Petőfi Sándor, Pest, 1847. január 1.Általános iskolás koromban Petőfitől ezt a rövid 5 soros verset szavaltam a március 15-i ünnepségen. Idén ezen a hosszúra nyúlt szabad hétvégén is elszavaltam a Klauzál téren. Lefényképeztem a téren levő emlékművet, majd besétáltam a nemrég felújított Klauzál téri vásárcsarnok régiségpiacára.

Azt hittem, hogy magyarországi német kézimunka, emiatt nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Megvettem, és Nyíregyházáról hamar el is hozta a posta. A hirdető szerint kávéházi jelenetet ábrázol, de én tudtam, hogy ez nem igaz. Ez a hímzett kép és a szöveg szerint is egy Karlsbadi gyógyvízkúra emléke. Amíg a férj az epebántalmainak kezelésére az ivócsarnok kortyolgatott, addig a feleség a várakozás alatt megörökítette ezt a neves eseményt. Sokan jártak ott Magyarországról is, többek között Arany János is ott gyógyult.

Csehország leghíresebb fürdőhelyén az elmúlt évszázadok során számos magyar keresett gyógyulást. Közülük talán a leghíresebb Arany János (1817-1882) volt, aki epebántalmait enyhítendő 1869-től hét esztendőn át a nyár egy részét itt töltötte. A legnagyobb magyar epikus költő - betegeskedése és leánya, Juliska 1865-ben bekövetkezett korai halála miatt - szinte felhagyni látszott irodalmi tevékenységével. A "karlsbadi kúra" azonban nemcsak Arany testi bajaira hozott enyhülést, de újból kedve mutatkozott a poézis iránt is. Itt írta (németül) Mottó című kis költeményét, a Nőmhöz című verstöredéket, és görög drámákat is fordított Karlovy Varyban. A hely szelleme felbukkan a Toldi szerelmében, midőn IV. Károly cseh király (a fürdőhely névadója) vadásztársaival - köztük Toldi Miklóssal - szarvasüldözés közben felfedezi a gyógyító erejű forrást. A költemény erre vonatkozó strófájában a költő magát is megörökítette:

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/oszikek/karlsbad/karlsbad.html

Az általam vásárolt kendő kalandos utat járhatott meg. A kendőt ugyan Nyíregyházáról vettem, de mint kiderült oda Svájcból került, hogy egy antik kézimunka-gyűjtemény darabja legyen. A gyűjteményből aztán kikerült, német nyelvű szövegével kilógott a tömegből. Én meg befogadtam a gyűjteményünkbe. Mesél a Habsburg birodalom legismertebb gyógyhelyéről.

A Habsburg birodalom legismertebb fürdővárosa a mai Csehország Szudéta vidékén helyezkedett el. Karlsbadot IV Károly német-római császárról nevezték el, aki Prágából irányította Európa akkor legnagyobb birodalmát. A várost 1370 körül alapították. A XVI. század elején élt humanisták már a kontinens első gyógyfürdőjeként említik. A harminc éves háború cseh születésű rettegett hadvezére Wallenstein is vendégeskedet a városban. 1732-ben III. Károly Mária Teréza apja folytatott tárgyalásokat I. Frigyes Porosz királlyal a két atya halála után hosszú háború kezdődött gyermekeik országai között. Az 1759-es tűzvész után klasszicista stílusban kezdik az újjáépítést. 1813-ben Metternich kancellár a német szövetség uralkodóinak titkos tanácskozását szervezte meg és Szövetséget kötöttek Napóleon ellen. 1864-65ben Bismarck Porosz kancellár tartott Karlsbadban titkos találkozókat. De mi maradhatott titok egy nyüzsgő fürdőhelyen, hiszen a diplomaták fel-feltűntek a város sétányain. A dalizmus időszaka gyors fejlődést hozott a városi színházat a Fellner és Helmer vállalat építette. A belső tér festését a jugendstil nagytehetségű alkotója Gusztav Klimt végezte el. Ők építettek színházakat Bécstől Kecskemétig Salzburgtól Fiuméig.

A hőforrások vonzották a birodalom, sőt Európa valamennyi sarkából a gyógyulásra vagy csak üdülésre vágyókat. A 75 fokot is elérő glubersós vizet gyomorbajokra ajánlották. A glaubersót vagy karlsbádi sót hashajtóként árusították. A XIX században az elegáns fürdőhelyeken az ivókúra központi helyet foglalt el. A karlsbadi ivócsarnok a Sprudel a század említésre méltó építészeti alkotása volt. A díszes Sprudelcollonnade 1879-re készült el, és a második világháborúig a várost jelképező épületként beszéltek róla. A vendégek ivópoharaikkal sorban felkeresték a 12 forrást. A forró vizet a forrásnál a kútleányok osztogatták fahorogra akasztott korsóikkal. A fürdővendégek közben szépen libasorban haladtak ez volt a karlsbadi Gansemarsch. Divattá válik a díszes ivópohár, melyeket emléktárgyakként is árusítottak. A XX. századra a Karlsbadi Porcelángyár és a helyi Moser üveggyár poharai váltak a legismertebbé. A téli szezonban is üzemelő ivócsarnokot a vendégek fedett üvegfalú téli kertszerűen berendezett sétacsarnokokon átközelíthették meg. Aki végig járta a gyógyulás reményében a 12 ivókutat jutalomként megkotolhatta Becher doktor találmányát a Becherovkát. A Becherovka 13. ivókútként kárpótolja a sok keserűvizet nyelő ivókúrázó vendéget. A fürdőváros jelentőségét vendégei adták, akik Európa szellemi elitjét képviselték. Közismert Goethe vonzódása a városhoz 13 alkalommal járt itt. I. Péter orosz cár és Schiller szintén vendégek voltak. Gogol Lev Tolsztoj Liszt és Chopin Brahms Grieg és Dvorák jelenete kulturhistóriai zarándoklatok helyszínévé avatta Karlsbadot. A hagyomány szerint Eötvös József báró bejárta Goethe tartózkodásának színhelyeit és emléktábla állítását kezdeményezte. Már a XVI. Században munkálkodott Karlsbadban magyarországi illetőségű fürdőorvos a kolozsvári Jordán Tamás. Hadik András tábornok Berlin megsarcolója 1779-ben keresett gyógyulást a fürdővárosban. Arany János a napi ivókúra után háromnegyed órát sétált és a Posthofban reggelizett elolvasta az újságokat déli egy órakór pontosan megjelent. A Hannover vendéglőben ebédelni a délutánt ismét pihenéssel és sétával töltötte. Arany a Toldi szerelme IX. énekében mondja el a város keletkezésének történetét. 1869-76 között nyolc alkalommal kezeltette máj epe és gyomorproblémáit. Arany János emlékpadja melyet dr Králik Lajos 1906-ban készíttetett ma is látható habár a költő életében nem létezett. Közel lakott Eötvös József és Turgenyev szállásához legalább is a jelenleg olvasható emléktáblák tanúsága szerint. A magyar vendégek közül ismertebbek Csengery Antal Horváth Boldizsár Tóth Lőrinc Thaly Kálmán Fejérváry Géza báró illetve Arany László. 1878-ban itt hunyt el Horváth Mihály történetíró a Szemere kormány vallás és közoktatási minisztere. Az első világháborút megelőző hetekben nem sokkal halála előtt Lechner Ödön keresett itt gyógyulást.

Karlsbad ragyogását a habsburg birodalom széthullása beárnyékolta. A birodalmi arisztokrácia eltűnése után a gazdagodó Cseh polgárság alakítja a fürdőhely életét. A harmincas években Móra Ferenc gyógyítatta magát a városban. 1945-után a német jellegű Szudéta vidéki városból kitelepítik lakóssága nagy részét. Kalovy Vary filmfesztiválja és tudományos konfereciái jelentős szerepet töltötenek be napjainkig.

Forrás: http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tamop412A/2010-0019_furdokultura/ch08s04.html

Nemrég az angoltanárnőmmel beszélgettünk budapesti és nemzetközi szállodákról. A tanárnő legfrissebb szállodai élménye a Hercegprímás utcai Aria szállóban volt. Mesélte, hogy az épületet nagyon szépen restaurálták, és csodálatosak a termei, és a tetőteraszának panorámája a Bazilikával felejthetetlen.

Én elmeséltem, hogy két éve fényképeztem ennek a szállodának az építkezését, és a szálloda egy lebontott épület helyén épült, eredeti cikkem róla: http://multmento.blog.hu/2013/12/11/epitkezesek_az_otodik_keruletben. A tanárnő nem akarta elhinni, hogy új építésű szállodáról van szó. Az előtte és utána fotóm, azért elég meggyőző.

A szállodáról szóló ismertetőkben nem is nagyon derül ki, hogy itt egy új építkezésről van szó, mely az eredetileg itt állt épületet megtévesztésig utánozza.

A Hercegprímás utca eredetileg eklektikus stílusú épületének múltjáról kevés adatunk van, az viszont biztos, hogy az elmúlt években üresen, életveszélyesen állt a ház, az Aria Hotel létrehozásával pedig szerették volna, ha nem is eredeti képére formálni a homlokzatot, de nagyon hasonlóra ahhoz, illeszkedvén a budapesti utcaképbe. A hotelbe belépvén belsőudvaros polgári bérházat láthatunk, luxuskivitelben. A recepció nincs központi helyen, ezzel is utalnak a jellegre, hogy nem kell vigyázzba vágniuk magukat se a szállóvendégeknek, se majd a hamarosan nyíló étterem, vagy rooftop bár látogatóinak. A recepció nem oltár, az Aria pedig nem csak egy hotel, hanem egy nagyvárosi találkozóhely is. A butikhotel egésze zenés tematikára épül, s ez már a lobbyban is erősen megjelenik, a zongorabillentyűket formáló padlózat miatt.

A szállodáról szóló dőlt betűs rész és a belső képek forrásai: http://welovebudapest.com/hotelek.szallasok/tetotol.talpig.bejartuk.az.aria.hotelt ; http://www.ariahotelbudapest.com/#

A Szent István Bazilika mögött kezdtem a fotósétám. Megakadt a szemem a piros reklámbiciklin, mely a Bazilika mögötti falatozót reklámozza. Aztán elmentem a Bazilika mellett, és fotóztam a felújított oldalsó homlokzatot. Turisták erre ritkábban járnak, nem is fordítanak itt figyelmet a takarításra, és a burkolat javítására. Amikor a képeimet végignéztem, rendeztem, akkor úgy éreztem, hogy ezekhez a képekhez jobb címet nem adhatok.

A budapesti Szent István Bazilika hazánk egyik legszebb, legjelentősebb egyházi és idegenforgalmi nevezetessége. Ennek oka egyrészt a névadó szent királyt, az ország államalapítóját megihlető tisztelet, a történelmi múlt, másrészt maga az épület műemléki és művészeti értéke. E templom építése érdekében az 1810-es években gyűjtés indult, a munkálatokat azonban csak 1851. augusztus 14-én kezdték el, Hild József pesti választópolgár és építész az esztergomi és egri székesegyház alkotójának tervei szerint. A munkát haláláig, 1867. március 6-ig vezette. Pest város tanácsa a fontos épület további építész-tervező művezetését a kor elismert mesterére, számos fővárosi középület, köztük az Operaház alkotójára, Ybl Miklósra bízta, aki a befejezésig folytatta, de halála miatt az épületbelső és a képzőművészeti díszítő munkálatok már Kauser József irányításával készültek el 1905-re. Nevezetes volt a Bazilika történetében az 1868. január 22-i dátum, amikor a Hild tervei szerint már felfalazott kupola és kupoladob beomlott, kivitelezési- és anyaghibák miatt. A kupolát tartó pillérekhez ajándékba kapott, s igen vegyes minőségű és szilárdságú kőanyagot használtak, továbbá a kupoladob az azt tartó boltívek belső peremére épült, ami miatt a pillérek és az összekötő hevederek, valamint a csegelyek terhelése féloldalas lett, s a szerkezet egyensúlyának hiánya okozta a beomlást. Az építkezés ezután több mint egy évig szünetelt, majd a törmelék kihordása, a rosszul megépített részek bontása egészen 1871-ig tartott. Az építkezés folytatására Ybl Miklós új terveket készített, illetve a régieket dolgozta át nemcsak a szerkezet, hanem a megjelenés tekintetében is. Hild József hellenisztikus formavilágát, klasszicista stílusát Ybl neoreneszánsza váltotta fel 1875-től, és 1891-ben bekövetkezett halála után is az ő vázlatai, elképzelése szerint folytak a munkálatok az 1905-ös felszentelésig. Dőlt betűs ismertető forrása:http://www.bazilika.biz/a-templom-tortenete/a-templom-tortenete

Erre az alkalomra néhány képeslapot hoztam az ötvenes évekből. Szerintem a hátoldali szövegeket is megéri elolvasni.

Az utolsó két képet én magam fotóztam az Aradi utcában. A ház bejáratánál levő kerékvetők képeit direkt meghagytam erre az ünnepre, mert az alakjuk tojás. Más ilyen alakú kerékvetőt nem ismerek, holott már sokat fényképeztem.

Budapesten a Szív utca 4 előtt Lisztenberg Éva botlóköve előtt megállok. Elgondolkodom, azon, hogy mindössze 17 éves volt, amikor Ravensbrüchenben megölték. A botlókőre írt rövid életrajzi adaton kívül a neten sem találtam érdemi információt. Ajánlott irodalom:https://hu.wikipedia.org/wiki/Botlat%C3%B3k%C3%B6vek_Budapesten

A házról, amiből Évát internálták sem találtam leírást, holott a historizáló stílusban épült házat elnézve nem cselédháznak épült. Az utca már a XIX. században is létezett, és szerencsére a nevét is csak egyszer módosították, akkor sem lényegesen.

1873-tól a fővárosi hatóságok megpróbáltak rendet tenni az utcanevek között. Csökkentették az azonos nevű utcák számát, a német neveket magyarították, az utcanevekben szereplő számneveket eltörölték. Mindez persze mesterséges átkeresztelésekkel járt. A több Templom utca, Fő utca közül nem egy új nevet kapott, ekkortól kezdtek terjedni a személyneves elnevezések. A Három Dob utca ekkortájt lett Dob utca, a Két Szív utca pedig csak Szív utca. Forrás:http://mnytud.arts.unideb.hu/nevtan/informaciok/pisa/tsm-m.pdf

Vízimalmom nem lehet, legalább képem legyen róla. Ezért aztán a bolhapiacon vettem ezt a képeslapot. A képeslap 1918-ból származik, egy tenyérben elfér, mégis sok információ elfért már akkor rajta. A ráírtakról megállapítható, hogy János épp Oebisfeldben tartózkodik, és a csatlakozásra vár, hogy Hannoverbe jusson. A feltételes megállónál mit is csinálhatott János? Bartha Boriskára gondolt, és vett egy képeslapot, hogy elküldje neki. A néhány soros üzenetéből megtudtuk, hogy a tervezetthez képest még két órát kell Hannoverig utaznia.

Tóth Árpád neve és személye nekem és gondolom legtöbb olvasómnak ismert. Tóth Árpád lánya és annak férje gondolom nem sok olvasómnak ismert. Nekem is csak azért, mert egykori lakásuknak a közelében dolgoztam, és sokszor láttam emléktábláikat.

Hollós Korvin Lajos (Weisz Lajos, a Korvin nevet Korvin Ottó emlékére vette fel) (Budapest, 1905. december 8. – Budapest, 1971. március 27.) költő, író, lapszerkesztő. Felesége Tóth Eszter írónő, Tóth Árpád lánya. Fia Hollós Máté zeneszerző.

Weisz Mózes Sámuel és Multas Ida gyermekeként született. Eredetileg orvosműszerészi szakmát tanult, előbb Bécsben, majd 1939-ben Párizsban egy-egy fél évig. Inaskorától fogva verselt, novellákat írt. Első novellája 1922-ben jelent meg és már ekkoriban tevékenyen, vezető szerepben részt vállalt a munkás-kultúrmozgalomban, amiben szavalókórusokat szervezett. Az általa írt kórusversek a munkásmozgalom berkein belül népszerűek voltak. 1924-től szállítóvállalati tisztviselő volt, és számos kapcsolódó művet hozott be Magyarországra.

1930-ban elítélték forradalmi hangú verseiért.Miután 1933-ban elvesztette állását, kizárólag az irodalomból élt. A Kórusművészet szerkesztője volt. 1935-ben indult a Nyugat Nyugat novellapályázatán, amelynek egyik nyertese lett. Az 1930-as években folyamatos rendőri megfigyelés alatt állt és nyolc alkalommal le is tartóztatták, ebből ötször elítélték. 1957-től jelenhettek meg zavartalanul kötetei. Ifjúkorának emlékeit és hangulatait megörökítő önéletrajzi műve, az Óbudai búcsú (Budapest, 1961) művészi foglalata epikus, költői és harcos egyéniségének.

Tóth Eszter, Hollós Korvin Lajosné (Debrecen, 1920. május 26. – Budapest, 2001. szeptember 3.) magyar költő, író, műfordító.

1920-ban született Debrecenben Tóth Árpád költő és Lichtmann Anna gyermekeként. 

1939-től újságíró és nyelvtanár volt. Göllner Mária, majd Török Sándor ismeretsége által ismerte meg az antropozófia tanait. 1945-től könyvtárosként, 1949-től pedig szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Az 50-es években főleg gyerekverseket és meséket írt. Az Állami Bábszínház számos bábjátékát sikerrel tartotta műsoron. A 60-as évek közepétől 20 éven át ő volt az írója a Magyar Televízió Zsebtévé című gyermekműsorának.

Fordította Rainer Maria Rilke, William Blake, Hugo von Hofmannsthal, Mihail Jurjevics Lermontov és Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij Alan Alexander Milne és Lewis Carroll műveit.

Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_Eszter_(k%C3%B6lt%C5%91), https://hu.wikipedia.org/wiki/Holl%C3%B3s_Korvin_Lajos

A múlt évben történt az, amikor arról olvastam, hogy Kavics blogjában megjelent a Chiemsee vitorlás bejegyzése, amelyben a tó partján egy vitorlás formájú kavicsot talált. A vitorlás kavics keresés aztán beindult, és más blogok szerzői is elindultak vitorlásokat  keresni a gyűjteményükben (Ajánlott poszt: http://bessyke.blogspot.hu/2015/09/vitorlas-kavicsok.html). Nekem kavicsgyűjteményem ugyan nincs, de szerencsére vannak barátaim, akik méretes gyűjteménnyel rendelkeznek. Én, ha tehetem minden kavicsgyűjtőnél érdeklődöm vitorlás kavics megléte felől. Sokáig nem volt szerencsém, aztán Marinál, akinél a Tiffany lámpabúra gyártásában és azok szaporításában segédkeztem fedeztem fel, hogy több szakajtóra való kaviccsal rendelkezik. A sok kavics átnézése után úgy találtuk, hogy a 2 centiméter átmérőjű körbe beleférő kis kavicsa formája és mintája egy vitorlást idéz meg. Nem Balatoni vitorlás – az nem is lehet -, merthogy ő Szicíliából származik. Mint ahogy Mari mesélte, egy domb tetején volt a szállodája,ahonnan gyönyörű kilátása volt a tengerre, viszont a tenger parton nem voltak kagylók, csak kavicsok.Ő aztán minden egyes tengerparti sétakor egy marék kaviccsal tért vissza a szállodájába. A nyaralás végére aztán a csomagba kerültek a parton gyűjtött kavicsok. Mari ugyan szelektált, de így is vagy tíz kilóval nagyobb teherrel tért haza. Mindezt egyedül hajtotta végre. A kavicsok közül ezt a vitorlásnak látszó kis kövecskét elkértem, és megígértem, hogy Kavics vitorlás flottájába fogom jelentkeztetni. Amennyiben Kavics is úgy gondolja a nyári blogtalálkozóra a Szicíliai vitorlás követ is elviszem. Ha felvételt nyer a flottába, megy Kaviccsal. Amennyiben nem nyer felvételt, megy vissza a Marihoz a nyolcadik emeletre.  

Ma reggel mentem át a Bajcsy Zs. utca és az Andrássy út kereszteződésben. A felállványozott sarki ház állványvédő kerítésén két felrajzszegezett lap. Egy kortárs rajz és egy kortárs vers. Én megálltam, elolvastam, és továbbmentem. Amíg a szemközti buszmegállóban várakoztam senkit sem láttam megállni, és elolvasni.

A Oktogon patika épülete már több mint száz éve áll a Teréz körúton. Falai között több magyar és nemzetközi híresség is élt. Kettő emléktábla is van a bejáratnál. Az első részben Gustav Mahler emléktáblájához kötődve idézzük fel az életútját, kiemelve a budapesti éveit.

Gustav Mahler (Kalischt, 1860. július 7. – Bécs, 1911. május 18.) cseh–osztrák zeneszerző, karmester. Rendkívüli tehetséggel rendelkezett, hiszen hatévesen már komponált és tizenöt éves korában került a bécsi konzervatóriumba. Karmesteri és operaigazgatói karrierjét húszévesen kezdte és dolgozott Ljubljanában, Kasselben, Prágában, Lipcsében, Budapesten, Hamburgban és a bécsi Udvari Operában is.

Gustav Mahler askenázi zsidó szülők második gyermekeként, Kalischtben (ma Kalište), Csehországban született, ahonnan pár hónap múlva családja Iglauba (ma Jihlava) költözött. Apja, Bernard a város díszpolgára volt, több kocsmával, szeszfőzdével és pékséggel rendelkezett. Ennek ellenére boldogtalan gyermekkora volt, alkoholista, otthon brutális, nőcsábász apja, bigottan vallásos anyja, Maria Hermann mellett. Tizennégy testvéréből hét fiatalon meghalt.

Korán jelét adta zenei tehetségének, négyévesen az utcán vonuló katonazenekar után „vonult” harmonikázva, hatévesen vidám polkát komponált, amit – pokoli környezete jellemzésére – gyászinduló vezet be. Korán kezdett zenét tanulni, zongorázott, és Heinrich Fischertől, a helyi Szent Jakab-templom karvezetőjétől az összhangzattant is megismerte. Gyerekkorában kialakult a később mindig jellemző messianizmusa, miszerint Isten keresése és a művészet szolgálata váltja meg az embert. Az iglaui német gimnáziumba járt, és a városi színházban adta élete első zongorakoncertjét nagy sikerrel. Később egy prágai gimnáziumban tanult, majd 1875-ben beiratkozott a bécsi konzervatórium zongoraszakára, tanára Julius Epstein volt. Emellett összhangzattant és komponálást is tanult magántanáránál, Anton Brucknernél. Ebben az időben alaposan tanulmányozza Schopenhauer és Nietzsche filozófiai műveit, melyeknek erős hatásuk volt később művészetére. A konzervatóriumban abbahagyta a zongoratanulást, a zeneszerzői és karmesteri karrier felé indult. Még nem volt húsz éves, amikor tanulmányait befejezve elhagyta Bécset.

Iglauban színházi karmesteri állást ajánlottak az éhező ifjúnak, amit emlékei miatt nem fogadott el. Rövid ideig Bad Hallban helyettesítő karnagy, majd Laibach, a mai Ljubljana színházának tizenhét tagú zenekarát vezette. Első komolyabb állását az olmützi (Olomouc) színházban kapta. Bár csak egy szezont töltött itt, már kialakult a később mindvégig jellemző vad és kíméletlen karmesteri stílusa és emberi különcsége. „Ahol a zene, ott legyen a démon” – volt a később is sokat hangoztatott elve. A körülményekhez képest kiváló előadásokat produkált, a karmesteri munka mellett rendezett, sőt díszleteket is tervezett.

Híre a közeli Németországba is eljutott, a drezdai Udvari Operaház főrendezője, Karl Uebenhorst fedezte fel, így lett „második ember”, karigazgató Kasselben. Egy szezont töltött itt,[6] majd a rá később is jellemző botránnyal és sikerrel távozott. Monumentális előadással készült a nyári fesztiválra, négyszáz tagú kórussal, ismert szólistákkal és a közepes tehetségű főnöke, Wilhelm Treiber vezette zenekarral. Próbálták rábeszélni, hogy az előadás vezetéséről mondjon le utóbbi javára. Egy helyi lapban megtámadták: „németek végzik el a munkát, és egy zsidó zsebeli be a dicsőséget”. A zenekar elállt az előadástól, de Mahler a közeli városok zenészeivel és a helyi helyőrségi zenekarral megtartotta az előadást, ami hatalmas sikert aratott. Egy év után, 1886 nyarától szerződtette a nagy hírű lipcsei opera, az állásra várva a prágai Német Színházban dolgozott.

Lipcse nagy zenei hagyományokkal bíró város volt. Itt dolgozott Bach, Wagner szülővárosa volt, itt működött már akkor is a Mendelssohn által híressé tett, máig működő Gewandhaus zenekara. A vezető karmester a magyar Nikisch Arthur volt. A Mahlernél öt évvel idősebb, de akkor már világhírű karmester Magyarországon született, és rendkívüli zongoristaként tizenegy évesen már a bécsi konzervatóriumban tanulhatott. Végzés után röviddel már karmester, tehetsége (és kitűnő modora, eleganciája) miatt hamar ismert lett Európában. Mahler lázasan munkához látott, mellette szerelmi viszonyt kezdett Marion von Weberrrel, akinek férje Carl Maria von Weber unokája volt. Az egyébként ezredes utódtól megbízást kapott a német opera atyja által csak vázolt dalmű, A három Pinto befejezésére. Ez a darab komoly művészi és pénzügyi sikert hozott neki. 1888. január 20-án mutatták be az európai operák többségének vezetői, a kor híres zenekritikusai előtt, sőt a New York-i Metropolitan képviselője is eljött. Nem tudható, valójában mennyi volt a kapott anyag, de a művet nem jegyzik Mahler munkái között. Megismerkedett a városban koncertező, akkor Münchenben dolgozott Richard Strauss-szal, befejezte Első szimfóniáját, és dolgozott a másodikon.

Lipcsében ekkor (1887) jelent meg Mahler bécsi barátja, Siegfried Lipiner fordításában németül Adam Mickiewicz lengyel költő óriáseposza, az Ősök, német címe Todtenfeier (Gyászünnep). A dráma Mahlerre nagy hatást gyakorolt, ez lett a címe ekkor komponált gyászindulójának, és ehhez a műhöz kapcsolható az indulóból kibontakozott Második szimfónia. Talán ezért került a Mahlert nagyra tartó Leonard Bernstein jellemzésébe („német-cseh-morva-zsidó-lengyel kisfiú”) a „lengyel” jelző kakukktojásként.

Közben rengeteget vezényelhetett (az első szezonban 130, a másodikban 200 előadást vezetett), mert főnöke tüdőgyulladásban hosszan betegeskedett. Mahler azzal számolt, hogy Nikisch nem is tér vissza, és ezt a reményét ismerőseitől főnöke is megtudta. Nikisch lassan felépült, de talán ez a sikertelen puccs is szerepet játszott abban, hogy Mahler váratlanul állást kapott Budapesten.

1888-ban Budapestre szerződhetett, ahol a négy éve épült, akkor Európa legmodernebb dalszínháza, a Magyar Királyi Operaház művészeti igazgatója és vezető karnagya lett. Elődje, Erkel Sándor után a színház komoly művészeti és pénzügyi válságban volt. Kinevezése előtt ezért is mondott nemet a meghívásra Nikisch, ahogy Liszt Ferenc pártfogoltja, Felix Mottl is. Tízéves szerződést írt alá Beniczky Ferenc intendánssal, kirívóan magas, évi 10 000 forint fizetéssel. 1889. január 29-én mutatkozott be a magyar közönségnek, A Rajna kincse első magyar nyelvű előadásával. Az előadás elején színpadi tűz ütött ki, amit a megérkező tűzoltók és a művészek eloltottak, majd végigjátszották az operát – hatalmas sikerrel. Másnap Richard Wagner Ring-tetralógiájának másik darabja, A walkür tűz nélkül is sikert aratott.

1889-ben az ő meghívására települt Magyarországra Mosshammer Román osztrák hárfaművész, aki később neves bayreuthi hárfás lett, és a Zeneakadémia hárfa tanszakát is vezette. Budapesten érte apja és pár hónap múlva anyja, majd lánytestvére halálhíre, akikről az ekkor írni kezdett Második (Feltámadás) szimfóniájának nyitótételével (Gyászünnep) emlékezett meg. Itt mutatta be 1889-ben az Első szimfóniáját, amit a közönség vegyesen fogadott. Egyes kritikák szerint kifütyülték, számtalan karikatúra jelent meg az előadásról. A szerző alaposan átdolgozta, és ekkortól vált szokásává, hogy instrukciók tömegét szórta el a partitúrában, sokszor szokatlan utasításokat is („nicht schleppen – ne vonszoljuk”).

Bemutatta Pietro Mascagni Parasztbecsület című operáját is, amely a budapesti siker után (1890. december 26.) indult világhódító útjára. Talán a legnagyobb siker Mozart Don Giovannijának 1890. december 16-i előadása volt. Ezen magyar vendéglátói meghívására kelletlenül részt vett Johannes Brahms is. A nyitány után felébredt, az előadás után pedig a színpadra rohanva köszönte meg „a legkitűnőbb Don Giovanni-előadást”. Ettől kezdve Mahlert a legjobb operakarmesternek tartotta (bár zeneszerzőként fenntartásai voltak vele szemben). A művészi eredmények mellett elérte, hogy az első év után az Operaház működése nyereségessé lett.

 Amikor 1891-ben Zichy Géza lett az Operaház intendánsa, Mahler hosszú szerződése ellenére titokban állás után nézett. A gróf sok kortársa szerint fanatikus nacionalista és antiszemita volt, egyik karját elvesztve is zongorakoncerteket adott. Ami igazán zavarta Mahlert, az az volt, hogy Zichy „zeneszerzőnek képzelte magát”. Nem tett jót a köztük lévő viszonynak, hogy Mahler több alkalommal nyilatkozta, miszerint nem kellene mindent – köztük a Wagner-operákat is – magyarul énekelni. Elutasította a „bábeli” előadásokat is, ahol minden szólista azon a nyelven énekelt, amelyiken legjobban tudta a darabot. Néhány újságíró, kritikus ezt a magyar nyelv elleni támadásnak tartotta. Zichy intendánsi kinevezése után Mahler hatáskörét megnyirbálta, támadta műsorválasztását, és beleszólt művészeti kérdésekbe is, végül már belügyminiszteri felfüggesztéssel fenyegette. De 25 000 forintot ígért, ha Mahler lemond, ami 1891. március 14-én megtörtént, hiszen már zsebében volt az új szerződés. Nyilatkozatban búcsúzott munkatársaitól és a budapesti közönségtől, mert az Operaházból kitiltották. A lemondását követő első előadáson rendőröknek kellett rendet teremteni, mert a nézők kiabálva Mahlert követelték vissza. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustav_Mahler

Amikor a kapu alatt az Ábrányi család emléktábláját megpillantottam, még nem tudtam hová tenni a családot. Aztán otthon a neten nem kellett sokat keresnem, és máris az Ábrányiakról és az Ábrányiaktól olvastam. Olyan sokat, hogy a családom már megint soknak találta a gép előtt eltöltött időmet.

Ábrányi Kornél (eredetileg Eördögh Kornél) (Szentgyörgyábrány, ma Nyírábrány, 1822. október 15. – Budapest, 1903. december 20.) magyar zenei író, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus.

Ábrányi Alajos és Kállay Teréz fia, Első felesége Medve Jozefin. Gyermekeik: Ábrányi Kornél (1849-1913), aki szintén író, újságíró és ifj. Ábrányi Emil (1850-1920), aki költő, műfordító és újságíró lett. Unokája, legifjabb Emil nagyapja útját követve zeneszerző és karmester lett. Második felesége Katona Clementina (1858-1932) író és újságírónő volt.

Szabolcs vármegyei nemesi családból származott. Családja Ördög-Ábrány Szabolcs megyei községben volt régi birtokos, a család igazi neve „Eördögh”. Apja, Ábrányi Alajos 1843-ban a régi családi név helyett felvette a családi birtok nevét. Otthonukban a reformkori szellemi élet egyik központja működött. Házukban megismerte a később a »szabadságharc hegedűsének« is nevezett Rózsavölgyi Márkot, valamint a verbunkos zene képviselőiként híressé vált Lavotta Jánost és Bihari Jánost. Vendégeik között ott volt Boka Károly is. 

1834-ben Nagyváradon ismerkedett meg Erkel Ferenccel, az ő hatására választotta a zenei pályát. Első szerzeménye 1841-ben jelent meg Magyar Ábránd címmel, s a következő évben zongoristaként is debütált Nagyváradon.

1843-ban külföldre ment, hogy nyugat-európai zenészektől tanuljon. Münchenben ismerkedett meg Liszt Ferenccel, akinek egyik legodaadóbb híve és barátja lett. Párizsban Chopintől és Kalkbrennertől vett zongoraórákat. Rövid londoni, majd magyarországi tartózkodás után Bécsbe került, ahol Joseph Fischhof tanítványa lett. Első pesti koncertjét 1847-ben adta, amikor végleg hazatért tanulmányútjáról. 

1848/49-ben állami hivatalnok és kormánybiztosi titkár volt. A szabadságharcban önkéntesként és nemzetőrként vett részt. Az ezt követő önkényuralmi években Pesten élt. 1860-ban megalapította az első magyar zenei szakfolyóiratot, a Zenészeti Lapokat, amelynek 1876-ig főszerkesztője volt. 1863-ban szintén ő volt az egyik alapítója a Zenészsegély Egyletnek, majd 1865-ben az ő indítványára jött létre az Országos Magyar Dalárdaegyesület, amelynek 1888-ig vezértitkára volt. 1875-től jelentős szerepet játszott a Zeneakadémia felállításának előkészületeiben, majd 1883-ig titkárként, nyugdíjazásáig, 1888-ig pedig tanárként dolgozott az intézményben. Zeneszerzést, zeneelméletet, zenetörténetet és zeneesztétikát tanított. Utóbbi témában 1877-ben tankönyve jelent meg, amely első jelentős ilyen témájú zeneirodalmi kiadvány volt Magyarországon.

1882-től szerkesztette a Zenészeti Közlönyt és állandó zenei rovatot vezetett a Pesti Naplónál, a Magyar Sajtónál és a Pester Lloydnál. Életművének maradandó értéke zenei közéleti tevékenysége. Rendszeresen publikált zenei írásokat. Írásaival Frédéric Chopin, Liszt, Richard Wagner, Hector Berlioz és magyar kortársai művészetét népszerűsítette, könyvet írt Mosonyi Mihályról, Liszt Ferencről és Erkel Ferenc életéről és munkásságáról. Budapesten 1876. október 28-án mutatta be a Nemzeti Színház Bizet Carmenjét. Ludovic Halévy szövegkönyvének első fordítója id. Ábrányi Kornél volt. Maradandó értékeket hozott létre magyarországi zenei kultúrpolitikai tevékenységével. Fő műve: A magyar zene a XIX. században, 1900

Ábrányi Kornél (Pest, 1849. december 31. – Budapest, 1913. március 11.) magyar író, újságíró.

Tanulmányait Győrött és Pesten végezte. 1868–75 között a sajtóiroda főnökeként különböző miniszteri hivatalokat viselt. 1876-ban a Kelet Népe, 1878–81-ben a Magyarország, 1882–83-ban az Ország-Világ, 1887–94 között és 1901–02-ben a Pesti Napló szerkesztője volt. 1884–1901-ben előbb Nemzeti Párti, majd 1896-tól pártonkívüli országgyűlési képviselő, 1906–1909-ben a miniszterelnöki sajtóosztály főnöke lett. 1878-tól a Kisfaludy Társaság, később a Petőfi Társaság is tagjául fogadta. Számos regénye, több költői, ill. színpadi műve, az egykorú lapokban igen sok politikai cikke és tárcája, valamint „Kákay Aranyos Nr. II.” álnévvel néhány politikai röpirata jelent meg.

Ifjabb Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. – Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifj. Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége 1881-től Wein Margit operaénekesnő, fiuk a zeneszerző-karmester Ábrányi Emil 1882-ben született.

Pesten született 1851. január 1-jén. Tanulmányai végeztével írói hivatásának élt, és több lapnál tárcaíró és színikritikus volt. Első verse 1866-ban jelent meg. 1885-ben a Koszorú című hetilap szerkesztője. 1873-tól a Pesti Napló, 1879-től a Magyarország, 1896-tól a Budapesti Napló, 1904-től 1907-ig A Nap belső munkatársa volt.

1889-ben a keceli kerület országgyűlési képviselőjévé választották, függetlenségi programmal. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja, majd 1880–1890 között másodtitkára. 1885-től a Kisfaludy Társaság tagja.

1906-tól haláláig Szentendrén élt, a ma is álló Ábrányi-villában, a szentendrei Szamár-hegy északi lábánál. Aktív közéleti személyiség lett, 1913-tól a helyi városfejlesztő egyesület elnöke. Dumtsa Jenő mellett a második, akiről még életében utcát neveztek el, a villájához vezető út 1913-tól máig is Ábrányi Emil utca. A villát az 1930-as években a család Goldberger Leónak adta el.

Verseinek nagy hatása volt a századvégi ifjúságra (hírnevét ezek alapozták meg), melyeket a „szerelem, haza és emberiség” ihlették (Tolnai nagylexikon); „nagy formakészségről tanúskodó, nemes pátoszú, de sokszor szónokias hangú költeményeivel az elsők egyike, akik Arany irányával szemben a nemzeti elem helyett az egyénit és az általános emberit juttatják érvényre költészetükben”. Kisebb sikere volt saját drámáival.

Működésének legkiválóbb oldalát műfordításai jelentik. Legnagyobb jelentőségű e téren Byron Don Juanjának átültetése (Budapest, 1884 és 1892), akinek Manfrédját is lefordította. Számos színművet is magyarított, köztük Edmond Rostand Cyrano de Bergeracját (Budapest, 1898) és Sasfiókját (Budapest, 1903), Maeterlinck Monna Vannáját és Henrik Ibsen Solness építőmesterét. Műfordításai ma is klasszikus értékűek.

Vers Ábrányi Emiltől

GYERMEKEK A KALVÁRIÁN. 

Wein Margit (Ábrányiné Wein Margit) (Lesnyek, 1861. december 15. – Budapest, 1948. november 28.) énekesnő (szoprán).
Édesapja, Wein János a Fővárosi vízművek első igazgatója és részben megteremtője. 1881-ben a Színészeti Akadémia opera tanszakán végzett, 1884 és 1899 között a budapesti operaház tagja. Bécsben (1897.) és Kolozsvárott is fellépett. 1882-ben feleségül ment Ábrányi Emil költőhöz. 1901-1920 között a Zeneakadémia tanára. Több opera címszerepét elsőként énekelte Budapesten. Főszerepet énekelt a következő operákban: Melinda (Erkel: Bánk bán), Gara Mária (Erkel: Hunyadi László), Papagena (Mozart: Varázsfuvola), Cherubin (Mozart: Figaro házassága), Zerlina (Mozart: Don Juan), Lola (Mascagni: Parasztbecsület), Nedda (Leoncavallo: Bajazzók), Rosina (Rossini: Sevillai borbély), Gilda (Verdi: Rigoletto), Musette (Puccini: Bohémélet).

Emil feleségéhez írt verse

OLY SZÉP, MIKOR...

 - 1881. -

Ha gondolok rá, nedvesűl az arcom.

Források:https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81br%C3%A1nyi_Korn%C3%A9l_(zeneszerz%C5%91); https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81br%C3%A1nyi_Korn%C3%A9l_(%C3%ADr%C3%B3),  http://mek.oszk.hu/00500/00582/00582.htm

A Király utcában állították fel Dumba Miklós emléktábláját. Az emléktábla annak a háznak a falán van, melyben életének utolsó napjait töltötte. Nem hallottam még róla, és nem is tudtam hova tenni, aztán a neten a Vasárnapi újság 1900 áprilisi számában megtaláltam a haláláról történő megemlékezést. Érdekes élettörténet.

DUMBA MIKLÓS. 1830—1900.

„Dumba Miklós, a ki a múlt héten Budapesten magyar rokonai látogatása alkalmával hirtelen és váratlanul meghalt, egyike volt az osztrák főváros és az osztrák politikai élet kitűnőségeinek; ismeretes volt arról is, hogy hazánk iránt mindig rokonszenvvel viseltetett. Ausztria politikai életében évtizedek óta igen előkelő szerepe volt, s Bécs közművelődési, jótékonysági, irodalmi és művészi egyesületei úgy ismerték őt, mint minden jónak és szépnek nemes ízlésű és bőkezű támogatóját. A mint iskoláit elvégezte, a kereskedői pályára lépett; de alig tette meg nagy keleti tanulmányútját, visszavonult a számok rideg világából, hogy anyjától örökölt nagy vagyonát és tehetségét hajlamaihoz közelebb álló téren értékesítse.

Szülővárosa, az osztrák főváros közéletében akart szerepelni, mely ekkor még - a hetvenes évek elején - nagy szükségét érezte az ideálisabb czélokért küzdő tevékeny szellemeknek. Harmincz évig működött mint politikus, s ez alatt a harmincz év alatt honfitársainak becsülését érdemelte ki, s harmincz évi közéleti tevékenysége szerezte meg számára azokat a nagy kitüntetéseket, a melyekkel őt az uralkodó elhalmozta. 1870-ben küldte Bécsújhely az alsó-ausztriai tartománygyűlésbe. Itt kezdődött politikai pályája, s innen jutott a képviselőházba, melynek 1885-ig volt tagja s a hol rendesen közgazdasági kérdések tárgyalásánál szólalt fel, széleskörű szakismereteknek s teljesen független gondolkozásmódnak adván jeleit. A baloldalhoz és pedig annak liberális árnyalatához tartozott. Midőn a baloldal Dél-Tirol közigazgatási elkülönítésének kérdésénél Herbst elnököt a szavazásnál cserben hagyta, Herbst állásáról leköszönt és helyére Dumbát választották. Az urak házának 1885-ben lett tagjává, 1896-ban pedig a titkos tanácsosi méltóságot kapta Ő Felségétől, ki tehetségeit és erélyességét egyaránt nagyra becsülte. A delegáczióban mint a külügyi bizottság előadója, legújabban pedig a kvóta-bizottságban is nagy tevékenységet fejtett ki s a tárgyalások alkalmával nem egyszer adta jelét őszinte magyarbarát érzelmeinek.

A politika azonban soha sem emésztette föl teljes tevékenységét, s igazi elemében akkor érezte magát, ha a zajos tárgyalási termekből a Parkringen fekvő palotájának szegletszobájába menekülhetett, a hol rendesen a császárváros íróit és művészeit gyűjtötte össze maga köré.

Görög eredete ép úgy mutatkozott arczvonásaiban, mint a művészetek kedvelésében. A képzőművészetek mellett nagyon kedvelte a zenét is, s hogy Schubert oly népszerűvé tudott lenni Bécsben, az főleg a Dumba buzgólkodásának köszönhető. Hogy mennyire szerette és tisztelte ezt a dalköltőt, a Schubert-kiállításon láthatták a bécsiek. Itt olyan gyűjteményt mutatott be a mester leveleiből és eredeti hangjegyeiből, mely valóban páratlan a maga nemében. Nemcsak kedvelője, de lelkes művelője is volt a zenének. Fiatalabb éveiben szép tenor hangjával, mint jeles Schubert-énekes szerepelt s bizalmasabb barátai még pár éve is hallottak tőle nagy művészettel és érzéssel előadott Schubert-dalokat. A zene kedvelése mindvégig egyik fő szenvedélye maradt. Még élte utolsó napjaiban is a filharmonikusok s a férfi dalegylet érdekében buzgólkodott, azon fáradozva, hogy ezeknek a testületeknek a párisi kiállításon való megjelenését lehetővé tegye s a bécsi zene diadalait szaporítsa.

Különösen bírták érdeklődését a képzőművészetek is. A hol művészeti tervek kiviteléről volt szó, ott Dumba nem hiányozhatott. Ha emlékbizottság alakúlt: annak ő volt született elnöke. Az új-Bécsnek harmincz évvel ezelőtt még, a császári ház által emelt politikai jellegű emlékeken kívül, nem volt nyilvános emlékszobra. Schubert, Schiller, Beethoven, Grillparzer, Mozart, Makart a Dumba Miklós buzgólkodásánat köszönhetik, hogy az utókor érczalakjaikat láthatja. Az újabb festő-nemzedéknek nem volt nála lelkesebb pártfogója. Dumba nem az a főrangú maecenás volt, a ki több más sport mellett a képek sportját is gyakorolja; komoly szeretettel csüggött a művészeteken, s nem csak pártfogója, hanem valóságos munkatársa is volt minden jóravaló művésznek. Mikor Makart nagy festményét, «Caterina Cornaro»-ját befejezte s az ünnepeltetés daczára sem talált megrendelőkre, Dumba így szólott hozzá: «Menjen el Velenczébe, maradjon ott, a meddig akar és ne tegyen mást, csak szemlélődjék. Azután jöjjön vissza és ékesítsen föl nekem egy egész szobát.»

Makart csakugyan elment Velenczébe, s a mikor visszatért Bécsbe, megteremtette Dumba dolgozó-szobáját, mely a maga nemében elsőrangú művészeti látványosság s kétségkívül egyik legmaradandóbb emléke a nagy kolorista lángelméjének.  A szoba, melynek faragott, barna fából való építészeti díszítését is maga Makart tervezte, nem másolata az olasz renaissance hasonló alkotásainak, hanem minden izében eredeti erőtől duzzadó műve egy lázas fantáziájú képírónak. A szoba falai a kereskedelem, a mezőgazdaság és művészetek köréből mutatnak jeleneteket, mig a plafond egészen a zene dicsőítésének van szentelve. 

Dumba más bécsi művészeket szintén örömest és sokszor foglalkoztatott. Zene-termét egészen Klimt Gusztáv díszítette, a Matsch által tervezett pazarfényü ebédlőbe pedig Zumbusch, Kundmann, Hellmer és Veyr mintázták a szebbnél-szebb szoborműveket. Dumba nagy kegyelettel csüggött a régi Bécs emlékein s ennek a kegyeletnek nem csak azzal adott kifejezést, hogy a bécsi kongresszus idejéből való bútorokat gonddal gyűjtötte, hanem azzal is, hogy a lerombolt régi épületekről nagy értékű vizfestményeket készíttetett. Alt Rudolf legszebb műveit az ő szobáiban csodálhatják az amateurök. Dumba abban különbözött bécsi gyűjtő-társaitól, hogy míg ezek leginkább jeles franczia és angol, szóval külföldi müveket vásároltak, ő kizárólag csak a bécsi művészek ecsetjét és vésőjét foglalkoztatta, ez által is bizonyságát adván annak, hogy Bécs művészeti életének föllendítése még nemesebb czél gyanánt lebegett előtte, mint a saját mű-szeretetének kielégítése. És csakugyan, ez a kiváló ember akkor érezte magát legjobban, ha iró- és művészbarátai körében szülővárosa műizlésének fejlesztéséről, Bécs műemlékeinek szaporításáról tanácskozhatott.

Így mutatja be őt Temple Jánosnak «Egy ülés Dumba Makart-szobájában czímű festménye is. Asztala mellett ülve látjuk a lelkes amateurt, a mint kezében Makart szobrának Tilgner által készített kis mintáját tartja, s annak szépségeit a nála egybegyűlt bécsi nevezetességeknek: Angeli-nak, Alt Rudolfnak, Kundman-nak, Zumbuschnak és másoknak magyarázza. Ez a kép kitűnően jellemzi a lelkes embert s a finom ízlésű műbarátot. Bécs ennek a kiváló fiának a halálával sokat veszített, mert Dumba nemcsak a polgári erényeknek, hanem a műszeretetnek is valóságos típusa volt.Nála jobban még senki meg nem érdemelte a «díszpolgár» czímet.

Dumba Miklós márczius 22-én este érkezett Bécsből Budapestre, s ezúttal is sógorához, Joannovics György nyugalmazott kultuszminiszteri államtitkárhoz szállt, kinek neje Manno Zsófia, Dumba nejének nővére. Családi körben töltötték az estét vidám beszélgetés között. Másnap, 23-ikán reggel tíz órakor Dumba a Kaplony-utcza 9. szám alá hajtatott, s itt lapunk szerkesztőjét, Nagy Miklóst kereste föl, hogy az

 «Osztrák Magyar Monarchia Írásban és képben» vállalat ügyében értekezzék vele, a mely munka német kiadásának Dumba, mint Rudolf trónörökös bizalmasa, már kezdettől fogva egyik főintézője volt. Érdeklődéssel tekintette meg a magyarországi rész még meg nem jelent pár száz rajzát is, s végűl elkérte Zala György czímét, mert meg akarta nézni műtermében a készülő Andrássy-szobrot, s aztán másfél órai időzés után a szerkesztőségből jókedvűen távozott. 12 óra után néhány perczczel érkezett vissza Király-utcza 57. szám alatt levő szállására. Alig nyitotta ki neki az ajtót a család egyik fiatal nőrokona Andrejévics Melanie k. a., Dumba megszédült, jajszó nélkül összeesett, s - meghalt, a nélkül, hogy egy perczre is magához tért volna. Szívszélhűdés ölte meg a 70 éves öreg urat. A rögtön oda hívott orvosok már csak a halált konstatálhatták. A gyászhír gyorsan terjedt el a fővárosban, s egy óra felé már egymást érték a ház előtt a kocsik, résztvevő tudakozódókat hozva. Különösen képviselői körökben, kik közt az elhunytnak igen sok jó ismerőse volt, nyilvánult élénken a részvét. Széll Kálmán miniszterelnök, a mint a gyászos esetről értesült, nyomban részvétiratot intézett az elhúnyt özvegyéhez. „ Forrás:https://www.google.hu/#q=VAS%C3%81RNAPI+%C3%9AJS%C3%81G+++++++++++13.SZ%C3%81M+.1900+BUDAPEST+%C3%81PRILIS+1.+47.%C3%89VFOLYAM

Az idei tél óta vonzódom a diótörőkhöz. Ez úgy kezdődött, hogy múlt év decemberében eltört az egyetlen diótörőnk, ami nekünk volt. A diótörőnk mindössze húsz éves volt. Ajándékba kaptam édesanyámtól, talán ezért is indultam el nem sokkal új diótörőt vásárolni. Igazán nem is tudom miért ragaszkodtam hozzá, hogy megint diótörőnk legyen!? Egészen a kilencvenes évekig én és a családom megvolt diótörő nélkül. Amikor diót kellett törnünk, elővettük a kalapácsot és azzal bontottuk a diót. A telken, ha megkívánom a féltéglás módszert használom.

Most !? Nagy szükségét éreztem annak, hogy ismét legyen hagyományos diótörőnk. Az első kettőt januárban a Petőfi Csarnok bolhapiacán vettem. Az első a tipikus magyar hajlított köracélból készült. Szerintem ilyen van a legtöbb magyar háztartásban. A második egy különlegesebb, állítólag Svédországból származik.

A harmadikat, nemrég a Klauzál téri Antik Placc piacán vettem a kezemben. Az esztergált fanyél miatt kézbe kellett vennem. Amikor kézbe vettem úgy éreztem ez kell nekem könnyű és kézbeálló. Ráadásul egy kicsit dolgozhatok is vele, mert lecsiszolhatom a nyelét, és lekezelhetem, hogy a következő évtizedek téli estéin tudjam törni a vidéki birtokokon termett diót. Aztán..., lesz megint diós kifli. 

Érdekes összeállítást találtam Orosz Pétertől: 
http://www.dioskonyv.byethost3.com/19-04/1.htm?ckattempt=1; http://www.dioskonyv.byethost3.com/19-01/1.htm#;

Másik érdekesség. Amennyiben a magyar múzeumok digitális adattárban a diótörőre rákeresünk összesen csak kettő darabot találunk:  http://www.museum-digital.de/hu/portal/index.php?sv=di%C3%B3t%C3%B6r%C5%91&done=yes

A múlt héten úgy esett, hogy sofőr lettem. A feleségemet le kellett vinnem vidékre egy tárgyalásra, amíg feleségem a tárgyaláson ült, én vettem a fényképezőgépem és a magam kedvére felfedeztem a falu nevezetességeit.

Kiszúrtam ezt a hosszú lepukkant épületet. Egykor talán a falu kocsmája, vagy vegyesboltja lehetett. Erről árulkodnak a két oldalt részben befalazott bejárati ajtó helyei. A historizáló kerámiadíszek Zsolnay pirogránit díszek. Ilyen díszei voltak egykor az unokanővéremnek. Az unokanővérem a házuk padlásáról mentette meg a régi Zsolnay kerámia díszeket. Érdekes történetük volt azoknak is. A második világháború előtt vásárolta a család, aztán a háború alatt nem volt pénz a ház homlokzatának díszítésére. A háború után, inkább a ház padlásán rejtették, nehogy emiatt minősítsék kuláknak a családot. Így aztán az unokahúgomnak a hetvenes években negyvenéves vadonatúj Zsolnay épületkerámiái díszítették a szobáit.

Ezen a házon a kerámiadíszek tartottak ki a legjobban. A ház elhanyagoltságát látva, nem gondolom, hogy egyhamar újra régi fényében fog ragyogni. Bár a faluban van más épületkerámiás ház, amelyik makulátlan állapotban van.

Érdekes a házon a még megmaradt fémredőny. A múlt évben sok ilyen fémredőnyös házat láttunk Kalaznón, és Murgán. Akkor ezekről a fémredőnyökről csak azt tudták, hogy pécsi származásúak, most jól látható gyártó jelölése: „KISS JENŐ REDŐNY GYÁR PÉCS”.

Nem egy különleges bérház az Izabella utca 39/b. Egyszerű téglahomlokzat, amelyből sokat látni ezen a környéken. A máztalan historizáló kerámiadíszei érdekessé teszik. A színéből látszik, hogy nem Zsolnay pirogránit, de ha a nedvességtől megóvták volna nem lenne közöttük szétfagyott. A házat valaha kandallókkal fűtötték, aztán egyre többen korszerűsítették a fűtést városi gázra, ez sajnos meg is látszik a ház homlokzatán.

A házon Barta Tamás emléktáblája. Következzék most az emléktábla avatásról egy kis írás.

Az Izabella utca 39/b. legendás helyszín Barta életében, innen vágyott el, de nagyon, a 70-es években. Akkori barátnőjénél lakott itt és nagyon unta, hogy a harmadikra kell minden nap a tüzelőt cipelnie. Kaliforniába vágyott, ahol mindig süt a nap. 1974-ben meg is lépte a nagy döntést, nem folytatta se idehaza, se külföldön az LGT-vel, jól megroppantva ezzel a legendás zenekart.

Próbálkozott kint gitározással is, de kiderült, hogy aminek újdonságereje, bukéja volt az amerikai sikerek elején a Zenekarral (kommunista rockzenekar a vasfüggöny mögül), az egyedül reprodukálhatatlan. Drog és maffiaügyek árnyéka vetült rá, majd 1982-ben lelőtték, öngyilkosságnak beállítva a történteket.

28 év után jutott eszébe Magyarország legjobb gitáros-szobrászának, Deák Árpád erdélyi származású művésznek, hogy grátisz megcsinálja a táblát és plasztikát. Az Önkormányzat – pláne, hogy pénzébe nem került – hozzájárult, és így, ahogy az avatón beszédet mondó Somló is találóan megjegyezte: „Milyen az élet, Barta Tomi visszakerült oda, ahonnan nagyon el akart menni, az Izabella utca 39/b-be.”

Az avatás nagyon emberi volt, semmi sallang, rövid megemlékezés, csendes gyűlés a napfényes őszben. Somló mellett Laux beszélt még. Jelen volt szinte a teljes LGT tagság: Frenreisz, Somló, Laux, Solti, Karácsony, Adamis. Presser Amerikában van, ezt már egy hónappal ezelőtt jelezte, igazoltan volt távol. De itt volt Miklós Tibor és Csiga Sanyi szövegírók, Póka Egon, Nemes Laci technikus, és sok öreg arc, régi rajongók, néhány újságíró, fotós. Épp elegen, hogy számosan legyünk, de még nem tömeg.

Megérte elmenni, és emlékezni Barta Tamásra, annyi kiváló rockdal szerzőjére. A kezdés előtt vegyesen szóltak dalai a Hungáriától, az LGT-től, a Zalatnay és a Kovács Kati lemezről... A tábla szolid, nem hivalkodó, a szándék tiszta, nagyon rendben van ez, hogy ez Deák Árpádnak eszébe jutott. Köszönjük! Forrás:http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=21199

Egy kis ismertető róla, és egy dal tőle:

Ajánlom ezt a klippet hallgatni, Barta Tamásra emlékezve:

Márciusban bemutattam barátom márvány asztali lámpájának felújítását. Most megkaptam tőle a folytatást, kiderül, hogy miért is van egyre több lámpája. Fogadjátok szeretettel Mari barátom írását.

Hogyan szaporodnak a lámpabúrák?

Mármint egy lakáson belül. Aztán milyen ellátásra tartanak jogos igényt? Azért nem úgy, mint a nem ivartalanított állatok, de a gazda oda nem figyelése itt is játszik. Valamikor, hajdanán, vett az unokatesóm egy márvány talpú lámpát fillérekért a Pecsában. Megláttam, részemről szerelem volt első látásra. Lelkiismeret-furdalás nem játszott, kapott tőlem már sokat a hugi, én először kértem. Nem tudott nemet mondani. Egyém lett a „drágaság”. Aztán, mint minden szerelemben, itt is volt ígérgetés, majd kapsz egy szebb búrát, aztán telt az idő, és mivel egy tárgyról van szó, számonkérés, hiszti sem volt. Közben eljutottam egy olyan állapotba, hogy nem futom körbe a várost, ha kell valami, a nem sürgős ügyekben várom a jó szerencsét. Jó szerencse jött http://multmento.blog.hu/ tulajdonosa személyében, aki régi barátom (attól függetlenül, hogy a főnököm volt, na, ez vicc), beköltözött egy üvegművész az utcájukba. Megbeszélés ott, megbeszélés itt, lámpatest elmegy az üvegművészhez. Küld egy fotót, egy már kész búrával, hogy méretre így nézne ki. Na, itt kellett volna odafigyelnem. Nekem volt egy elképzelésem, hogy mit szeretnék, de az orrom alá nyomtak valami mást, de szintén szépet. Az, ugye, egy leendő kutyással sem fordul elő, hogy tudja, hogy vizslát akar, de küldenek egy fotót egy gyönyörű spánielről, és ettől megvesz mindkettőt. A lámpa búrákkal ez megesik. Kerül, amibe kerül. Aztán jön a jogos igény a talp nélküli lámpabúra részéről. Akkor talpat keresünk, mert igenis jár neki, kerül, amibe kerül. Internet, személyes megjelenés, minden nyűg, aztán van két lámpa egy helyett. Hát így szaporodnak.

Ezt a házat, már egyszer bemutattam. Ez az 1847–48-ban épült, cirádás, impozáns, a neo-gótikába oltott romantikus stílusú háromemeletes Pekáry-ház (építtetője, Pekáry István városi rendőr alkapitány volt). Ugyan csak kettő emléktábla van rajta, de ha meg tudtam interjúvolni biztos vagyok benne, hogy hetekig szüneteltetni kellene a blogom ahhoz, hogy végighallgassam. Húsvét vasárnapján a Csányi utca felé eső kaput nyitva felejtették. Én meg besétáltam, és az eltitkolt felújítatlan belső homlokzatot is le tudtam lefényképezni. Biztos nem lettek olyan jó képek, mint a hivatkozott forrásokban találtok, de így hitelesek.

Az épület a maga három emeletével a XIX. század közepén igencsak kiemelkedett a környező földszintes, egyemeletes lakóházak, műhelyek és raktárak közül. A gótikus elemekkel gazdagított romantikus stílusú épületen többféle díszítési témát láthatunk: a homlokzaton látható vitéz szobrok mellett az első emeleti erkélyt tartó oszlopfőket Dávid-csillagok díszítik.

A háznak számtalan híres és ismert lakója volt egészen a kezdetektől fogva. Működött benne imaház és zsidó legényegylet, patika, sőt még operetténekeseket képző színésztanoda is. A Pekáry-ház minden bizonnyal legismertebb lakója Krúdy Gyula volt, aki 1899-től 1901 között lakott itt első feleségével Spiegler Bellával, a híres vallásfilozófus és rabbi Spiegler Gyula Sámuel lányával. Erről emlékszik meg az épület Király utcai homlokzatán látható emléktábla is. A Csányi utcai homlokzaton található emléktábla pedig a vészkorszak eseményeihez kapcsolódik: az akkoriban itt működő lakatosüzemben a tulajdonos Vanczák Béla és felesége közel száz üldözött zsidót bújtatott itt.

A harmadik emeleti erkély fölött található sárkányszoborhoz számos (városi) legenda kötődik, a sárkány feje ugyanis még a századforduló előtt valamikor leszakadt, de máig nem tisztázott, hogy ez pontosan mikor és hogyan történt. A városi legendák és anekdoták elterjedéséhez maga Krúdy is hozzájárult, aki több írásában is említi a sárkányfejet, például a Terézvárosi búcsúban.

„Nem volt még ilyen búcsú a Terézvárosban. A Pekáry ház erkélyéről a kő sárkányfő, amely száz esztendeig őrizte ezt a házat, ijedtében leszakadt, szerencsére senkit sem ütött agyon félmázsás terhével. A terézvárosi templomon őrködő próféták és szent emberek kővé meredve figyelték a zsivajt, amely a régi kegyes éneklések helyett most a szentasszony temploma előtt felhangzott.”

Illetve a Hét bagoly című regényében is: „Szemben a Pekáry-féle régi házon még ott volt a sárkányfő, amely hosszú nyakát az utcára és egy erkély felé nyújtotta. Az erkélyen az ismert, kistermetű, barna írónő tartotta délutánonkint kihallgatásait öreg és fiatal gavallérok között. Míg egyszer a nagyotmondásairól ismert Déri Gyula szerkesztő egy előadása után leesett a sárkányfő helyéről.” Források : http://zsidosag.haver.hu/qr/pekary-haz/ , http://egykor.hu/budapest-vii--kerulet/pekary-haz/2675

A második világháború idején zsidó üldözötteket mentő Vanczák család emléktáblája található a Csányi és a Király utca sarkán álló Pekáry-ház Csányi utcai oldalán, a valamikori Vanczák-műhely helyén. Nyolcvan üldözött, menekülő ember köszönheti életét Vanczák Bélának és feleségének, Enczig Margitnak. Már 1938-tól kezdve folyamatosan érkeztek lengyel és cseh zsidó menekültek, akiket a Vanczák-műhelybe befogadva a család látott el élelemmel, ruhával, hamis papírokkal, pénzsegéllyel. Voltak, akiket ahhoz segítettek hozzá, hogy kijuthassanak Palesztinába.

A gettó tőszomszédságában lévő családi lakatosműhelyben - ahol csőbútort, kórházi berendezéseket, kerti bútorokat gyártottak - alakítottak ki egy rejtekhelyet az üldözöttek számára. Vanczák Béla, 1998-ban Yad Vashem kitüntetést és Bátorságért érdemérmet kapott. Az üldözötteket mentő család emléktábláját a Párbeszéd a Toleranciáért Program keretében működő Ariadne csoport állította fel a hajdani üzem helyén 2002-ben. Forrás:  http://www.mszp007.hu/modules.php?name=Reviews&rop=showcontent&id=1744

Egy kissé „tudathasadásos” állapotban vagyok. Örülök is meg nem is, mert elkelt egy ház. Feleségem családi öröksége, amely az utóbbi évtizedben csak a pénzünket vitte, de nem hozott semmit. Most hozott egy keveset, ha nem is annyit, mint amennyit az utóbbi 4-5 évben állagmegóvásból ráfordítottunk. Ugyanakkor ezután nem vesz el szabadidőnkből, és nem kell füvet nyírni, fákat gondozni. Érzelmileg kötődtünk hozzá, hisz itt sok családi esemény zajlott. Születésnapok megünneplése, krumpliszedés, melyben a széles rokonság segített. Az utóbbi 40 évben présházként funkcionált, és sok szüreti mulatságban becsületesen szolgált. Fiatalkorában a ház családi házként funkcionált. A családi ház mellett kis háztáji gazdaság működött, melynek nyomait annak idején fel is fedeztem, amikor a ház melletti terasz alapját ástam. Most sikerült eladni. A tudatom tudja, hogy most ez volt a legjobb döntés, de a szívem fáj, hogy talán lehetett volna máshogy is, mint ahogy ezt máshol olvastam. 

Számos családnál megfigyelhető a generációk hosszú során átívelő, szimbolikus hatalmánál fogva eladhatatlan ház, amelyet testvérek, unokatestvérek együtt örökölnek, és ami nem szolgál lakóhelyéül senkinek, de ha valaki bajba kerül, mindig rendelkezésre áll. Egyébként pedig nyaralóként, vagy családi események színhelyeként funkcionál, ahol a családtagok megélhetik eredetüket, összetartozásukat, megmártózhatnak az előző generációk ölelésében, és mindezt örökíthetik gyermekeik felé is. Dőlt betűs részek forrása:http://www.terkultura.com/2016/04/otthonterapia-orokkon-orokles.html

A Király utca 58-as számú ház homlokzatán található az emléktábla, hirdetve hogy ebben a házban működött Reményi Mihály hangszer cége. A fekete márványtáblán található színes mozaik berakást Balázs Miklós Ernő Podmaniczky díjas mozaikművész készítette. A környéken még manapság is van több hangszerkészítő és javító műhely. A közelben található zenei iskolák, Operaház, és Zeneakadémia miatt sok a hangszerkereskedés. A mai poszthoz a könyék hangszerrel kapcsolatos boltkirakataiból hoztam saját készítésű képeket.

Reményi Mihálynak és a Reményi családnak állít emléktáblát a VI. Kerületi Önkormányzat, az Iparkamara és a hazai hangszerész társadalom. Az emléktáblát ünnepélyes keretek között 2013.június 1-én, szombaton, 12.30-kor, a Király u. 58. szám előtt avatják fel. Az eseményen beszédet mond Semmelweis Tibor, jelen lesz a Reményi család. A legjelentősebb hegedűkészítő szövetség, az Eila ezekben a napokban tartja kongresszusát Budapesten, a hazánkba érkező több száz nemzetközileg ismert és befolyásos hangszerkészítő, vonós hangszerszakértő közül többen bizonyosan jelen lesznek az avatáson, ami az esemény jelentőségét növeli.

A Reményi család, nemzetközi ismertségű hegedűkészítő dinasztia, a Magyar hangszerkészítés nagy időszakának egyik utolsó, kiemelkedő jelentőségű családja. Ügyfeleik közé tartoztak a kor legnevesebb előadói, zenekarai, a világ minden tájáról – azon hangszerészek közé tartoztak, akik megkapták a királyi beszállítói címet. Műhelyük, manufaktúrájuk a Király utcában működött, amelyet Reményi Mihály hegedűkészítő mester alapított, 1890-ben.A család 1959-ben emigrált Kanadába, ahol a mai napig jelentős hangszerüzlet házat működtetnek, Remenyi House of Music néven."

Az 1800-as évek végén a magyar hegedűkészítés a cseh és német (bécsi) iskolától elszakadva, a Schweitzer-Nemessányi vonalon elindulva önálló utakat kezd járni. A századforduló Budapestjének pezsgő zenei élete, és a világhírű, iskolateremtő hegedűművészek, mint Hubay Jenő, Zatureczky Ede, Vecsey Ferenc jelenléte is ösztönzőleg hat a szakma fejlődésére. Újabb és újabb műhelyek nyílnak Budapesten. Az Operaház és a Zeneakadémia vonzáskörzetében helyezkednek el Pilát Pál, Spiegel János és Reményi Mihály műhelyei, a szakma legfontosabb „bástyái”. Ezek a műhelyek képzik a legtöbb szakembert is. A kor sok jó nevű mester mellet legendás hegedűkészítőket is produkál. Bárány Dezső, Frirsz Maximilian, Tóth János, Spiegel János neve ma is a legismertebbek közé tartozik. A magyar hegedűkészítés, a századfordulótól a II. Világháborúig tartó fénykorában, európai viszonylatban is a legmagasabb szakmai színvonalat képviseli.  Forrás:http://www.violin.hu/archiv/hegedukeszites_magyarorszagon.html

Egy Reményi hegedű, amely eladó:  http://hangszer-dj-studiotechnika.vatera.hu/vonos_es_tartozekai/hegedu_2234239349.html