpát. Nagyon szeretett volna a régi lerongyolódott lámpaernyő helyett egy menő Tiffany lámpaernyőt. Akkor nem ismertem olyan mesterembert, akit ajánlhattam volna a munkára. A múlt évben aztán az utcánk egyik alagsori műhelyébe egy üvegműves műhely költözött. A műhely előtt eljárva az ablakon bekukkantva sokszor láttam dolgozni a műhely tulajdonos hölgyét. Az idei évben aztán a Marit látogatva megemlítettem az utcánkban üvegművész műhelyt.  A látogatás végén a táskámba került a felújításra váró lámpa, és néhány Mari által rajzolt lámpaernyő mintarajz. Ezek után az évekig halogatott felújítás felgyorsult.

Lámpa le a műhelybe, fotó küld Marinak egy kész lámpaburával a lámpáról… Mari a lámpaernyő alsó mintáját újragondolja…  telefonos egyeztetések Mari és műhely között…A végén az egy márvány lámpatalphoz mindkettő lámpabura megvásárlásra került…

Most Marinak van egy lámpája, és a hangulatához megfelelő lámpaernyővel nézheti a régi új márványtalpú éjjeli lámpát.

Második világháború előtt népszerű, de azóta elfeledett íróktól sokszor vettem könyvet, hogy újra felfedezzük őket. Tormay Céciletől soha nem olvastam, és az igazat megmondva nem is szándékoztam könyvet venni. Szélsőjobb oldali elkötelezettségéről olvasva, nem voltam kíváncsi rá. Aztán feleségem mondta, hogy ő kíváncsiságból szívesen olvasna tőle. Ezek után elkezdtem keresni tőle könyveket. Nem volt nehéz, hisz újabban megint kiadják műveit, de korábban kiadott műveiből is van még felhozatal. Elsőként megvettem feleségemnek a Korinthoszi szerelem című elbeszélésgyűjtemény-ét. Feleségem a görög mitológia és irodalom jó ismerője, ezért gondoltam ez az elbeszélés-gyűjtemény lesz a legjobb elsőként.

Mielőtt átadtam volna én is beleolvastam. A kötetet elektronikusan is megtaláltam, és a Teremtés hajnalán című elbeszélést ide is másoltam. A szöveg közi képek a múlt évben a vidéki birtokomon készültek.

Életrajza: Tormay Cécile ősei mind apai, mind anyai ágon német származású polgárok voltak. Anyai dédapja Spiegel (Tüköry) József építési vállalkozó, Széchenyi István munkatársa a Lánchíd építésében. Apai nagyapja, Krenmüller (Tormay) Károly honvédőrnagyként vett részt az 1848–49-es szabadságharcban. A Tormay család a 19. század végén kapott nemességet, Nádudvaron vásároltak földbirtokot. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, az MTA tagja, államtitkár. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányait magántanulóként végezte. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozta a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai elősegítették nemzetközi ismertségét.

Első könyvei az Apródszerelem (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt (1911), amely egy horvát pásztorlány és egy magyar vasutas fiú tragikus szerelmét beszéli el. Megjelent angol, német, olasz, francia és svéd nyelven is. A régi ház (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Ezzel a regényével a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját nyerte el, amellyel a legjobb történelmi regényeket díjazták. Ez a könyv is számos nyelven megjelent: németül, svédül, dánul, angolul, finnül, hollandul, olaszul, észtül és franciául. Bujdosó könyv (1920–1921) című naplószerű regénye az 1918. október 31-étől 1919. augusztus 8-áig terjedő időszakról (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság) szól. Német, angol és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebelsberg Kuno felkérésére latinból magyarra fordította középkori legendáinkat Magyar Legendárium (1930) címen. Útiélményeiről szólnak a Firenzét bemutató A virágok városa (1935), és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok. Az ősi küldött című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után A fehér barát (1937) az írónő halála következtében félbeszakadt, azt végül Kállay Miklós író fejezte be.

1923-tól haláláig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. Bujdosó könyv című művében leírt több gondolata kifejezetten antiszemita meggyőződéséről árulkodik. 

1919 januárjában létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, amelynek célja Károlyi Mihály ellenzékének (főképp Bethlen István új pártjának) támogatása az 1919 tavaszára tervezett választásokon. Később a szervezet hivatalosan is támogatta a numerus clausus fenntartását, és 1932-ben „Magyarország asszonyai nevében” az írónő személyesen köszöntötte, üdvözlő beszéddel és ajándékkal, Benito Mussolinit és az olasz fasizmust. Magáról kijelentette, hogy ő már Mussolini előtt fasiszta eszméket vallott.

Zichy Rafael (1877–1944) válása után, 1925-ben megvádolta, hogy leszbikus kapcsolatot tartott fenn volt feleségével, Pallavicini Eduardina grófnővel (Pallavicini Ede lányával). A kapcsolatot részletesen tárgyalta a korabeli baloldali sajtó. A botrány kirobbantója ellen végül a két nő rágalmazási pert indított. A bíróság – Horthy Miklós kormányzó személyes közbelépésére – nekik adott igazat, Zichyt másfél év börtönbüntetésre ítélte. Radikálisan jobboldali beállítottsága sajátos ellentmondásban volt leszbikus irányultságú magánéletével.

Tormay életében nem a grófnő volt az egyetlen nő: a háború előtt tizenöt évig fűzte gyengéd viszony egy Francesca Orsay nevű olasz nőhöz; élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közösen vásárolt villájukban Mátraházán éltek.

1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben egyhangúlag választották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, a Marie Curie halálával megüresedett székbe. Az év július 16-ai megnyilatkozásában síkraszállt Trianon igazságtalanságai ellen. 1936-ban Hankiss János, Horváth János, Pap Károly és Pintér Jenő, 1937-ben ugyanez a négy ajánló és Fredrik Böök jelölték a Nobel-díjra.

A teremtés hajnalán

A teremtés hímpora fenségesen ragyogott még az ifjú, szép mindenségen, hamvasán, érintetlenül fénylett a föld virányain, mert nem törölt le belőle az idő, a századok nehéz keze, a szenvedés egy vonalnyit sem. Csak tegnap vetette az Úr lángoló gondolatát, a napot az űrbe, melynek először pirkadó hajnali világánál ékesítette fel a földet fákkal, füvekkel, tarka, hímes virágokkal; küldött szárnyaló madarakat a légbe, ezüstpikkelyes halakat a vizek hullámai közé, állatokat a rengetegek zöld homályába, s adott urat mindennek az emberben, kit saját képére alkotott. És mégis kies, vigasztalan maradt szép remekműve, hiányzott valami a Tigris és Eufrátesz tündér völgyében, valami, amiben testet kellett vennie a vigasznak. Így hát még egyszer, utoljára hozzáfogott az Úr a teremtéshez, s megalkotta saját és a lenge réti virágok formájára, napsugárból, illatból, a tenger lágyan rengő hullámaiból az asszonyt, s nekiadá minden eljövendő korokra az uralmat a virágok felett. A férfi pedig, mivelhogy szép szelíd társa vala az utolsó, ki a Teremtő kezei közül kikerült, így legközelebb maradt hozzája, Istenének utolsó alkotó leheletét sejtette meg benne.

Boldogan, ártatlanul mosolygott fel a föld az asszony, a szerelem jöttekor, s azt a mosolyt tavasznak nevezték… Vigasság vala az egész világon, mert sem bú, sem zivatar, sem a halál nem létezett. És aranyhálójában a nap mámorosan ringatta álomba a természetet.

…Ekkor vétkeztek az emberek, s vétkük nagy, terhes árnyékából született a halál… Ráborult a földre az első alkonyat; a kék égbe viharos felhőket fújt a szél, a fák elhullatták lombjaikat, munkába görnyedt az ember, s hervadni kezdtek a virágok, hervadni az asszony. A föld kebléből, a völgyekből felsóhajtott a szél, széthordva Isten átkát, amely átok pusztulást vitt magával, hervadást mindenekre, s így a föld első rózsabokrára is, melynek fehér virágai a hegyek zöld hullámtorlatának ártatlan tajtékjaként hajlongtak a lejtős rét felett. Bágyadtan, betegen bújtak össze a virágok, ijedten rejtőztek a vihar elől a levelek alá… A nap leszakadt az égről, estében bevérezve a láthatárt... Elterpeszkedett szerte a földön, az első éjszaka, mely sötét, baljóslatú szárnyaival letörölte a vérző alkonyi ég piros színét… És a rémes sötétségben zokogva sóhajtott a világ, mert ekkor kétszerte nagyra nőttek szenvedései.

Az Úr megbánta szigorú, irgalmatlan büntetését, felküldte a holdat az égre, hogy nyugalmas ezüstarcával világítson, biztassa, vigasztalja az embert, s mindazt, amit ő a diadalmas napfényben megalkotott. Azután pedig visszaemelte a sötét éjszakából a mennyboltra a napot, s aranyglóriás világánál lepillantva szomorú pusztulást látott mindenütt… Felsóhajtott, és enyhülést ígért.

Az embernek jövendőt adott, s összekötözte boldogságának megszakadt szálait, az égről lesöpörte a fellegeket, melyek hűs cseppeket szórtak a tikkadt erdőkre, a réti virágokra, a termő aranykalászos rónákra; a kínjukban megrepedezett szirtekre bársonyos mohát borított, s fehér vízi virágokká változtatta a zúgó folyók habos tajtékját. Behegesztett minden sebet, s nagylelkű bocsánatában fellélegzett az egész világ. Megújult minden,csak a rózsabokornak jött későn a harmat, az Isten kegyelme, csak ő, a földnek legbájosabb virágja csüggeszté le fáradtan, haldokolva sziromfejét. Nem mosolygott, nem illatozott többé, s megadóan lekonyuló kelyhéből bánatosan csordult ki a legelső könnycsepp, amelyet idelenn elsírtak. És mikor a mindenható nagy Isten szomorúan nézett reá, haldokló virágja felsóhajtott:

„Nem vétkeztem semmit, és mégis én leszek első halottja a földnek. Ó! Uram, könyörülj meg rajtam, adj még egynapi életet, még csak egy napot engedj élnem itt a napsütötte domboldalon; légy irgalmas, hisz oly szép, oly rövid volt a tegnap.”

De mielőtt a Teremtő teljesíthette volna a vadrózsa kérését, a szellő lekapta fehér szirmait, s játszódva, szeszélyesen lebbent velük tova a lejtő virágai felett.

– Egy nap, csak ennyit kértél, szép, szelíd virágom, ám legyen. A szellő most lecsapott a rétre, azután szeszélyesen táncolva iramodott vissza a domboldalon, s ártatlan forgatagában két lengő szirom talált egymásra, olyaténképpen, mintha mámorosan csókolództak volna. Isten jóságosan egy aranyos napsugárra fűzte őket, összebogozta az égi fonalat, azután elvágta, s útra bocsátotta a szirmokat, hogy dévajon, boldogan szálljanak fel a napfényben, vissza, elhagyott bokruk felé… És így történt, hogy a hímporos szirmokból szárnyak lettek, az első hervadt rózsából: pillangó. Sok pillangó született még Isten keze alatt, s szélben sodródó, fehér szárnyas virágokként csapongtak a mezők felett. Amint a nap reájuk sütött, néhánynak sárga aranyos lett színe, mikor meg a mély, kék tavak felett libbentek tova, s játszódva csaptak le a habok közé, hűs permetében azúr színét adta nekik a víz, a hajnali ég pedig piros hamvát szórta szárnyaikra, s így minden adott valamit szépségéből a rózsapillangóknak.

Minden adott nekik valamit, nekik, a virágok szerelmes, szállongó postásainak, hogy legyenek szépek, színesek, mert hiszen oly rövid az életük, egy nap, s az alkonyat halva találja őket virágtestvéreiknek illatos ölén. Forrás:http://staub-site.honlapepito.hu/tarhely/staub-site/dokumentumok/letoltesek/konyvpdfmegtek/tormay_cecile___korinthoszi_szerelem.pdf